Magyar Narancs: „Lehetnék még jó asztalos, ami gyerekkoromban szerettem volna lenni” – írta Platón benéz az ablakon című versében. De költő lett. Most is ezt választaná?
Bertók László: Nem hiszem, hogy választás kérdése volt. Minden ősöm és rokonom földművelő parasztember volt, s valamilyen fokon értenie kellett az alapvető mesterségekhez. Édesapámnak, aki szükség esetén a cipőnket is megtalpalta, kosarat kötött és így tovább, vagy Jenő nagybátyámnak, aki például remek kis asztalt és székeket készített öcsémnek és nekem, különleges érzéke volt az effélékhez. Kiskamasz koromban én is fabrikáltam ezt-azt. De igazán komolyan sohasem merült föl, hogy asztalos legyek. Az első osztálytól kezdve kitűnő tanuló voltam a vései evangélikus elemi iskolában, a tanítóm és a lelkész is biztatta a szüleimet, hogy taníttassanak. Édesapám, alighogy hazajött az orosz hadifogságból 1947 nyarán, elutazott Csurgóra, s beíratott a református gimnázium általános iskolájának hatodik osztályába. Ekkor már írtam verseket, az első így kezdődött: „Iskolába járok, / mert még gyermek vagyok, / nem tudok még annyit, / mint a felnőtt nagyok”. Azért kezdtem el, mert két évvel idősebb barátom, Lajos írt egyet a kertjük végén folydogáló patakról. Lajos aztán nem írt többet.
| ||
MN: „Ha a versekért becsuknak, ne írj verset!” – idézte többször is édesanyját. De sem a letartóztatás, sem a börtön nem tántorította el.
BL: Első verseim harmadikos gimnazista koromban, 1953-ban jelentek meg a pécsi Dunántúl című folyóiratban. Továbbtanulni az ELTE magyar–könyvtár szakára jelentkeztem, ahol megfeleltem, de „férőhely hiányában” nem vettek fel. Aztán ugyanezen a nyáron, ugyanezzel az indokkal az egri, majd a pécsi tanárképző főiskolák is elutasítottak. Nem értettem. Sem a jeles érettségi bizonyítványommal, sem a származásommal nem lehetett gond. Nagyon elkeseredtem. Ekkor, 1954. augusztus 25-én írtam Átok című versemet, amelyben ilyen sorok voltak: „Ki akarta mindezt? – Bomba szórja széjjel. / Akták közt sorvadjon patkány életével. / Kígyó másszon kopasz feje alá éjjel…”. Azaz megátkoztam Rákosit, s így folytattam: „Mert sereg vagyunk: tízek, százak, ezrek, / akiket becsaptak, mint szél a kaput, (…) Kinek köszönhetjük? Meg fogjuk köszönni, / ha nehéz is addig törött lábbal menni. / Meg fogjuk köszönni, de úgy megköszönni, / hogy köszönés után nem marad ott semmi.” A vers sehol sem jelent meg, csak elküldtem néhány volt osztálytársamnak. Aztán novemberben elvitték minden gabonánkat, azaz lesöpörték a padlásunkat, s akkor erről, majd az erőszakos téeszszervezésekről írtam verset. Ezekért, illetve két irodalmi kör alakításáért, „demokratikus államrend elleni izgatásért” 1955. augusztus 19-én letartóztatott az ÁVH, s október 20-án főbüntetésül nyolc hónap börtönre ítélt a Kaposvári Megyei Bíróság. Az ávó pincéjében töltött öthetes „vizsgálat”, majd a megyei börtönben folytatódó előzetes után a tárgyaláson szabadon engedtek, de hamarosan visszahívtak a hátralévő rész letöltésére. Aztán 1956 tavaszán az Elnöki Tanács háromévi próbaidőre felfüggesztette a még le nem töltött büntetésrész végrehajtását, de mint sorkötelest azonnal behívtak „építő honvédnek”, más szóval „munkaszolgálatos” katonának Kővágószőlősre, a Pécs melletti uránbányához. Amikor a börtönből kiengedtek, akkor mondta sírva szegény anyám, hogy „ha a versekért becsuknak, akkor ne írj verset”. Nem is írtam néhány évig, de aztán a forradalom után, 1957–58 táján megint csak elkezdtem. 1956 decemberében leszereltek a „munkaszolgálatból”, megszüntették ezeket a „katonai” alakulatokat, s paraszt, napszámos lettem a szülőfalumban. A nagy változást, az öt év utáni visszakanyarodást az érettségi körüli tervekhez az jelentette, hogy 1959 tavaszán felvettek segédkönyvtárosnak a Nagyatádi Járási Könyvtárba, ősszel pedig a Pécsi Tanárképző Főiskola levelező tagozatára, magyar–történelem szakra. A felvételben bizonyára sokat segítettek a Kaposváron élő költő, Takáts Gyula levelei, amelyeket a főiskola két tanszékvezetőjének írt. Hat esztendeig voltam könyvtáros Nagyatádon. Ezek az évek az újraindulás évei voltak életben is, költészetben is. 1963-ban tanári diplomát kaptam a pécsi főiskolán, s rögtön utána meg is házasodtam; de hát én sohasem akartam tanár lenni. Amikor Csurgón a történelemtanárom megkérdezte tőlem, hogy mi akarsz lenni, azt válaszoltam, hogy költő. „Ne butáskodj, abból nem lehet megélni! Legyél könyvtáros, az közel áll az irodalomhoz, s mellette irkálhatod a verseidet!” Ezt mondta, s én komolyan vettem. Ezért voltam aztán harminchét évig könyvtáros. Bebizonyosodott, hogy költőnek is, priuszosnak is a legjobb munkahely a könyvtár, bár soha egyetlen verset sem írtam a könyvtárban.
MN: Ahhoz, hogy „költő szeretnék lenni”, mit szóltak a falujában?
BL: Nem volt különösebben téma. A falu csak akkor figyelt föl rám, a versíróra, amikor 1955 nyarán házkutatást tartott és elvitt az ÁVH. De aztán szinte mindenki mellém állt, még aláírásokat is gyűjtöttek, hogy engedjenek szabadon. Később egy irodalomtörténész azt írta, hogy „Bertókot az ÁVO avatta költővé”. Nos, a szülőfalumban ez tényleg így történt.
MN: Első önálló kötete 1972-es megjelenéséig hosszú idő telt el.
BL: A börtön után két évig nem írtam, aztán elkezdtem óvatosan a szüretelésről, a krumpliszedésről, a nagyanyámról s persze a szerelemről írni. A Somogyi Néplapban, a Somogyi Írásban, a Jelenkorban több megjelent közülük, de nem voltak igazán átütőek. 1962-ben részben rehabilitáltak, majd 1965-ben Nagyatádról Pécsre költöztünk, a tanárképző főiskola könyvtárában kaptam állást, s néhány év eltelt a városban való megkapaszkodással, kerestem a helyemet, keveset írtam. 37 éves voltam, amikor az első önálló verseskönyvem, a Fák felvonulása megjelent a Magvetőnél. Aztán két költői életrajzot írtam, Csokonairól és Vörösmartyról a Móra kiadó Így élt sorozatába. A második verseskönyvem 1978-ban, a harmadik, a Tárgyak ideje 1981-ben. Így kezdődött: „Mint aki kiment, rázárta az ajtót, s a kulcsot elveszítette”. Valahol itt, az ötvenedik évem közelében éreztem, hogy kiléptem a körből, hogy én vagyok én.
MN: Bár a falu mindig a világszemlélete alapja maradt, de kétszeresen is kilépett belőle: egyrészt szellemileg, a költői pályával, másrészt az elköltözéssel.
BL: Nézze, az évszázados magyar falut, az én gyerekkori falumat az ötvenes, hatvanas években szétverték. 1955 őszén, amikor engem az ÁVH kaposvári pincéjében puhítottak, Vésén azokat a parasztokat is bekényszerítették a téeszbe, akik még ellenálltak. Apámnak azt mondták, hogy sohasem fogja többé látni a fiát, ha nem írja alá a belépési nyilatkozatot. Ez a téesz aztán egy év múlva, 1956 októberében feloszlott, csak a nagy adósság maradt utána, s 1959–60-ban jöttek az újabb szervezők, megint be kellett lépni. Közben és ezek után nemcsak én jöttem el, akit eleve értelmiségi pályára szántak, hanem a kortársaim is. Menekült mindenki a városokba, gyárakba, építkezésekhez, munkásnak, segédmunkásnak, honfoglalónak. Persze, megmaradt a ház, az udvar, a kert, ahová, amíg Nagyatádon dolgoztam, rendszeresen hazajártam. Harmincéves koromig Belső-Somogyban, egy harminc kilométer sugarú körben, Vésén, Csurgón, Marcaliban, Nagyatádon éltem. De Pécsről is mentünk a feleségemmel és a fiammal, amíg a szüleim meg nem haltak. Azóta sem csak a temetőbe járunk, elmegyek a könyveimet bemutatni, s miután 2004-ben díszpolgárrá választottak, a falu ünnepeire is. Tavaly a 80. születésnapomon szép ünnepséggel köszöntöttek, s nagy öröm, hogy a szülőházamban van a községi könyvtár. Verseimben, prózai írásaimban, a most új kiadásban megjelenő Priusz című könyvemben sok mindent elmondok a falumról. Persze azt, amihez évekig gyűjtöttem az anyagot, Vése monográfiáját aligha fogom már megírni. Igaz, nemrég megint ráírtam egy majdnem üres dossziéra, hogy „Vése örök”.
| ||
MN: Mit adott mindehhez a város?
BL: Több mint ötven éve városban élek, tehát „városi ember” lettem, másrészt viszont a halálomig paraszt maradok. Nyilvánvaló, hogy költőként is kezdetben a „népi-nemzeti” irányba indultam el. Pécsett aztán, a Jelenkor műhelyében, megismerkedve Csorba Győző, majd a Pécsre hazajáró Weöres Sándor s mellettük Nemes Nagy Ágnes, Vas István, Pilinszky és mások költészetével, a gondolati, az intellektuális költészet felé kanyarodtam. Ez először talán a már említett, Tárgyak ideje című kötetemben látszott meg, aztán az 1986-ban kezdődött szonettkorszakomban vált jellemzővé.
MN: Milyen hatása volt annak, hogy bekerült a Jelenkor szerkesztőségébe?
BL: Azért jöttem el 1965-ben Nagyatádról Pécsre, hogy írók közelében s olyan helyen éljek, ahol irodalmi folyóirat van. Budapesthez nem volt sem kapcsolatom, sem bátorságom, Pécshez viszont a főiskola, a Jelenkor-beli megjelenések, ismeretségek fűztek már. Sajnos a Jelenkor éppen nehéz időket élt, 1964-ben „polgári eszmék terjesztése” miatt leváltották a főszerkesztőjét, Tüskés Tibort, s a szerkesztőség tagjai is szétugrottak. Egzisztenciális gondjaim is adódtak, ezért pár hét múlva elhatároztam, hogy visszamegyek Nagyatádra. De elmentem még elbúcsúzni Csorba Győzőhöz. Ő aztán, hosszas beszélgetés során meggyőzött, azt mondta: „ha költő akarsz lenni, akkor itt kell maradnod”. Itt maradtam, s ettől kezdve évekig a verseimet is megmutattam neki, amelyeket, mint valaha Weöres Sándor az övéit, eleinte le is osztályozta. Ez jó iskola volt, de abba a közegbe, amire vágytam, csak tíz év múlva kerültem bele, amikor 1975-ben Szederkényi Ervin főszerkesztő meghívott a Jelenkor szerkesztőbizottságába.
MN: A helyének megtalálása a versformákra találást is jelenti: a kötöttség mennyire fontos eleme a versírásnak?
BL: Azt mondták a régiek, hogy a költő nem lesz, hanem születik. De hiába születik valaki költőnek, ha a vers mibenlétét, szabályait, formáit nem tanulja meg. Én 1940–41-ben a vései „nyári óvodában” találkoztam először rímes, ritmusos szövegekkel, versikékkel. Ezt azért említem, mert édesanyám velem együtt megtanulta, s később, még öreg korában is, el-elmondta őket. Talán innen ered, hogy ritmikailag a legelső versem is rendben van. Gimnazista koromban írtam már epigrammát disztichonban vagy szonettet. A nyolc szótagos, kétrímes, többségében ősi nyolcasként is olvasható „magyar szonettjeimet” 1986 októberében kezdtem, kilenc évig mást nem is írtam. A kritika a rendszerváltás verseinek nevezte őket.
MN: A újabb műveinek formája és az elnevezésük is sajátos: a kicsinyítő képzők honnan jönnek? Úgy tekint a versekre, mint a gyerekekre?
BL: Először a nyolc szótagos, „hiányos” szonettjeimet becéztem szonettkéknek, aztán a „magyarrá és európaivá” formált, rímes haikuimat háromkáknak, a félhosszú szabadverseimet hosszúkáknak, a szonettnél két sorral rövidebb, de szonettre emlékeztető 12 sorosaimat pillanatkáknak, majd az epigramma-szerű, de a falfirkákat is megidéző kétsorosaimat firkáknak. Persze benne van a becézésben a „nőj nagyra, szentem”, a „rossz híredet ne halljam”, vagyis a szülői szeretet, biztatás, reménykedés.
MN: És nehezen engedi el a kezüket?
BL: Egyre nehezebben. Hónapok óta már nincs is, amit elengedhetnék. Vénen, betegségek szorításában, legtöbbször mindennapi semmiségekkel mennek el a napok. Persze
figyelek, próbálkozom, hátha valami „csoda” történik. Régebben is előfordult, hogy egy-egy kötetem megjelenése után nem tudtam írni.
MN: Az új generációkat követi?
BL: Most is van fiatal, például a nemrég még gimnazista Vörös Anna, aki felkeres, megmutatja az írásait, hallgat a véleményemre. De erről inkább szép emlékeim vannak. Amikor 1975-ben szerkesztőbizottsági tag lettem a Jelenkornál, az én feladatom volt foglalkozni a pályakezdőkkel. Működött akkor a pécsi Ifjúsági Házban egy fiatal alkotói csoport, Parti Nagy Lajos, Csordás Gábor, Meliorisz Béla, Pálinkás György voltak a legjelesebb tagjai. Az ő megjelenésükben tudtam segíteni a Jelenkornál, s én szerkesztettem az 1980-ban országosan is jelentős visszhangot keltő Fél korsó hiány című antológiájukat. Öt év múlva pedig ifjabbaknak a Valcer és fehérnemű címűt, amelyben többek között Szilágyi Eszter Anna és az azóta jeles rendezővé vált Bagossy László szerepelt. Nemrég került a kezembe egy lajstrom, amely szerint 1975-től 1984-ig százhuszonöt levelet írtam, főként pályakezdőknek, a Jelenkor nevében.
MN: „Mert a konklúzió mindig ugyanaz lesz, / Mint az anyaölbe menekülsz a vershez?” – írja. A versekben foglalt saját világ és a vers van mindennek a végén és az elején?
BL: Igen! Számomra a vers mindig a megoldás lehetősége, mondtam egyszer régen, s ma sem mondhatok mást. Sőt az utóbbi években, egy firkám szerint, odáig jutottam, hogy „Most akkor az utolsó szalmaszál tart? / Vagy firkáid tartják a szalmaszálat?” Azt is leírtam valahol, hogy a költő addig él, amíg írni tud. Tehát írnom kellene, írni szeretnék.
