Az előzmények A piramis című (nálunk tavaly megjelent) kötetben láttak napvilágot, Wallander tehát úgy lesz újból 42, úgy lép színre újból első alkalommal A gyilkosnak nincs arca című sorozatindító regényben, hogy immár mindent tudunk ifjonti éveiről. Ez mindenképp új fejlemény, a Wallander-univerzum visszafelé tágult, noha hősünk ébredése ettől még nem tűnik kevésbé keservesnek; a brutális kettős gyilkossághoz riasztott nyomozó nemcsak erotikus álmai asszonyát nem találja maga mellett, de álmai Svédországát sem, melyben az idegengyűlölet és az erőszak még távolról sem öltött olyan méreteket, mint a maiban (a regényben 1990-et írunk). Wallander olykor eltűnődik, hogy milyen volt hazája szőkesége, amikor még mindenki szőkének tűnt s jól fésültnek, a nők pedig még szoknyát viseltek, s nem magas hivatalt. Wallander valójában az égvilágon semmit és senkit sem talál, sem a nyakába szakadt gyilkosság elkövetőit, sem a szeretteit, akik vagy nem hajlandók szóba állni vele, vagy ha mégis, abban nincs köszönet. Wallander hűlt helyek közt rohangál, kihűlt testek és kihűlt viszonyok közt ingázik naphosszat, s mert másképp beleőrülne a magányába, hát nyomoz. Akkurátusan és kitartóan, kitartó nehezteléssel önmaga s lankadatlan keserűséggel a megváltozott világ iránt. A krimiirodalom nagy kiábrándultjai mellett még így is csak egy kis kiábrándult; távolról sem mitikus alak, ahhoz túlontúl kispolgár és túlontúl sokat rágódik azon, hogy jut-e pénze az új hifire. Még csak nem is az övé az egyetlen hitelt érdemlő balsors: Mankellnél az a jó, hogy bármely pillanatban, bármely bekezdés rejtekéből előugorhat egy teljesen hiteles szerencsétlen, valaki a Svédországot lakó sok svéd közül.
Fordította: Tótfalusi István. Mérték Kiadó, 2011, 302 oldal, 2999 Ft
