Noam Chomsky korunk egyik legismertebb és legnagyobb hatású nyelvésze, filozófusa és politikai gondolkodója. A közügyek iránt fogékony értelmiségi mindenekelőtt a baloldali politikai aktivistát látja benne, aki elszánt közéleti szerepvállalásával, heves globalizáció- és médiakritikájával a nyugati világot, kiváltképp az Egyesült Államokat ostorozza. Egy jóval szűkebb réteg a nyelvészet felől közelít Chomskyhoz, akinek a még kevesebbek érdeklődésére számot tartó filozófiai munkássága is számottevő.
A 89 éves philadelphiai gondolkodó legújabb könyvében arra vállalkozik, hogy felmutassa gazdag életművének legfontosabb eredményeit, téziseit összefoglalva pedig szilárd alapot kíván nyújtani olvasójának. Ahogyan a könyv címében feltett kérdés – a filozófia egyik fundamentális, közhelyszámba menő kérdése – sejteti, arra keresi a választ, hogy eredményei ismeretében mi tudható meg önnön természetünkről. Ám Chomsky már a könyv elején elismeri, hogy ambiciózus vállalkozása eleve kudarcra van ítélve: „Nem áltatom magam azzal, hogy azt higgyem: képes leszek kielégítő választ adni.”
Hogy megtudjuk, miféle teremtmények vagyunk, Chomsky tudásunk, megértésünk határait vizsgálja, majd kilépve a politika színpadára, teoretikus és gyakorlati aspektusból a közjó fogalmát firtatja. Végül pedig – még tágabbra nyitva a vizsgálódás kapuit – a természet titkaira, misztériumára irányítja figyelmünket, különös tekintettel az elmefilozófia klasszikus témájára, a test-lélek problémára – s teszi ezt mindvégig elsősorban a nyelvész szemüvegén keresztül.
Chomsky munkássága alapvetően járult hozzá a 20. század elején a tengerentúlon domináló pszichológiai és nyelvészeti irányzat, a behaviorizmus népszerűségvesztéséhez. (Lásd korábbi interjúnkat: „Az Európai Unió egy katasztrófa”, Magyar Narancs, 2014. március 6.) Az amerikai szerző specifikus biológiai-genetikai meghatározottságunkból, veleszületett képességeinkből, nem pedig viselkedésbeli külső megnyilvánulásainkból vagy társadalmi be-ágyazottságunkból indul ki. Az innátizmus hagyományához kapcsolódva úgy véli, létezik valami változatlan, valami örök az emberi természetben, valami olyan eredendő, biológiai adottságunkban gyökerező, minden egyéni tapasztalatot megelőző képességünk, amely független mindennemű társadalmi dimenziótól, külső hatástól.
Ahogyan egy lepke
Arisztotelésszel szemben, aki szerint az emberi nyelv „jelentéssel bíró hangként” értelmezhető, Chomsky úgy véli, közelebb jutunk a nyelv valódi mibenlétének megértéséhez, ha inkább „hanggal bíró jelentésként” ismerjük fel. Nézete szerint a nyelv nem valamiféle célt szolgál, ahogyan vitatható az a „látványos dogma” is, miszerint a nyelv lényege kommunikációs funkciójában állna. „A nyelvek nem emberek által megtervezett szerszámok, hanem biológiai létezők, olyanok, mint mondjuk a látási, az immun- vagy az emésztőrendszer” – írja. Ahogyan tehát egy lepke szárnyának színvilágát, struktúráját saját biológiai szervezettsége, genetikai készlete alakítja és határozza meg, hasonlóképpen a mi biológiai adottságunk, genetikailag determinált struktúránk az, amely eleve lehetővé teszi a nyelv használatát, mégpedig kreatív módon: véges számú nyelvi elemből végtelen számú mondatot, szöveget alkothatunk. Biológiai-kognitív, veleszületett adottságunk és struktúránk biztosítja a közös nevezőt az egyes nemzetek nyelveiben előforduló analóg tulajdonságok és nyelvi struktúrák között; ez teszi lehetővé a nyelv esszenciális jellemzőit (ezt Alapvető Tulajdonságnak hívja), egyetemes tulajdonságait (Egyetemes Nyelvtanát) és különböző képességeit.
Okkal merülhet fel a kérdés, mit gondol vajon a nyelv kultúrateremtő szerepéről, nyelv és kultúra, nyelv és kulturális nívó általános és egyedi viszonyairól, színeváltozásairól (például a nyelvromlásról), de e kérdések sajnos a levegőben lógnak. Ugyancsak biológiai-kognitív, veleszületett adottságunk és struktúránk az, ami már eleve kijelöli a felmerülő ismeretelméleti problémák típusát is, megfogalmazásuk módjait és természetesen a lehetséges megoldások hatókörét. Ami e körön belül van, megoldható rejtélyként merül fel; ami viszont meghaladja kognitív képességeink határait, az minden valószínűség szerint az örök megismerhetetlenség homályába vesző misztérium marad.
Nem lehet nem elismerni: a Miféle teremtmények vagyunk? bőven teljesíti az érdeklődő olvasó azon óhaját, hogy betekintést nyerjen az amerikai professzor sokszínű, szerteágazó gondolataiba, megismerkedve méltán elhíresült nyelvészeti felismeréseivel és újításaival, legfontosabb politikai nézeteivel, filozófiai tépelődéseivel. Nem árt azonban tudnunk, hogy a hivatkozásokban, idézetekben gazdag kötet nem bölcseleti, hanem alapvetően tudományos mű, amely abban a szellemben fogant, amely a filozófiára mint diszciplínára, egymással nem feltétlen érintkező részdiszciplínák összességére tekint. Szemben a metafizikai hajlamoktól hajszolt, sokszor spekulatív tűnődésekkel terhes kontinentális filozófiával, a filozófia felfogásának ezen szemlélete elsősorban az angolszász nyelvterületen honosodott meg, és dívik a mai napig. Számos releváns és még több kevésbé releváns, izgalmas és kevésbé izgalmas filozófiai (vagy annak tartott) problémának a végeláthatatlannak tűnő iterációja és minuciózus, kizárólag racionális-logikai elemzése jellemzi, elsősorban a szakfolyóiratokban, tudományos berkekben. Mármost ennek a körülménynek a figyelembevételével felébred a fanyar gyanú: vajon mennyire lehet kielégítő az a végeredmény (legyen az bármennyire is vállaltan töredékes), amelyet éppen az emberi természetre irányuló kérdésre kapunk?
Mert az embert hús-vér valóságában, test, lélek és szellem ellentmondásos egységeként látó, őszinte és szilaj igazságvágytól fűtött olvasónak egyre inkább föltűnhet, hogy Chomsky könyve mennyire alkalmatlan a címben feltett kérdés megválaszolására. Chomsky valójában pusztán arra kíváncsi, hogy a nyelv bizonyos általa felismert univerzális tulajdonságaiból mi következik az emberi természetre nézve, miben áll a nyelv és az emberi természet közötti kapcsolat, milyen politikai vetülete lehet mindennek, hol húzódnak megismerésünk határai. A sorjázó tudományos és filozófiatörténeti utalások, hivatkozások ellenére a vizsgálódás mindvégig szikáran tudományos és inkább horizontális irányú, és bár szédítően széles perspektívát fog át, nélkülözi azt a mélységet és intuíciót, ami itt elengedhetetlen lenne.
A Miféle teremtmények vagyunk? patetikus felhangú kérdésre adott chomskyánus válasz filozófiai-antropológiai szempontból megrökönyítően sekélyes, kulturális szempontból provinciális. Ha komolyan azt szeretnénk kifürkészni Chomskyval, hogy vajon kifélék-mifélék vagyunk mi, emberek, akkor bizony hoppon maradunk. Csakhogy nem azért, amiért a szerző már az elején elismeri a vállalkozás kudarcát, hanem azért, mert az általa felvetett szempontok, a Descartes szellemi örökségét ápoló racionális argumentáció és az a fél lábbal az analitikus filozófiában, fél lábbal a filozófiai naturalizmusban gyökerező szellemtörténeti csapás, amelyen gyanútlan olvasóját vezeti, eleve alkalmatlan e valóban komoly kérdés megválaszolására.
Nem érheti kifogás a nyomdai kivitel minőségét, ahogyan a fordítói munkát és a szöveg gondozását sem. A fordító számos, egy ízben pedig a szerkesztő kiegészítő, hasznos megjegyzése egyszerre segítik a megértést, igazolva azt a kiemelt figyelmet, amelyet Noam Chomsky gondolatai a fenntartások ellenére vitathatatlanul megérdemelnek.
Fordította: Kisantal Tamás. Kossuth Kiadó, 2018, 216 oldal, 3490 Ft
