Könyv: Mesélni muszáj (Umberto Eco: Baudolino)

szerző
Fülöp Erika
publikálva
2003/17. (04. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egyesek szerint Eco legjobb regénye, másoknak hatalmas csalódás. Embertelen erudícióval tökéletesre formált mesterremek vagy túlzásba vitt tudásfitogtatás és fantáziaszárnyalás. Nagyrészt e két véglet között oszlik meg az olasz olvasótábor, s mindkét oldalon találhatók (eddigi) lelkes Eco-rajongók és az írót csak e legújabb regényén keresztül felfedezők. Az elfogadás vagy elutasítás alighanem az egyes olvasók sztoriéhségétől és a narráció finomságaira való fogékonyságától függ. A Baudolino kétségtelenül borotvaélen táncol (a szerzőtől egyáltalán nem meglepő, de minden eddigit felülmúló) kacifántos cselekményszövésével: e bő félezer oldal az ínyenceknek különleges csemege, de ha csak a talány és megoldása vezérli az olvasást, könnyen csömörhöz is vezethet.

Egyesek szerint Eco legjobb regénye, másoknak hatalmas csalódás. Embertelen erudícióval tökéletesre formált mesterremek vagy túlzásba vitt tudásfitogtatás és fantáziaszárnyalás. Nagyrészt e két véglet között oszlik meg az olasz olvasótábor, s mindkét oldalon találhatók (eddigi) lelkes Eco-rajongók és az írót csak e legújabb regényén keresztül felfedezők. Az elfogadás vagy elutasítás alighanem az egyes olvasók sztoriéhségétől és a narráció finomságaira való fogékonyságától függ. A Baudolino kétségtelenül borotvaélen táncol (a szerzőtől egyáltalán nem meglepő, de minden eddigit felülmúló) kacifántos cselekményszövésével: e bő félezer oldal az ínyenceknek különleges csemege, de ha csak a talány és megoldása vezérli az olvasást, könnyen csömörhöz is vezethet.

Jó húsz év elteltével Eco megvalósíthatta azt az elképzelését, melyet A rózsa neve esetében (a hozzá írt Széljegyzetek tanúsága szerint) a kiadó fanyalgása hiúsított meg: a főhős neve lett a mű címe. A Baudolino tehát Baudolino története, ezé a 12. századi fraschetai parasztgyereké, akinek

túlteng kissé a mesélőkéje

Ennek köszönhető, hogy megismerjük kalandjait, de az is, hogy egyáltalán voltak kalandjai. Kiskamaszként összefutott az erdőben Rőtszakállú Frigyes császárral, s anélkül, hogy tudná, kivel beszél, előadta az állítólag Szent Baudolino szájából hallott jóslatot, miszerint Frigyes meg fogja hódítani Terdona városát. A császár nem habozik kihasználni a kínálkozó alkalmat, elmondatja a fiúval ugyanezt a terdonai követek előtt, hadd tudják meg, hogy a szentek is ellenük vannak. A "jóslat" így persze be is válik. Frigyesnek annyira megtetszik Baudolino éles esze és "őszintesége", hogy megveszi az apjától, fiává fogadja. Hősünk a császár mellett aztán nemcsak részese, de alakítója is lesz a nagybetűs "Történelemnek". Főleg azáltal, hogy túlságosan szókimondó: olyat is mond, ami nem igaz, vagy amit csak maga hisz igaznak. Sokszor maga sem tudja, hányadán áll, hisz "ha mondunk valamit, amit csak úgy kitaláltunk, a többiek pedig bólogatnak, hogy bizony, akkor előbb-utóbb magunk is el fogjuk hinni a dolgot" - mondja.

A kimondott szó pedig az események formálójává válik, és mintegy visszafelé igazolást nyer (mint a Terdonáról szóló "jóslat"). Frigyes ifjú bizalmasát és tanácsadóját Párizsba küldi tanulni: szerezzen éles eszéhez tudást is. A diákélet, a barátság, az égi és a földi szerelem megismerése után visszakerül Frigyes udvarába, aztán meg mikor hova, küldetésekkel, a birodalom és a császár érdekeinek szolgálatában. Lovageposz, lovagregény és pikareszk regény hagyományos motívumaiból vérbeli "posztmodern regény" születik. Nem maradhat el persze a "szent cél" és a rejtély toposza sem: a Szent Grál, a titokzatos János pap ismeretlen országa meg egy álnok szerzetes utáni nyomozás fordulatai hivatottak ébren tartani az olvasó figyelmét. Míg a sztori első fele valós vagy valószerű, az elérni vágyott napkeleti birodalom felé vándorlás elbeszélése során egyre inkább elszabadul a mesélő fantáziája: az örök sötétség országán, majd ismeretlen lényekkel benépesített földeken át vezet az út egy olyan királyság felé, amit mindenki csak hírből ismer (meg egy levélből, amit persze Baudolino maga írt Frigyesnek az elképzelt János pap nevében).

Ám hogy a dolog ne legyen olyan egyszerű - azon túl, hogy Baudolino köztudottan és bevallottan megrögzött hazudozó -, nem a főhős egyes szám első személyű elbeszélését olvassuk. ´ Nikétasznak adja elő, a konstantinápolyi krónikásnak, miután megmenti a görög életét a barbár latin keresztes lovagok betörésekor. Miközben ily módon "megismerjük" Baudolino múltját, szemünk előtt zajlik a jelen: menekülés Nikétasszal és családjával a feldúlt Bizáncból - egy újabb kalandos utazás. Az egészet tehát egy külső szemlélő perspektívájából látjuk - ki tudja már, hol az igazság, minden elbeszélő mondja a magáét, az olvasó meg szórakozva vagy

dühöngve bolyong

valóság és fikció dzsungelében (már ha unottan vagy felháborodottan le nem tette a könyvet, mikor a sűrűjébe ért).

Mert persze nem puszta fikció itt minden, ha hihetünk a történelemkönyveknek. Baudolino életének I. Frigyes császár uralkodása adja a hátterét, "valós" csatákkal, szövetségekkel és ellenségeskedésekkel. Eco fél évszázada tanulmányozza a középkort, állítása szerint jobban otthon van benne, mint jelenünkben, ami csak a tévén keresztül jut el hozzá. Az átlagolvasó aligha tudja követni, melyik szereplőnek és eseménynek adhat hitelt. Szándékunkra, hogy szétválasszuk a valóságot és a fikciót, a szövegelő sajnálkozva tárja szét karját: az olvasó előtt ott a két figura, a mesélő Baudolino és a történetíró Nikétasz; egyikük teremti az igazságot, a másik keresi. "Akármit mondhatok, gondoltam, mindenképp igaz, ha egyszer kimondtam" - mondja Baudolino, mondja a narrátor, mondja a szerző. Nem erről szól az irodalom? Nikétasz viszont krónikás (mi több, valós történelmi személy - állítólag), Bizánc hiteles történetét szeretné megírni. Baudolino azért adta elő neki saját emlékeit, hogy a krónikás által visszakapja elveszett életét - elveszett, mikor Baudolino elhagyta egész életében vezetett feljegyzéseit: "te megmentetted az életemet, és így visszaadtad a maradék kevéske jövőmet; hát én meg az elveszett múltadat adom neked vissza" - mondja Nikétasz Baudolinónak. De mit kezdjen a hitelére kényes krónikás a megbízhatatlan forrással? "Olyan vagy - mondta Nikétasz -, mint a hazug krétai: megrögzött hazudozónak mondod magad, és azt akarod, hogy higgyek is neked."

A képlet képtelenül bonyolult. Mégsem ez lehet a legfőbb ok, amiért csalódást (is) okozott a regény. Ez az összetettség is nehezen bírja el ugyanis az időnként túlburjánzó kalandsorozatot. Nincs egy nagy talány és intenzív nyomozás, mint A rózsa nevében vagy akár A Foucault-ingában, a hangsúly sokkal inkább magára a történetmondásra helyeződik. Ezzel Eco harmadik regényében, A tegnap szigetében előtérbe került kérdést fogalmazza újra: valóság és fikció viszonyát; szöveg, világ és szövegvilág mibenlétét. A legfontosabb azonban minden magvas gondolat mellett itt talán mégis író és olvasó cinkos kacsintása: fabulare necesse est.

Fülöp Erika

Fordította: Barna Imre, Európa Könyvkiadó, 2003, 543 oldal, 2600 Ft

szerző
Fülöp Erika
publikálva
2003/17. (04. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...