Fotó: Turi Tímea
Magyar Narancs: Úgy lett hazáján túl is széles körben ismert alkotó, hogy groteszk írásai kevéssé kapcsolódnak más világhírű izraeli írók, A. B Yehoshua, Amos Oz vagy David Grossman világához. Hová tartozik, ha nem hozzájuk?
Etgar Keret: Bár olvasóként kedvelem és becsülöm az írásaikat, de ha nekem kellene megteremtenem a saját irodalmi hagyományomat, az sokkal közelebb állna a diaszpóra zsidó irodalmához, olyan írókhoz, mint Isaac Bashevis Singer, Sólem Aléchem vagy Iszaak Babel és Kafka. Szerintem a legfontosabb különbség, hogy a szerző könyveiben milyen típusú beszélgetést képzel el az olvasójával. Amos Oz, Yehoshua vagy Grossman az írót egyfajta nevelőnek látja, világi prófétának, akinek szembesítenie kell valamivel olvasóját, tanítania vagy megfeddnie, ahogy a próféták teszik, míg a nem izraeli zsidó irodalom legtöbb szerzője társként kezeli az olvasót. Sólem Aléchemhez nem úgy megy az ember, mint a rabbihoz, hanem mint egy baráti találkozóra – mintha a vonaton kezdenél el beszélgetni a szemben ülővel. A beszélgetésnek ezt a fajtáját nehéz fellelni az izraeli irodalomban, valószínűleg az ország múltja miatt. A diaszpóra íróinak tágasabb lehetett a szemhatára. Nem kötődtek semmilyen nemzeti keretrendszerhez, talán ezért is tudtak az emberek közti legapróbb és a legsúlyosabb vonatkozásokról szólni ahelyett, hogy egy közösség tanulságokkal terhes történetét próbálták volna világossá tenni választott tárgyukon keresztül. A realitás szétszedését, torzított perspektívájú szemléletét, ami engem különösen érdekel, jobban megengedték maguknak. Ha Singer arról ír, milyen egy stetlben élni, nem igazolni akarja ennek a világnak a fennállását, nem gondolkozik a „stetl jövőjéről”, egyszerűen mesél arról, amit ismer. Amikor Oz vagy Grossman ír arról, milyen Izraelben élni, egyúttal állást is foglalnak, és általános kritikáját kívánják megfogalmazni az adott viszonyoknak. Babel, Aléchem vagy Singer ennél kevesebbre és többre vállalkoznak, hangsúlyozottan lokálisak, kis közösségek világát írják le, mégis épp így lesz univerzális, amit megmutatnak.
MN: Pedig a „public intellectual” szerepe öntől sem áll távol, még ha Ozék mozgalmi tevékenységétől, amilyen például a Békét Most!-ban való szerepvállalás, távol is tartja magát.
EK: Elég sok politikai tárgyú esszét és publicisztikát írok izraeli lapokba, de a New York Timesba, a Liberationba vagy a Corriere della Serába is, csak azt hiszem, ezt is másképp csinálom, mint ők. Soha nem csatlakoznék politikai mozgalmakhoz, ahogy a Coca-Cola és a Nike termékek reklámjaihoz sem adnám az arcom. Problémákat szeretnék érzékeltetni, nem meggyőzni az olvasóimat arról, hogyan éljenek. Hogy mondjam? Izraelben rajtam kívül mindenki tud mindent, ez a megingathatatlan meggyőződések földje. Nincs taxisofőr, aki ne ismerné a megoldást az ország minden nyavalyájára. Egy rendes izraeli esszé véletlenül sem hagy békén az igazsággal. De én nem látom magamat abban a helyzetben, hogy bárkinek előírjam, melyik igazságot vegye meg az igazságok kiterjedt piacáról. Értitek, én vagyok Etgar, csomó könyvet írtam, állati okos vagyok, úgyhogy csináld, amit mondok. Ennél szókratészibb kiindulást választottam. Az esszéim nem tanítani akarnak, hanem összezavarni. Az ideológiával szembeni gyanakvás életrajzi okokkal függ össze: a nővérem ultraortodox lett, 11 gyereke és 7 unokája van 48 éves korára, most a Mea Searimban lakik (a jeruzsálemi ultraortodox negyed – V. Gy.), de azelőtt telepesek voltak a Nyugati Parton. A bátyám viszont radikális anticionista anarchista. Különben nagyon jóban vannak. Büszke vagyok rá, hogy a visszajelzések szerint sok ultraortodox vagy izraeli arab olvasóm van. Izrael legnagyobb ellensége a társadalmi csoportok törzsiesülése, szekuláris kontra ultraortodox, balos kontra telepes és így tovább. Az eltérő álláspontok iránti türelem nálunk nem gyakori erény. Egyszer egy ultraortodox figura megszólított, és azt mondta, hogy mindent el szokott olvasni, amit lát tőlem, egyetlen szavammal sem ért egyet, de őszintén tisztel. Kérdeztem, hogy ha semmit sem szeret, amit írok, akkor miért? Azt felelete, hogy azért, mert te is tiszteled az én gondolkodásom. Sokkal jobban érzem magam egy olyan jobbossal, aki kíváncsi és érzékeny, mint egy olyan balos seggfej társaságában, akivel különben egyetértek.
Yehoshua szerint ez dekadencia, szerintem meg mélyen gyökerezik a zsidó hagyományban. A Talmud számtalan perspektívát és értelmezést őriz, Ábrahám is vitatkozott Istennel, és ha az első zsidó idáig mehetett, akkor emberi vélemények megkérdőjelezését, beleértve a miniszterelnökét, általam különben kedvelt írókét és a saját magamét is, én is megengedhetem magamnak.
MN: Leginkább novellákat ír, miközben mindenki azt mondja, hogy a műfajnak vége, az emberek, ha valamit, akkor inkább regényeket olvasnak, amelyekbe bele lehet feledkezni. Babel, Kafka, Singer, akiket elődeinek tekint, szintén mesterei voltak a rövid történetnek. Ezt is tőlük örökölte?
EK: Izraelben ez a műfaj jóformán nem létezett. Amikor az első novelláskötetemet publikáltam, a kiadóm azt mondta, jó, de legközelebb írj regényt. Aztán egy újabb és még egy újabb novelláskötetet írtam. A legutóbbi kötet az egyik legnagyobb izraeli könyvterjesztő adatai alapján az év legnagyobb példányszámban eladott könyve lett, a szakácskönyveket és Dan Brownt is megelőzve, 80000 példány ment el belőle. Megünnepeltük a dolgot, és a bulin a kiadóm megkért, hogy legközelebb már tényleg írjak egy regényt. Kérdeztem, hogy minek, ha egyszer a novelláim bestsellerek lettek, mire azt válaszolta, hogy ha regény lett volna, még kétszer ennyit adunk el. A kiadók lusták, ahelyett, hogy megpróbálnák eladni a novellákat, kitalálták a mítoszt a halálukról. Nekem nem fontosabbak a novellák a regényeknél, szeretem a regényeket, csak nem tudom, hogyan kell olyanokat írni. Nem azt döntöm el, hogy írok egy regényt vagy egy novellát, csak annyit tudok, hogy meg szeretnék írni egy történetet. Látok egy karaktert, elképzelem, ahogy elindul az élete, pályát választ, megházasodik, gyerekei és unokái születnek, és akkor hirtelen jön egy autó, keresztülmegy rajta, és már vége is a sztorinak. Azt hiszem, hogy ezek a szomorú fejlemények az előadásmódom intenzitásával, koncentráltságával vannak kapcsolatban. Szóval nem én választok, hanem ez a rám jellemző ritmus teszi, hogy ilyeneket tudok írni. Az írás folyamata azoknál, akik nekem fontosak, keresés is, nem egy eltervezett út akkurátus végigjárása, mint egy tipikus realista nagyregény esetében. A legjobb metaforája ennek az a gyakorlat, amikor megkérnek, hogy dőlj el hátrafelé, és bízzál benne, hogy a másik majd elkap. Én is eldőlök az írás kezdetén, és bízom benne, hogy a sztori majd megtart. Gyakran persze nagyon csúnyán elzúg ilyenkor az ember. Amíg kiderül, hogy elkapnak, vagy beleállsz a talajba, nagyon rövid idő. Ez az idő a novella.
MN: Oroszországtól és Ukrajnától Lengyelországig és Prágáig érnek az utalásai, de Magyarországot elkerülik, pedig sokan írták Önről, mikor a magyar novellaválogatása megjelent, hogy Örkény István is a rokonai közé tartozik. Magyarország benne van a látókörében?
EK: Lengyel családból származom, anyám a varsói gettó túlélője, apám a jelenlegi Fehéroroszország területéről, Baranavicsiból való. Anyám mindig azt tanácsolta a nővéremnek, hogy magyar férjet válasszon, mert szerinte a magyarok a legderekabb férfiak. A nők szerinte szörnyűek, de a pasiknak van humoruk, és gyengédek a nőkkel. Aztán persze egy jemeni fiúhoz ment a nővérem, de én úgy nőttem fel, hogy folyton azt hallgattam, a humor tulajdonképpen magyar találmány. Az ország két meghatározó vicces fiúja, Efraim Kishon humorista és Tomi Lapid újságíró, későbbi politikus magyar származásúak voltak. Szóval, ha tőlem megkérdeznék, hogy kik írnak vicceseket Izraelben, habozás nélkül azt mondanám, a magyar emigránsok. Az izraeliek főleg az amerikai és az orosz irodalmat követik, az ország története és jelene miatt is, de érezhető volt a magyar irodalom felfutása is az utóbbi időkig, még ha én, bevallom, kevésbé figyeltem is. Márai Sándor és Kertész Imre természetesen elég ismert. Örkényt nagyon el akartam olvasni, de héberül nem találtam. El szoktam mesélni, hogy anyám, amikor elolvasta lengyelül, az anyanyelvén a novelláimat – Lengyelországban, örömömre, elég népszerű vagyok – azt mondta, hogy én nem izraeli író vagyok, hanem egy lengyel író száműzetésben. A groteszkjeimnek talán tényleg van némi közük Közép-Kelet Európa tapasztalataihoz és humorához, a cseheket is hangsúlyosan lehetne említeni.
MN: Izrael nem elég abszurd ország magában?
EK: Amikor az első könyvem kijött Németországban, egy kritikus kilistázta a történeteimben előforduló abszurditásokat. A beszélő állatok mellett feltüntette az utcán géppisztollyal rohangáló embereket, és hogy az emberek lépten-nyomon elnémulnak, amíg meghallgatják a rádió híreit. Mélyen meg volt róla győződve, hogy ez valami agyafúrt metafora. Igen, az abszurditás leginkább földrajzi kérdés. Azt, ami itt errefelé zajlik körülöttünk, egy kicsit kell csak továbbfuttatni képzeletben, hogy az emberi létezés nevetséges abszurditása megmutatkozzon.
MN: Az utóbbi idők szociális célú tömegdemonstrációinak egyik főkoordinátora volt. Mi volt ez tulajdonképpen, milyen célokat tűzött maga elé a mozgalom, és mit ért el belőlük? És miért épp most jött el az ideje?
EK: A jelenlegi kormánynak sikerült majdnem minden társadalmi csoportot maga ellen fordítania. A telepeseken és az ultraortodoxokon kívül lényegében nem volt senki, aki ne támogatta volna a tüntetéseket. Ráadásul ez egy viszonylag nyugalmas periódus volt. Izraelben ugyanis akárhányszor próbálkoznak a szociális kérdések felvetésével, mindig az a válasz, hogy „ne most, nem látjátok, hogy épp lőnek ránk”? A túlélésért való szorongást használják ki minden igazságtalanság igazolására. A legnagyobb eredménye a tiltakozáshullámnak nem a konkrét célok megvalósulásában rejlik, hanem abban, hogy megváltoztatta ezt a diskurzust. Fantasztikus volt, hogy az egyetemi tanárok és a diákjaik együtt tüntettek, és a hajléktalanok, akik különben is az utcán élnek, letelepedtek melléjük. Sokan tartoznak erős közösségekbe Izraelben, de az úgynevezett többség, a szekuláris középosztály tagjait ilyen közösségi érzés nem köti össze. Most odafordultak egymáshoz, elkezdtek beszélgetni. Ez a pártpolitikát is megújulásra fogja kényszeríteni, mert nem lesz elég a választások megnyeréséhez, ha Iránnal ijesztgetnek bennünket. Már most is látszik, hogy kevésbé mer egyedül magával törődni a politikai osztály, hogy máris kicsit kevésbé korrupt. Ugyanezt látni az egész világon, erről szól az Occupy Wall Street mozgalom is. Bizonyos mértékig Gilad Salit ügye is ide tartozik. Salit kicserélését nem a kormány, hanem lényegében Izrael polgárai döntötték el, ők találták így helyesnek, és ezt számtalan módon kifejezésre is juttatták. Netanjahu pont az ellenkezőjét javasolja a könyvében annak, mint amit most tett. Lehet vitatkozni azon, hogy jó döntés volt-e, de a közvetlen beleszólás lehetőségét bizonyítja, egy másik, közvetlenebb demokráciamodellét. Az, ami most történt, középtávon lesz igazán fontos, és elsősorban nem a politikában, hanem a társadalom szövetében. A tüntetők leginkább diákok. Tíz év múlva ők lesznek azok az orvosok vagy ügyvédek, akik a döntéshozók körmére néznek, képviselik a náluk kevésbé befolyásosak érdekeit. Ez fontosabb, mint a miniszterelnök személye. Egy év múlva mindenki azt fogja gondolni, hogy az egész nyomtalanul eltűnt, pedig a mélyben dolgozik tovább. A megcsontosodott demokráciák most vérfrissítésen mennek keresztül, és ez jó. Szükségük van erre.
