A mű alkotása pont azért alkotás, mert leállítja ezt az automatikus vagy erőltetett értelmező munkát, és keresztbe tesz a szándékoltságnak. A művész különös figyelemmel hajol az anyaga fölé, nem engedi meg, hogy kulturális apparátusa manipulálja azt; mellőzi vagy elváltoztatja a feldolgozó eljárásokat, kódokat, kategóriákat. Ezáltal tesz felfedezéseket, lát meg bujkáló, izgalmas jelentéseket a legjelentéktelenebb anyagban is. Az ismeretlent, a szokatlant bevált módon nem lehetséges hitelesen közvetíteni, így hát eredeti formákat alkot.
Egy művet akkor érzünk kimódoltnak, amikor a szerző nem gátolja le a mindennapi szándékoltságot, nem áll ellen a közhelyeknek és az előítéleteknek, ellenkezőleg, rászabadítja az akaratát meg az intencióit az anyagra, működésbe lendíti az apparátusát, és legyártja a művet. Végigviszi a szándékát, két vállra fekteti a tapasztalatvilágot, megoldja a feladatot. Ilyenkor penetráns hamisságérzetünk támad; más szóval azt érezzük, hogy "kilóg a lóláb", hogy amit olvastunk, az amatőr, dilettáns vagy épp számítóan profi, netán csupán félresikerült munka.
Sajnos ez a helyzet Grecsó Krisztián új regényével. Grecsó fölvállalta a rá osztott szerepet, a Tánciskolájával megoldotta a vidéki magyar élet ábrázolásának feladatát, sőt lépésről lépésre, buzgón el is magyarázza, mit hogyan értsünk. Semmit sem bízott az olvasóra, de még az íróra sem, ez a regény ugyanis nem műalkotás, hanem egy regényformába erőltetett közhelyhalmaz. Grecsó bevetette a magyar provinciáról és a "vidéki emberről" szóló összes klisét, úgymint:
zabál, vedel, dáridózik,
közönségesen dug; korrupt, hamis, unott, ábrándos, mámorban úszó és kegyetlen; az ifjú sarjak számára nincs menekvés, mert vidéken az ember a sekélyesség, a züllöttség bűnös áldozatává, a "nagy semmi" martalékává válik. Hacsak ki nem tör, és szert nem tesz egy magasabb rendű szellemiségre. A félreértések elkerülése végett Grecsó, kábítószeres látomás ürügyén, de a biztonság kedvéért az öntükrözés irodalmi trükkjét is alkalmazva, még az Ördög figuráját is színre vitte (részben kimásolva Thomas Mann Doktor Faustus című regényéből), mint a jóravaló fiatalemberek csábítóját, akinek a derék fiú, még ha nem is valami vallásos, bizony-bizony, azért mégiscsak Krisztus nevében áll ellen.
A terep tehát az Alföld 2001-ben, a vidéki porfészkek ábrázolásának minden régi közhelyével egyetemben: itt ártéri táblákon búslakodó napraforgók bámulják égett képpel a szikes, repedezett földet, minden sík, lapos, kisszerű, zsírszagú stb. Az író alaposan megmagyarázza ennek lelki-szellemi következményét, valósággal a szánkba rángja a mondanivalót, a regény folyamán a következő gondolatot csócsálja: Van itt valami szagos, lucskos, könyörtelen állandóság, ami bezárja és megemészti azokat, akik nem menekültek el, és alattomosan provinciálissá zülleszti őket. A kisváros a szenvedések netovábbja, podvas, langyos élet, ahol beszűkülés fenyeget és az emberek lelkileg büdösek.
Formaelvként a nevelődési regény sablonja szolgál, a mester-tanítvány viszony a mértani tengely, mely az "autonóm individuummá válás" lélektani közhelyét forgatja nyárson. A tanítvány szexuális, szociális és szellemi, negatív "beavatási szertartásokon" esik át; végül fellázad csodált mestere és pótapja, a vágy tárgya, azaz az ödipális viszony ellen, nem fogadja el a felkínált züllesztő-provinciális életlehetőségeket, a sátáni ajánlatot a kételyektől mentes életre, hanem a magasabb rendű szellemiség útjára tér, amit lemondás, alázat, önfeláldozás, mély szeretet, nyugalom, a valósággal való szembenézés és ugyanakkor ébredő hit stb. jellemez. Már-már megtér: Grecsó eltaszigálta anyagát egészen az újjászületés/feltámadás, a megváltó áttörés vallási toposzának árokpartjára, mégpedig fölöttébb direkten, ugyanis a zárójelenet szentestén játszódik, az éjféli szentmisén, ahol a főhős, még ha az elbeszélő megjegyzései jelt is adnak némi iróniáról és szkepszisről, azért mégiscsak, behunyt szemmel, katolikusan átszellemül.
A főhőst Jocónak hívják (olyan cuki név, magyarázza az egyik szereplő), ami a többi tulajdonnévvel, a valódi és kitalált, kínosan hangzó (Feketeváros, Tótváros) városnevekkel együtt göregáboros hangulatot idéz fel. Jocó fogalmazó, vagyis kezdő jogász, tapasztalatlan fiatalember, akit Sancho Panzaként vesz maga mellé a nagybátyja, Szalma Lajos, egy vidéki magyar Don Quijote, aki egyúttal egy vidéki Szindbád. Grecsó az ilyen kulturális utalásokat rendesen beleírja a szövegébe, nem hagy az olvasóra semmit.
Ez a Lajos bácsi egy javakorabeli bohém tanárember, aki iszik, nőzik és még drogozik is - a dzsentri jelenkori mása akar lenni. A regény végére kiélt, depressziós alakká válik. Az iszákos, nőcsábász, hedonista, amorális, kiégett vidéki értelmiségi ilyen karakterábrázolása minden ízében sablonos. Ez a csábító nagybácsi afféle "cukros bácsi", aki magához édesgeti, a vidéki nívóra züllesztené naiv és tohonya, "jó tanuló" unokaöccsét. Aki szűz ráadásul; a szexuális beavatást egy cigánylány végzi el, akivel Jocó papája is enyelgett. A férfi szexuális fantáziának ez a ponyva-szintű, félszeg megeresztése, meg az ezt követő szirupos bűntudat ábrázolása (ez a lány a bűnÉ elkövette az apja helyett a bűnt), az ödipális és (latensen rasszista) egzotikus-antropológiai, szociális szálaknak a tekergetése ízléstelen. Grecsó kétszer is leírja a freudista maszlag kifejezést, és valóban, a regénynek ez a rétege nem más, sőt a (pozitívnak szánt) cigányozás miatt még sokkal rosszabb.
A hivatali beavatás az ügyészségen ugyanebből a macsó forrásból fakadó csábítási játékok formájában történik. A kocsmai beavatások és a "korszerű" kábítószeres beavatások után Jocó csakhamar fittnek és sikeresnek érzi magát (a kegyeiért versengtek a nők, pezsgő magánélete van), idétlen fiúkából dzsigolóvá, Lajos bácsi árnyékává, helyettesévé, másává - magyarázza Grecsó -, második énjévé, utánzatává, pót Szalma Lajossá változik. A "tánciskola" ennek az idomulási és korrumpálódási folyamatnak a metaforája akar lenni.
A társadalmi beavatás legdrámaibbnak tételezett pontja az, amikor Lajos bácsi elviszi az öcsköst a bihari rónára, egy Méhkerék nevű faluba, ahol Jocóka szembesül a román feketemunkások sanyarú helyzetével és Lajos bácsi fasizmusával. A realisztikus jellegű elbeszélésbe beékelődő, felemásan szürrealisztikus rész olyan művészkedő stílustörés, mely azt a parányi hitelességérzetet is elveszi, ami eddig a couleur locale-nak (rónapróza) köszönhetően esetleg megvolt.
Jocó morális választás elé kerül, ami nagyon leegyszerűsítve tematizálódik: feljelenti-e Lajos bácsit, vagy sem. Ugyanebben a középső fejezetben összefekszik egy béna lánnyal, a főnöknője lányával, és szerelmileg megindul. (A béna lányról a regény végén fog kiderülni, hogy Lajos bácsi áldozatának tekinthető.) A következő fejezetben megtáltosodik, és - action gratuite - leüti Lajost, majd kettesben meglátogatják Jocó lezüllött apját. A haragvó apa a kezében levő kaszával
véletlenül lenyakazza
saját magát. (Jocó ezt így magyarázza: úgy ment el, akár egy görög dráma hőse.) Az ödipális dráma ezeken a pontokon is lélektani hitelesség híján van, oly harsányan manifeszt.
Jocó végül szentestén hazalátogat megözvegyült anyjához, de aztán mégsem az anyját választja, mivel közben véletlenül összetalálkozik a cigánylánnyal. (Aki megismertette a bűnnel. Új bekezdés: Akit megismertetett a bűnnel.) A cigány lány (hol külön-, hol egybeírva) megsúgja neki, hogy tőle, nem pedig a férjétől viselős. Jocót erre a szaftos bűntudat, fura kanyart téve, a béna lányhoz hajtja. Választása morális döntés: saját maga akar lenni (Voith József higgadt életére vágyom, azt akarom, hogy amit megeszek, meg is tudjam emészteni), átéli a teljes leszakadást Lajos bácsitól, az ördög megbízott tánctanárától; a mozgássérült lány mellett előjött a zsigerek mélységéből valami igaz, Jocó, immár Voith Józsefként, az új énje meg a lemondás, az alázat, a hit, a remény és a szeretet mellett dönt. Tánclépésekben (finom, érzéki valcer, kapkodós tangó, hullámzó bécsi keringő) eltolja a lányt a kerekes székben az éjféli misére, ahova épp úrfelmutatásra érnek oda. Már csak a "kelj fel, és járj" abszolút szó szerint értelmezett krisztusi parancsának engedelmeskedő, fundamentalista hit várat magára. És hittel valljuk feltámadásodat, mondja a pap, Jocó lehajol, Juditra néz, de a lány már aludt a kerekes székben. Így, ennyire patetikusan fejeződik be a regény.
Milyen kulturális kódok segítségével dolgozza fel és magyarázza meg a szerző a sablonosan ábrázolt életanyagot? Érzelmesre vett keresztény, vulgárfreudista, kommersz-pszichológiai (valósítsd meg önmagad), moralizáló (ne légy korrupt, ne hazudj), valamint a magyar irodalom Alföld- és vidékábrázolásából vett kulturális kódok segítségével értelmezi azt, amit úgy-ahogy bemutat - az ellenpontozó irónia, illetve a szándékolt szarkazmus elejétől végig béna marad.
Ebben a regényben jó sokat esznek, isznak (a gyomor gyönyörű imája), és ímmel-ámmal basznak is. (Egy istentelen jó dugásra éveket kell várni, itt mindenki csak unatkozik, meg bambulÉ) Isszák a pálinkát (az alföldi szilvapálinka a magyar lélek üzemanyaga), kefélik a kolléganőket, tanítványokat, eszik a vasárnapi húslevest, rántott húst, tejfölös uborkasalátát meg a tejfölös-sajtos lángost. A magyar vidék ábrázolásának turisztikai szintje ez, lovak helyett biciklivel; német fordításban, cigánylányostul jól fog mutatni. Az összecsapott katolikus és a mozgássérült tematika a morális desszertként felszolgálható lekváros palacsinta. A vidéki magyar értelmiség ábrázolásmódja, ez a megvető, lekicsinylő, előítéletes hozzáállás maga a paprikás provincializmus. A fűszerként adagolt szimbolika, a sátántól a kerekes székes táncoláson át az úrfelmutatásig sajnos a dilettantizmus határán billeg. Prekoncepciók, klisék, gyöngécske irónia, kommersz pszichologizálás, olcsó moralizálás, giccses religiózusság és ennek még giccsesebb ironikus pöckölése, rengeteg szájbarágás - nagy baklövés ez a Tánciskola. Mert az ilyesféle humor, irónia vagy szarkazmus, hogy Szalma Lajos, lángost falva, megette Krisztus tejfölös és sajtos testét, és a szájába adott mondat, miszerint mielőtt hármat élvezett volna, megtagadtam - nem más ez, mint harsány ízetlenség.
Magvető, 2008, 304 oldal, 2790 Ft
