Nádas Péter

Ha férfinak születtél volna

szerző
Nádas Péter
publikálva
1996/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"Saját arcunk tükröződött azok arcán, akik körben ültek. Nehéz volt megmondani, ki a nő, ki a férfi. Ezekből az arcokból másféle szépség sugárzott, mint amilyet gyerekkoromban oly nagyra tartottak a tévében vagy az újságokban. A szépségnek azon fajtája volt ez, amivel nem születik az ember, hanem óriási áldozatokat hoz érte; ezért a szépségért meg kell küzdeni."

Leslie Feinberg Stone Butch Blues című regényének utolsó lapjain meglepetésként éri az olvasót ez az álom, hiszen a megelőző közel ötszáz oldalon igazán sok küzdelemről szó esik, de se szépségről, se álmokról. Mintha a könyv hősét, aki a legváltozatosabb fizikai és lelki kínokat kénytelen átélni a saját külleme miatt, nem is érdekelné mások megjelenése. Olyan szépséget pedig, mely valakinek a személyes érdeme lenne, író és hőse az álmán kívül valószínűleg tényleg nem nagyon láthatott. Amit álmában lát, az inkább az ideák távoli világának szépsége, Szókratészé, Platóné. Mint mikor a barlang falán megjelenik a valódi világ árnya; az élő anyagon átüt a tudás és a szellem ábrázata. Fehér hollónál is ritkábban jelenik meg az ilyesmi a reális világban. Még ritkábban egy amerikai regényben. A reális világban a szépség inkább kínos mesterkedések műve, szerencsés esetben a születés kegye. Leslie Feinberg hőse igazán nem az élet elkényeztetett gyermeke.

false

Leánynak születik, Jess Goldbergnek hívják, de minduntalan fiúnak nézik. Õ ugyan nem érzékeli, hogy bármiben különbözne a többi gyerektől, mégis másként bánnak vele, mint a többivel. Ráadásul még zsidó is. Elutasítják, eleve be sem fogadják. Ha végigmegy az iskola folyosóján, akkor a lányok vihogva összesúgnak, s azt kérdezik egymástól, vajon "növény, kristály vagy állat-e?". De nem csak a tágasabb környezet, szüleinek viselkedése nem kevésbé érthetetlen. A legkevesebb, hogy nem szeretik, pedig igazán igyekszik. Enyhén undorodnak tőle. Oly bizalmatlanul követik minden gesztusát, mintha valamiben vétkesnek találnák és tetten akarnák érni. Egy szerencsétlen véletlen miatt ez be is következik. A család a New York állambeli Buffalóban él. A hatvanas évek elején vagyunk. Az apa agyondolgozott, munkanélküliségtől rettegő munkás. A történet a szülők szempontjából sem érthetetlen. Minden rendellenességtől vagy szabálytalanságtól tartanak, ami a családot közelebb lökhetné az állandóan fenyegető katasztrófához. Családi életük mutatványát szociális háló nélkül hajtják végre. S amikor fölfedezik, hogy a kislány a magányos délutáni órákban fölveszi apjának fehérneműit és beöltözik a ruháiba: elmegyógyintézetbe dugják.

Ez a történet nyitánya.

Nem az a kellemes regény, amelyet szívesen és bőségesen recenzálnak a világlapok. Nyers, bántó, rideg könyv, a naturalizmus minden fölmentő vagy érzelgős túlzása nélkül. A nagy amerikai írók közül talán Theodore Dreiser volt rá a legnagyobb hatással. Egyetlen ember sorsát meséli egyes szám első személyben, mégis messzi túlmegy a személyesen: az emancipációs mozgalmak korszakának társadalomtörténetét adja, egészen sajátos szempontból újraírva. A könyv eredeti kiadása három éve jelent meg New Yorkban (Firebrand Books), német fordítása pedig néhány héttel ezelőtt egy leszbikus irodalmat gondozó kiadónál (Krug und Schadenberg), Berlinben. Az ilyen jellegű kiadványok általában keveseket érnek el. Többnyire abban a körben maradnak, amelyben megszülettek. Azoknak a körében, akik a maguk erotikus preferenciái szerint éppen most készülnek a coming out-jukra, illetve azokéban, akik már megcsinálták. Ilyen körökben jobbára egymásnak beszélnek az emberek, s ezzel el is vannak. A szubkultúrák irodalmának inkább speciális vagy politikai funkciója van, mint komolyan vehető irodalmi értéke, mondhatnánk gőgösen. Az alaposan bemerevedett társadalmi szerkezet persze még azt se nagyon engedi, hogy egy ilyen magányos könyv legalább a szociális vagy a politikai funkcióját tisztességesen betöltse. Ehhez azokat is el kéne érnie, vagy főleg azokat kéne elérnie, akikhez soha nem jut el a híre.

Aki viszont a szubkultúrák valamelyikébe húzódva él, gyanakvó és hisztérikusan homofób embertársaival nem szívesen érintkezik. Meg lehet érteni. Az emancipációs mozgalmak mégis csak arra alapozták a lendületüket, hogy a felvilágosodás nem lehetetlen. Ma erre alig van remény. Így aztán éppen azoknak a roppant tömegével nem közösködik, akik közül ki kellett válnia, akiktől a saját jól felfogott érdekében el kellett határolódnia. Mondhatni, se anyjával, se apjával, se nővérével, se fivérével. Miért is értenék, ha egyszer soha nem lépnek ki a saját szerepkörükből, bár ők is ugyanannyi, ha nem több hullát őriznek a szekrényeikben. Szomszédjaik életét élik, s vigyáznak rá, hogy a közvetlen környezetükben se különbözzék senki, senkitől. Saját nemükről legalább oly csekély a tárgyi tudásuk, mint a saját személyiségükről, s így aztán a másik nemre sincsen mivel reflektálniuk. Sztenderdizált állapotukban, személyiségüktől jórészt megfosztva, ők zúdulnak át a tömegtársadalmak rettenetes garatján a legakadálytalanabbul. Õk adják a szent, a kíméletlen átlagot, ők a többség. Még állati önzésükben is csak egymásra hasonlítanak.

Aki pedig nem tud, netán nem hajlandó lemondani a személyiségéről, helyesebben a személyiségét nem akarja a tömegtársadalmak kíméletlen egomániájának sztenderdjére átállítani, vagy nem vonul be önkéntesen a maga erotikus preferenciájának megfelelő gettóba - elpusztítják.

Leslie Feinberg a túlélés írójának vallja önmagát, hőse nem hagyja magát elpusztítani. Az író szeretné megírni hőse sikertörténetét, bár mindketten térdig gázolnak a tömegtársadalom pusztító filozófiai és pszichológiai sémáiban. Mindez húzza vissza őket. De sikernek lennie kell. A fejlődés ívét követő sikertörténet ettől a kínos erőfeszítéstől és fogcsikorgatástól veszíti el az utolsó csepp érzel-mességét. Nincsen siker, mert fejlődés sincs. Az élet kín volt, megalázottság és megaláztatás, és az emancipációs mozgalmak látványos politikai sikere után is kín maradt, megalázottság és megaláztatás. Feinbergnek mégis szerencséje van a történetével. Hőse valami olyasmit tud, amit rajta kívül kevesen; vagy tán senki más. Esete olyannyira speciális, normákkal és kivételekkel olyannyira nem mérhető, hogy kényszerűségből és mindennel dacolva, a saját megtéveszthetetlen személyiségénél kell megmaradnia. Nincsen más választása. S ugyanígy a szerzőnek, aki mögötte áll. Lapos mondatokon, konvencionális gondolatokon is átüt az autonómiája. Helyesebben éppen ezek háttere előtt válik láthatóvá, hogy milyen kényszerekkel szemben kell neki is, hősének is talpon maradnia. Egyszerre két világot ír le, a reálisan létezőt és a valóságosat. Ez a könyv igazi nagy győzelme; a saját esendő nyelve, a saját kényszeres szemlélete ellenében vívja ki. Nem lehet kitérni előle.

Attól kezdve, hogy hősét a hatvanas évek elején felnőtt elmebetegek közé zárják, a könyv mai olvasója a brutális szülőket és a még brutálisabb pszichiátereket fogja önveszélyesnek és közveszélyesnek tartani. Azokat, akik egy kamaszkori szerepjáték láttán, azonnal a nemi szerepekre felépített kultúrát érzik végveszélyben. Azokat, akik szerint nőnek lenni, vagy férfinak lenni előbbre való, mint embernek. Azokat, akik az emberi személyiséget azonosítják egy előre legyártott nemi szereppel. Olvasói ellenszenv és olvasói szimpátia ezen a ponton felettébb mélyre megy. Az olvasónak azzal is számolnia kell, hogy nem igazi fikciót, hanem inkább dokumentumot tart a kezében; teljesen váratlanul az american way of life vaskosabbik, a szabadság ideájával aligha egyeztethető oldalán találja magát. És a szociálisan kicsit is érzékeny olvasó más személlyel nem nagyon azonosulhat, mint azzal, akit ez a világrend tökéletesen magára hagyott. Ezen a ponton a könyv meglehetősen egyszerű, mesei szerkezete is működni kezd. Nem is nagyon lehet letenni.

Jess Goldberg rájön, hogy segítséget senkitől nem remélhet. Ha ki akar kerülni, akkor környezetének brutalitását némán el kell tűrnie. Az élet ilyen és nem másmilyen. A kötelező nemi társasjátékban aktív szerepet kell vállalnia. Később azt is megsejti, hogy miben különbözik mindenki mástól: a neménél hatalmasabb a személye, illetve mindenkivel ellentétben az ő személye még látszat szerint sem a neméből következik. Van neme, nő, ebben a nemben érzi jól magát, ám a személye nem érzi jól magát abban a női szerepben, amelyet a környezete kényszerít rá. Egyszerűen nem fér bele. Ki kell törnie. De hogyan is szabadulhatna ki, ha olyan szerepet kell játszani, amely csak a nemével azonosítható, a személyiségével nem. Egyetlen visszautat kínálnak föl: tagadja meg.

Mintha azt mondaná ki hangosan: "tévedtem, nektek van igazatok, nem csupán a nap, ha akarjátok, akkor az egész világegyetem a föld körül kering." Megbánása azt jelenti, hogy meg fogja húzni magát, nem kell tőle többé tartani, nem kell azonnal elpusztítani. Feinberg hőse önkéntesen veti alá magát egy több évig tartó, megalázó, teljesen hiábavaló pszichoterápiának. Visszatérhet, de nincsen többé se otthona, se hazája, rokontalan és társtalan. Szüleit legfeljebb gyűlölheti. Valójában két embernek kéne egy testben megférni. A szociális realitás egy ilyen fiziológiai integritást nem tűrhet meg. A pszichiáter javaslatára szülei beiratják egy illemtani kurzusra. "Ez a kurzus egyszer s mindenkorra megértette velem, hogy nem vagyok csinos, nem vagyok nőies, soha nem leszek vonzó senkinek. A kurzus jelmondata így hangzott: minden leány, aki hozzánk jön, hölgyként távozik. Én voltam a kivétel." A túlélés érdekében persze ennél sokkal többet kell tennie és elviselnie.

Tizenhat éves, szerelmes egy lányba. Ha férfinak születtél volna, mondja neki a lány, akkor szerelmes lennék beléd. Egy ilyen mondatot józan ésszel nem lehet megérteni. Bánatában leül az iskolai sportpálya szélére, nézi a fiúkat, amint futballoznak. Fiú szeretne lenni. Ki ne képzelte volna el magát az ellenkező nemben. Ezeknek a fiúknak azonban Jess puszta külleme és jelenléte olyan kihívást jelent, ami elegendő ok a tébolyult bosszúra. Trágáran évődnek vele, megkergetik, lefogják, megverik, megerőszakolják. A rituálénak van egy sötétségen átütő vonása: nevének hol nőnemű, hol hímnemű formáját ordítozzák. A saját nemi bizonytalanságuk rémével küzdenek. A fiút erőszakolják meg benne, holott a lányt teperték le. Az ösztönös névcserével árulják el féltve őrzött s egy életre szóló titkukat: mindig fordítva fogják csinálni.

Amit amerikai zsargonban stone butchnak, németben kesse Vaternak, magyarban talán bácsikának mondanak, feltehetően nem a leszbikus nemi beállítottság egyik lehetséges alfaja, hanem a személyiség nemi műfajtalansága. Az általánosan elterjedt felfogással ellentétben, a személyiségnek ugyanis nincs neme. A személyiség a tulajdonságaim összege, s a nemem csupán az egyik tulajdonságom. Leslie Feinberg könyvében élesen elválnak egymástól a nemi szerepek és a személyiség szintjei. Az egyetlen, talán az első író, aki nem azonosítja ezeket a szinteket. Hőse a személyisége szintjén mindkét nemmel azonosul, de folyamatosan egyik nem szerepével sem, hiszen egy ilyen szerepvállalással a saját fiziológiai integritását sértené meg. A stone butch ebben a könyvben nem egyszerűen az a nőnemű lény, aki inkább férfinak néz ki és férfiruhát visel, hanem sokkal inkább olyan ember, akihez nem lehet vagy alig lehet közel kerülni. Ennyiben szintén emlékeztet bárkire vagy akárkire. Személyiségbe falazott test. Megkövesedett emberi állag. Kőbe foglalt szenvedő. Senkitől nem érinthető. De nem hiszem, hogy létezne érzékenyebb ember, aki innen és túl a kamaszkorán, ne észlelné önmagán, még ha rettenetében ritkán is vallja be: a személyiség mindig túlmegy azon, ami női vagy férfi. Vagy ha valakiben nem merül föl ez a gondolat, mert a nemi dresszúrája túl erősre sikeredett, azt azért óhatatlanul megkérdezi, hogy aki a neme szerint megfelel neki, vajon megfelel-e majd a személyisége szerint is. Az utóbbi a nehezebbik kérdés, amire választ igen kevesen és igen ritkán találnak.

A nemi műfajtalanság miatt a stone butchnak egyetlen lehetséges párja van, a femme. Ez a szó a szubkultúra nyelvén olyan hangsúlyozottan nőies nőt jelöl, aki nem föltétlenül, de többnyire prostituáltként vagy sztripperként keresi kenyerét, és kemény munkájának végeztével nem akar férfiakat látni, penetrációt nem kíván; tulajdonképpen testi érintkezést sem, bár némi embermeleget mégis. Ezen a parányi résen a stone butch épp befér. Akkor azonban a nagy kérdés még mindig hátravan, vajon a femme női szerep mögé rejtett személyisége megfelel-e a stone butch személyiségének, aki nemi szerep híján nem más, mint csupasz személyiség. Amikor az érinthetetlen stone buch és az érintések csömörével viaskodó femme találkozik, és mégis ellenállhatatlanul felmelegszenek egymás iránt, akkor ez a teremtés kivételes csodája. Ha emberi társadalomban élnénk, akkor az ilyesmit bizonyára tisztelet övezné. Fényes mosollyal azt mondanák az emberek, lám, micsoda szerencse, hogy ők is megtalálták a párjukat. Mi is olyan nehezen találjuk. A tömegtársadalmakban ezt nem mondja senki, nincs fényes mosoly. Nem csak a femme, a stone buch is a társadalom peremére szorítva él. Gyakran félillegalitásban, hiszen életének nincsen olyan megoldása, amivel az identitását ne kéne így vagy úgy megtagadnia. Munkát nehezen talál. Ha rájönnek, hogy nem igazi férfi, vagy éppenséggel buzinak nézik, akkor megalázzák, kidobják; ez a nemi szerepek normáiból természetesen következik. S hogy ne haljon éhen, mégis így kell élnie. Szívesen föladna mindent, de neki a személyiségén kívül nincsen mit föladnia. Nem vonulhat egy sztenderdizált női szerep fedezékébe, mint akárki más. Csupasz és védtelen, nem tudja titokban tartani önmagát. Alapvető, mindennapi gondja, hogy melyik vécébe menjen be. Nyilvános helyen emberfeletti módon résen kell lennie, hogy itt vagy ott elvégezhesse a szükségét. Ebben a könyvben napnál világosabb, hogy a világrend nőkre és férfiakra van kiszabva, nem emberekre. Így állunk.

Aki nem felel meg a normáknak, vagy nem tudja őket legalább látszat szerint betartani, azt innen is, onnan is kidobják. Abból az egyetlen buffalói bárból, ahol a hozzá hasonlókra és a néki tetszőkre végre rátalál, razziázó rendőrök cipelik el, s megint csak megverik és megerőszakolják. A történelmi igazság kedvéért persze megjegyezhető, hogy mindez a Stonewall és a gay pride előtti időkben történik. Ha azonban utcára merészkedik, akkor a mai napig bizton számíthat rá, hogy alkoholtól és elfojtott buzeranciától fölhevült, kizárólag hordában közlekedő férfiak teszik meg vele ugyanezt. Igazán nem vagyok híve az önbíráskodásnak, de amikor a könyv utolsó jeleneteinek egyikében, az akkor már férfinevet viselő Jesse Goldberg egy félhomályos New York-i metróállomáson életében először harcba száll és halálosan megsebesít egy ilyen disznót, akkor elég nagy volt az olvasói elégtételem. A fiatal férfi nyaki ütőeréből vér spriccel. Társai megmerednek. Jesse Goldbergnek véresre verve és az idegen vértől talpig véresen, sikerül egy induló szerelvény kocsijába beugrani. Persze senki ne gondolja, hogy a nők kíméletlensége nem veszi fel a versenyt a férfiak brutalitásával. Ez a könyv ilyen különbséget nem tesz. Az emberi szenvedés hihetetlen mélységét tárja fel anélkül, hogy a pillantása bármiféle elfogultságtól vagy fájdalomtól egy pillanatra is elhomályosulna.

Jess Goldberg pillantása még attól az eget verő boldogságtól sem homályosulhat el, hogy megtalálja párját, Theresát. A rejtekutakon lopakodó katasztrófa ugyanis éppen ekkor éri el. Talán nagy boldogságában érzi meg, hogy valamit mégiscsak tennie kéne magával, fiziológiai integritását önkéntesen fel kéne adnia, mert ha nem teszi meg, akkor nem fogja elviselni a környezet állandó nyomását. Akkor nem éli túl. A túlélés érdekében két dolgot tehet: férfihormonokkal nyomhatja teli magát, akkor megváltozik majd az izomzata, kinő a szakálla, leoperáltathatja a melleit, amivel véglegesen megfoszthatja magát attól, ami. Theresa a fejét rázza, nem akarja ezt. "Én nem akarok egy férfival együtt élni, Jess." Jess erre azzal érvel, hogy ő a hormonokkal együtt is butch marad, csupán könnyebb lesz az életük. Theresa hűvösen válaszol: "Kéz a kézben megyek veled az utcán, Jess. Ez az én életem, és rohadtul bátor vagyok, hogy azokat szeretem, akiket szeretek. Meg ne kíséreld elvenni a személyiségemet." Kapcsolatuk a személyiség integritásán áll vagy bukik. Azon, hogy melyikük adja fel. Szakítanak.

Mai programok
A hormonok pedig néhány hónap múltán hatni kezdenek. Jess Goldberg ismét egyedül marad, s ha immár Jesse Goldbergként az utcára lép, frissen növesztett szakálla valamelyest védi. "Bensőleg még mindig én maradtam, mert fogva tartottak a sérüléseim és a félelem. A küllemem azonban nem volt a sajátom." Ismeretlen élmények érik. "Egy asszony idegesen pillantgatott vissza rám a járdán. Lassítottam a lépteimet. Átvágott az utca túlfelére és elrohant. Megrettent tőlem. Ebből meg kellett értenem, hogy a férfi szereptől csaknem minden megváltozik." Akadálynak még mindig ott vannak szorosan lekötözött mellei. Talál egy zugorvost, aki ezt az utolsó hentesmunkát egy közkórházban, titokban, az ápolónők megvetésétől és bosszújától kísérve elvégzi. Amikor a narkózisból magához tér, ténylegesen megfosztják az utolsó reménytől. Az ápolónők azon nyomban kidobják a kórházból. Igaz, egy akad, aki a lift ajtajában négy fájdalomcsillapítót még a markába nyom. Szakálla van, melle nincs, a világ azonban változatlan. Jesse Goldberg élete mélypontra ér. A következő években ezen a mélyponton fog vesztegelni, bár a mélynek is lesznek még mélyebb pontjai. Leslie Feinberg könyvéből fölpillantva az is mélységesen érthető, hogy a political correctness minek a másik oldala. Egy olyan világrendben van szükség ilyesmire, amelyben nők és férfiak rituálisan arra vannak kényszerítve, hogy ne legyenek emberek.

Az emberré válás folyamatának vannak nagy pillanatai, de tényleg messze van még attól, hogy lezárt fejezet legyen. Az emberről való gondolkodásban a kopernikuszi fordulat valószínűleg még hátravan.

szerző
Nádas Péter
publikálva
1996/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...