Magyar Narancs: Amikor 2004-ben kikérte a személyére vonatkozó dokumentációt az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából, csupán néhány papírfecnit adtak ki. Tíz évvel később kapott egy telefont, hogy találtak a családjával kapcsolatos iratokat. Mi volt a reakciója, amikor kiderült, mi áll a dokumentumokban?
Forgách András: Gyomorszájba vágó érzés volt. Sokáig naivan azt hittem, hogy a párttagokat nem szervezik be. Az a gondolat különösen rosszul esett, hogy anyámnak még ilyen formában is szolgálnia kellett. Még ha meggyőződésből is tette. Nem elég, hogy rabszolga lett a beteg apám mellett. Nem fárasztották magukat külön névvel, még az alvilágban is az apám nevét kellett viselnie. Csak mint feleség jött számításba, egy bábu, akit föl lehet használni, amikor a férj a betegsége miatt alkalmatlanná vált. Nagyon erős, érzéki élmény volt, utána szinte vakon botorkáltam haza. Egyetlen pillanatban állt össze és esett szét az egész világ.
MN: Négyen testvérek. Forgács Péternek a könyv megjelenésével egy időben nyílt – Esterházy Marcell-lel és Gerhes Gáborral közös – kiállítása a Capa Központban, Jelentés címmel. Egyértelmű volt, hogy ezt az információt a nyilvánosság elé kell tárniuk?
FA: A húgommal meddő vitákat folytattam arról, mi lenne a teendő, de mivel ő fundamentálisan a nyilvánosságra hozatal ellen volt, nem árultam el neki sem azt, hogy dolgozom a könyvön, sem azt, hogy Péternek kiállítása lesz. Ez nem volt könnyű. Az anyagot ő is ismerte, mert minden fontosat leírtam, és a testvéreim egyben megkapták tőlem. Mit kellett volna tenni? Ölbe tett kézzel várni, míg esetleg kiderül, és akkor kiabálni? Lehetetlen. Szerintem a legrosszabb stratégia. Azt az álláspontot képviseltem, hogy nálunk jobban senki nem tudhatja megvédeni anyánkat. Mert nem attól kellett megvédeni, hogy az igazság kiderüljön róla, hanem azoktól a közönyös, durva, babra ujjaktól, amilyenekkel manapság Magyarországon az ilyen dolgokat nyilvánosan piszkálgatják. A rideg, cinikus, rosszindulatú, részleteket kiragadó értelmezést kellett megelőzni a teljes kép hiteles megrajzolásával. Itthon már rögzült egy szinte biológiai megvetést sugárzó hozzáállás és nyelv, amelyben ezek az emberek legjobb esetben valamiféle páriák lehetnek. Nos, korábban magam is hasonló cipőben jártam. Amikor a Javított kiadás megjelent, azt kérdezgettem magamtól, hogy vajon Péter mikor tudta meg. Mintha ez lett volna a legfontosabb tisztázandó. Esterházy könyve vagy Pintér Béla Titkaink című előadása többek közt épp azért fontosak, mert egy megismerhető és mélyen szeretett vagy szimpatikus személy van a középpontjukban. Őstörténeteket mondanak el. Csak a személyes történetek, a személyes átélhetőség, az intenzív példázatok teszik lehetővé, hogy ténylegesen felfogjuk, ami történt. Ez volt a tét. A fontos lény megőrzése – és egyben az igazság maradéktalan elmondása, sunyítás, lapítás és elkenés nélkül.
MN: A könyvben azt hangsúlyozza, hogy „én itt és most csak az anyámat akarom megérteni”.
| ||
FA: Ő egy sugárzó szeretetcentrum volt, akit mindenki imádott, és aki rengeteg embernek tudott adni. Annál nehezebb volt elképzelni, ami ezekből a dossziékból kiderült. Nekem az fáj a legjobban, hogy ezek a hivatalnokok, ezek a végrehajtók, ezek a totális idegenek, az ún. tartótisztek bejáratosak voltak az életembe, és a mi amúgy sem problémátlan családunk legintimebb szférájában tapicskoltak. Rettenetes érzés, mert még harminc évvel később is besétálnak az életembe, látom ügybuzgó és primitív butaságukat, az emberi silányságot, amellyel a számomra legszentebb lényt bökdösik, tapogatják, idióta, haszontalan feladatokkal halmozzák el, dolgoztatják, gyakran csak a látszat kedvéért, ócska jelentéseket írogatnak… Amik persze most értékes dokumentumokká váltak, mint ahogy Bódy Gábor vagy Algol László sokkal jobb minőségű titkos jelentései is hiánypótlóak a hetvenes évek avantgárdjának leírásában.
Hogy mivel árt valaki és mivel nem, azt utólag nehéz eldönteni, de anyám benne volt a játszmában, még ha ezzel saját személyes céljai is lehettek, mint számos jelentésből egyértelműen kiderül: megvédeni az ellenzéki körökben forgolódó gyermekeit, a családját, és minél többször elutazni Izraelbe az apjához, akit imádott. Megbízói leírják róla, hogy a voltaképpeni hírszerzői feladatra alkalmatlan, mert nem tud színlelni, nem tud színészkedni, nem tudja leplezni a meggyőződését, de azért kitalálnak neki mindenféle csip-csup dolgot, csak hogy elmondhassák, van valakijük ezen a területen. Ő pedig legjobb képessége szerint teljesített, és eközben sajnos nem vette észre, hogy nemegyszer átlépett bizonyos erkölcsi határokat. Fokozatosan, lépésről lépésre, jól meghatározott forgatókönyv szerint húzták be a hálózati személyeket, ehhez tényleg értettek, még azokat is, akik úgymond „útitársak”, akik meggyőződésből segítettek. Anyám illúzióját és farkasvakságát talán fokozta, hogy ezt az egészet a hajdani illegális mozgalom egyenes folytatásának tekintette.
MN: A személyes téteken túl milyen általánosabb céllal állt neki az írásnak?
FA: Volt olyan újságíró, aki azzal kezdte a beszélgetésünket, hogy szinte rám támadva megkérdezte: mennyi pénzt fogsz keresni ezzel? Mintha ezért írtam volna meg. Ennyit a mai nyelv finomságairól. Én az első perctől kezdve egy mások számára is tanulságos történetet akartam elmesélni. Tisztázni, vagy ha úgy tetszik, tisztába tenni az anyámat. Fordított szülés volt ez, annak minden fájdalmával, nehézségével, bizonytalanságával. Persze megnehezíti az erről való beszédet, hogy kulturális, művészi esemény lett belőle, pláne, hogy az ember anyjáról és apjáról, legszűkebb családjáról van benne szó. Péter koncepciója nem egészen ugyanaz volt, mint az enyém, bár a két megközelítés a legfontosabb pontokon találkozik. Ő a saját naplóival akarta szembesíteni az ugyanabban az időben írt jelentéseket, és közben megmutatni fantasztikus útkeresését, elképesztően gazdag fotográfiáit és képzőművészeti kísérleteit.
Én a redukció módszerével és egyfajta analitikus módszerrel álltam a dologhoz. Minimális akartam lenni és intenzív. A húgom legfőbb ellenérve az volt, hogy de hát a szüleink csak kis csavarok voltak a gépezetben. Ami igaz, lehet, hogy így volt. De nekem az anyám maga volt az égbolt. Akkor mit csináljak? Nekem az égboltról muszáj írnom. Épp az az érdekes és tragikus, hogy másnak csak kis csavarok voltak, kis pontok. Péter archívumából már a kiállítás megnyitása után került elő egy videó, ami fél évvel az anyám halála előtt készült, egyfajta elbúcsúzásként, amelyben, mit tesz isten, arról beszél, miért nem tudott soha teljesen őszinte lenni. Persze odáig nem jut el, hogy épp ezt a részletet elmondja – lehet, hogy másnap is megjelent nála, a veteránotthonban Dóra főhadnagy egy beszélgetésre –, de gyönyörűen beszél arról, hogy ez hogyan függött össze a neveltetésével. Számára ez a nem egészen őszinte beszéd valódi problémát jelentett. Sokszor éreztem úgy az élete vége felé, hogy mintha valamit mondani akart volna az életéről, ezt vagy a sok más titok egyikét, belekezdett volna, de aztán meggondolta magát. Nyilván arra számított, hogy soha nem fog kiderülni.
MN: Van egy kép a kiállításon, a bátyjával vannak rajta mint „Pápai brothers”. A testvére a tárlathoz kapcsolódó videóban úgy beszél magáról, mint Pápai Péterről, mintha ez az újfajta tudás a múltról árnyalta volna a személyiségét. Okozott ez a történet identitásproblémát?
FA: Ez jól látszik a könyvem első fejezeteiben, a voltaképpeni kisregényben, hogy ez az érdekes személyiség, ez a bizonyos Pápainé hirtelen belépett az életembe. Vissza kellett mennem a múltba, megismerkednem Pápainéval, akiről addig még sohasem hallottam, aki nem egészen úgy beszél, mint az én anyám, nem úgy cselekszik, mint az én anyám, kifejezetten ijesztő, ahogy megfigyeli az embereket, és jelent róluk a megrendelő szájíze szerint. Vagy ahogyan saját családtagjait tipp- vagy célszemélyként felkínálja. Péternek ebben a gesztusában az is benne van: vállalom, hogy az ő gyereke vagyok. Nagy bátorság van benne: magához öleli az elkárhozott lelket, aki Pápainéként élt a világban tíz évig, anélkül, hogy mi tudtunk volna róla.
MN: Sikerült megismernie Pápainét?
FA: Azt hiszem, igen. Azért is illesztettem egy esszéisztikus utószót a könyv végére, amelyben már keverednek a megnevezések, anyám, Bruria, Pápainé, mert közben újra befogadtam az életembe. Ráadásul úgy nevezték ki titkos munkatárssá, vagyis fn. tm.-mé („fedőnevű titkos munkatárs”), hogy erről nem is tudott. Azt írják, nem fontos neki megmondani, ebből is látszik, hogy úgy húzták bele valamibe, hogy erről nem értesítették – de ez is bevett gyakorlat volt. Használták és kihasználták őket. Ők persze hagyták, feladták személyes szuverenitásuk egy fontos darabját. Anyámat azzal az ürüggyel „húzták be”, hogy apám betegsége miatt a héber nyelvű anyagokról készült sajtószemléket valakinek meg kell írnia. Csinálta, de egy darabig nem tudta, hogy kiknek dolgozik, aztán egyszer csak azt mondták neki, hogy mikor elutazik Izraelbe a családjához, mi lenne, ha venne nekik borítékot, levelezőlapot, bélyeget, ezt meg azt. És nemegyszer kifizették az útiköltségét. Miközben rendszerhű volt, sohasem rejtette véka alá a kritikáját, például Petrit is nyíltan megvédte a tartótisztjével szemben.
MN: Az édesapja dossziéi nincsenek meg.
FA: Egyelőre. Nagyon remélem, hogy még előkerülnek. Sok mindent megsemmisítettek – bármilyen oknál fogva –, de még érhetnek minket meglepetések. Egy-két lap már Pápai anyagából is előkerült, mióta kutatok.
MN: Bántotta emiatt bárki?
FA: Eddig még nem, de nem érdekel. Egyik oldalról nézve a szüleim a rendszer alkatrészei voltak, szitokszavakként lehet a funkcióikat leírni, közben meg apák és anyák voltak, akik felnevelték a gyerekeiket, ahogy tudták. Másik oldalról nézve pedig Dosztojevszkij-hősök, élő, lélegző, sebezhető emberek. Miután már évek óta foglalkoztam a családom történetével – azt hittem, hogy a Zehuzéban a teljes igazságot írom meg –, természetesen előnyösebb helyzetben voltam, hogy elmondjam, mi az, amitől ők emberek, és nem pusztán besúgók vagy titkos ügynökök. Az igazságnak viszont nincs alternatívája. Petri György már a 70-es években felmondta a szerződést a cenzurális hatalommal, és jól emlékszem, amikor elmondta nekem, az Örökhétfő keletkezésének idején, hogy „én most kilépek ebből a szerződésből, és azt írom le, amit gondolok”. Ez nekem rendkívül fontos volt. Sokan nem értették, hogy Gyuri, aki nagyon nagy költő, és bármilyen veretes nyelven tudott volna beszélni, különösen az élete vége felé gyakran egyfajta nyers, roncsolt nyelvet használt, mert egyenes akart lenni, nem fedte el a saját esendőségét vagy fizikai, szellemi leromlását, hanem meg akarta mutatni. A barátom volt, és nem tehettem meg vele szemben sem, hogy ne úgy mondjam el az anyám történetét, ahogy van.
MN: Túl van a nehezén?
FA: Ha van mélypont, akkor a családom történetében ez nyilván az. Megértettem a lelkem irracionális rezdüléseit, hogy talán azért voltam olyan lassú a kibontakozásban, nagyon sokszor, évekig azért hajtottam a vereségre, mert a vereség romantikus, a rossz döntések romantikusak, volt bennem erre való késztetés. Az Aki ninccsel kezdtem 1999-ben ezen a stratégián fordítani, mikor már mindkét szülőm rég halott volt. Egyszer csak észrevettem, hogy mintha tudatosan hoznék rossz döntéseket, mintha tudatosan azt akartam volna, hogy a dolgaim ne sikerüljenek. Ennek a motívumait találtam meg a szüleim életében, ebben a történetben is, ezért ez a puzzle-darabka szükséges volt ahhoz, hogy a saját alkatomat jobban megértsem. Örülök ennek a fejleménynek, ha szabad ilyen perverz mondatot a számon kiejteni. Sokkal jobb így, mintha sohasem derült volna ki. Nekem szükségem volt erre. De most sem kérdés, szeretem-e ezeket az embereket, szeretem-e a szüleimet. A hozzájuk való viszonyom nem változott. Sőt, ha lehet, még közelebb kerültek hozzám.
