Magyar Narancs: Volt olyan könyv gyerekkorodban, amit nem voltál hajlandó elolvasni?
Orbán János Dénes: Tolsztoj Háború és békéjét kategorikusan visszautasítottam. De nagyon szerettem olvasni. Egy idő után már kergettek, hogy menjek ki játszani. Nem akartam. Naponta két-három könyvet olvastam el, és a kötelezők után éjjel, a paplan alatt a szüleim által tiltott irodalom következett, mint például a Pillangó.
MN: Mikor kezdtél el írni?
OJD: Húszéves koromban. Brassóból felkerültem Kolozsvárra, amely akkoriban csillogott, villogott - legalábbis a kultúra szempontjából. A baráti köröm is más-más városokból jött össze, én vodkásüvegen álltam fejen, majd obszcén négysoros versekkel szórakoztattam őket. Egy idő után azt mondták, ha ez így kapásból megy, akkor próbálkozzak az írással. Megpróbálkoztam, és összejött.
MN: A test, a testiség provokatív ábrázolása a mai napig megmaradt nálad.
OJD: Szeretem ezeket a dolgokat. Irodalompolitikai szempontból pedig 1989-ig, az úgynevezett román forradalomig a cenzúra nagyon működött e téren is. Az erdélyi írók többsége nem volt elég bátor, így az erdélyi irodalom steril és prűd maradt. Amikor a mi generációnk színre lépett, a fő vezérfonal a cenzúrázatlan és öncenzúrázatlan versek megjelentetése volt. Sokan kiátkoztak, mert az erdélyi irodalom, a transzszilvanizmus főleg arról szólt, hogy ott kell maradni, mint fenyő a szélben, szegnek a románok talpában. Mi nem akartunk politizálni, sem filozófiával foglalkozni. Maradt a humor, a paródia, a travesztia és a testiség.
MN: Az Előretolt Helyőrség című folyóirat főszerkesztője vagy. Fiatal erdélyi írókat ismerhettünk meg ebben a lapban, illetve a lap körül. Működik még?
OJD: A folyóirat ´98-ban anyagi okok miatt megszűnt, annak ellenére, hogy Erdélyben csak két irodalmi lap tengődik, a Helikon és a Látó. Igazán elférne közöttük egy tehetségkutató és fiatal írókat futtató sajtóorgánum. De a különböző politikai és üzleti körök érdektelensége következtében nem lehet összeteremteni hozzá a pénzt. Túl kicsi dolog ez. Inkább a focinak és a hokinak adnak.
MN: Nem gondoltál arra, hogy Pestre költözöl?
OJD: Nem, erre soha nem gondoltam. Havonta csak egyszer szoktam feljönni a verspiacra. Az erdélyi írók nagy része kénytelen Magyarországra exportálni a verseit, mert az ottani irodalmi lapok annyira keveset fizetnek, hogy az írás inkább hazafias munkának számít. Annak ellenére, hogy az erdélyi irodalom külön intézményként működik, Magyarországon dől el - mind anyagi, mind kritikai szempontból - a sorsa. Ráadásul az ember szeretne összmagyar lenni, nem csak erdélyi író. De Kolozsvár Nyugat-Európának és a Balkánnak egy különleges keveréke. Mindkettőből a jobbat vegyíti, és jól lehet ott tenyészni.
MN: Tenyészni?
OJD: A sok alvást, a sok sörözést és a semmittevést jelenti. Amit Kolozsváron nagyon szórakoztatóan lehet művelni. Tehát vidám egyetemistaéletet élünk már régóta.
MN: A semmittevés alatt vagy közben elég sokat írtál.
OJD: Magyarországon az utóbbi években szabadvers formájában egy filozofikus, metafizikus líra került előtérbe. Amit én csinálok, az ehhez képest újdonság. De ez nem nyelvi magatartás, mert az számomra nyelvbűvészkedést jelent. Az egész a rejtői vonalon indult. Annak ellenére, hogy a hagyományokat, a hagyományos formákat felvállalom, viszont sem a mai magyar irodalmi divatok felfogását, sem ennek kritikáját nem vallom magaménak. Az első három verseskötetem javarészt arról szólt, hogy a nagy lírai közhelyeket - nem felülbírálva, hanem enyhén parodizálva - más kontextusba helyeztem. Dunának, Oltnak egy a hangja, ez akkor, abban a helyzetben jól hangzott. Most már a történelem bebizonyította, hogy nem hangzik annyira jól. Egyik versemben egy halott nő testét vetítettem rá a Dunára, és kijelentettem, hogy Dunának, Oltnak egy a hangja, ha alulról hallgatod. Lehet, hogy ez az, amit nyelvi magatartásnak neveznek. A kritika egyébként vagy bejön, vagy nem jön be. A magyar irodalomkritikának gyakran hibája, hogy hol nagyon lemosnak, hol nagyon feldicsérnek. Nincs konstruktív hozzászólás, amiből a szerző megtudhatná, hogy melyek az erényei és melyek a hibái.
MN: Vajda Albert csütörtököt mond. Ez a legutóbbi novellásköteted címe. Vajda Albert a Szabad Európa Rádió floridai tudósítója volt.
OJD: Ez igaz, de nem tudok róla túl sokat. Zene- és librettószerző volt, meg humorista. Bár ebben nem remekelt annyira. Szerkesztette a Szabad Európa Slágerpatikáját hetente egyszer, kedden, azonkívül csütörtökönként - az utolsó öt percben - ő fejezte be a Forgószínpad című műsort. Akkor mondott csütörtököt - elég laposan. Apám viszont élvezte. A kötet arról szól, hogy a fiú elindul az abszolútum valamilyen formáját megtalálni, és a végén rájön, hogy erre még várnia kell. A könyv a borgesi univerzum továbbírása akar lenni.
MN: Kertész Imre, aki idén kapta meg a Herder-díjat, téged javasolt bécsi tanulmányútra a Herder Alapítvány támogatásával. Tudtál róla, vagy meglepetésként ért?
OJD: Nem tudtam róla, teljesen váratlanul ért. Kertész Imre, akinek könyveit ugyan olvastam, de akivel eddig még nem találkoztam, hívott fel Kolozsvárott a hírrel. Ha jól tudom, tanácstalan volt az ösztöndíjat illetően. Talán Spiró György mutatta meg neki az írásaimat. Együtt döntöttek.
MN: Mit fogsz tanulni?
OJD: Választhatok, akármilyen egyetemre mehetek. Ha kedvem van, akkor informatikára is beiratkozhatok. Bécsben bizonyára nem lesz olyan heves társasági életem, mint Kolozsváron, és akkor az unalmas estéken majd regényt írok. Swedenborg kávéház. Ez lesz a címe.
