„Kötelező olvasmány”, „egy szerelem gyümölcse”, „nosztalgiatúra”, „kincses kalendárium” – ezekkel a műfaji körülírásokkal jellemzi az Ajánlás és az Előszó a Klubrádióból ismerős műsorfolyam könyvvé göngyölített sportszakaszát, és sportkedvelő legyen a talpán, aki ellent tud állni ennyi csáberejű közhelynek. Annál is kevésbé, hiszen ezúttal nem is egy, de két tudor szántja fel sztorikért és adatokért a Kádár-korszak évtizedeit, a hazai és a világsport majd’ három évtizednyi történetét: komoly ambícióval, sok háttér-információval, a jelenből okosok minden bölcsességével és teli szájas ítélkező kedvével. Valamint sajna meglepően sok tárgyi tévedést meg túlpoentírozott háztáji elméletet elővezetve.
A vaskos kötet legelső története Papp László profi karrierjét taglalja, s ez a kétlapnyi szöveg mindjárt az olvasó elé is tárja a négykezes munka számos sérülékeny pontját. „A fáma szerint” – olvassuk a szerzők számára oly kedves, e lapon (15. o.) rögtön kétszer is elhelyezett, minden ízében friss fordulatot – 1957-ben Marosán György bólintott rá Papp profi ökölvívói indulására. Minthogy e történetet mindkét főszereplő többször is egybehangzóan adta elő, egykönnyen fölöslegesnek érezhetjük ezt az intimpistás felütést, ám hamar sikamlósabbá válik az elbeszélői spekuláció, amint Aczél és Török figyelme a profi pályafutás végpontja felé fordul. Idézzük e passzust néhány közbevetéssel: „Pappot, úgymond, hazahívták [miért úgymond?], bevonták az útlevelét. Hogy miért, ma is rejtély. Kísérletezzünk a megfejtésével. Maga Kádár, amikor később megkérdezték [vajon ki kérdezte meg?], azt mondta, a továbbiakban nem foglalkozott »az üggyel«. Akkori kormánybéli helyetteseiről, Kállai Gyuláról és Fock Jenőről nagy biztonsággal állítható, hogy ők végképp nem [miért is? és a másik három helyettes: Apró, Fehér és Pap?]. Münnich Ferenc, a sport nagy barátja ugyan még államminiszterként funkcionált, de kifelé ment politikából is, életből is. Marosánt 1962-ben minden tisztségéből leváltották [ordas tévedés: lemondott]. A sportot (pontosabban a biztonsági és rendészeti ügyeket, ahová a sportot sorolták) Biszku Béla, a Központi Bizottság illetékes titkára, volt belügyminiszter »felügyelte« [miért a sokatmondó idézőjel?]: csak ő lehetett az, kizárásos alapon legalábbis, aki Pappot megfosztotta élete álmától.” Meglehet, e rögtönítélő eljárásba egy kérdés erejéig a kötet szaklektorát és az Ajánlás íróját, Vitray Tamást is meg lehetett volna tanúnak idézni, elvégre annak idején egy televíziós jegyzetében ő maga adott hangot annak a „végtelen féltésnek”, amit a profizmus „véres cirkuszába” eresztett Papp Laci iránt érez, akit „jobban szeretnénk itthon üdvözölni”.
Ám most vegyünk egyszerűbb tárgyi tévedéseket, változatlanul a kötet legelső fejezeteiből szemelgetve, mondjuk az 1962-es labdarúgó-világbajnokság ürügyén elszórt állításokból! A brazil Amarildo „a 72. percben bejött a spanyolok ellen, és két góljával megfordított egy vesztes meccset” (22. o.) – a két gól stimmel ugyan, ám Amarildo valójában a legelső perctől a pályán tartózkodott, ami már csak azért is kézenfekvő, hiszen ekkor a vb-n még nem volt lehetőség cserére. Vagy a világbajnokság előkészületei során kipattant és erősen túldimenzionált Baróti–Tichy-konfliktus következményeiről szólván: „[Baróti] négy év múltán ugyan beválogatta az 1966-os világbajnoki keretbe, de egyetlen perc játéklehetőséget sem adott neki. (A vébé után két győztes meccsre azonban igen.)” (20. o.) Nos, Tichy a 1964. júniusi spanyol–magyarig stabil tagja volt a válogatottnak, válogatott-pályafutása csak ekkor szakadt meg, s minthogy Baróti már az 1966-os vébén helyben lemondott, utóbb természetesen se egy, se két győztes meccsre nem adhatott Tichynek játéklehetőséget, aki így már csak egyetlenegyszer, 1971-es búcsúmérkőzésén játszott válogatottként – nem Baróti szövetségi kapitánysága alatt.
S innentől már csak futtában néhány apróság. Párbajtőrvívásban nem 1962-ben nyertünk először vb-aranyérmet (23. o.), hanem 1953-ban; a Győr nem „minden magyar klubcsapat közül legelsőként” játszhatott a BEK-döntőbe jutásért (77. o.), hiszen 1957–58-ban a Vasas már elérte ugyanezt; Matt Busby nem 1956-ban vette át a Manchester United irányítását (129. o.), hanem 1945-ben; Sebes Gusztáv 1956 után nem „edzősködött” sem a Dózsánál, sem a Honvédnél, sem a Diósgyőrnél (448. o.); az egykori jeles olasz futballbíró pedig nem Donella (mint az a 318. o.-n többször is szerepel), hanem Gonella. Egy teljes hibalista alighanem mindenki számára fárasztó olvasmány lenne, így már csupán egyetlen zárópéldát említenénk a könyvnek ama izomsorvadásos vonulatából, ahol a szerzők tévedéseiket/féligazságaikat komplett és felettébb kategorikus elméletekké rendezik össze. „A szovjet sporthatóságok minden nem orosz nevet oroszosítottak” – írják megfellebbezhetetlen határozottsággal Olga Korbut és az 1972-es olimpia ürügyén (208. o.), vagyis arról az olimpiáról értekezvén, ahol a szovjet aranyérmesek között olyan óorosz neveket lelhetünk, mint Csocsosvili, Chessyunas vagy éppen Talts.
Park Könyvkiadó, 2012, 508 oldal, 4500 Ft
