A nagy zsákmány - Belga gyarmatosítás

szerző
Takács Krisztina (Brüsszel)
publikálva
2005/15. (04. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Míg Brüsszel eurohivatalnokai az unióval kelnek és fekszenek, a belgák történelmük egy sötét, eddig nem sokat hánytorgatott darabját emésztgetik. Pár hete a Belga Királyi Közép-Afrika Múzeumban időszaki kiállítás nyílt Kongó emléke - A gyarmati időszak címmel.

Míg Brüsszel eurohivatalnokai az unióval kelnek és fekszenek, a belgák történelmük egy sötét, eddig nem sokat hánytorgatott darabját emésztgetik. Pár hete a Belga Királyi Közép-Afrika Múzeumban időszaki kiállítás nyílt Kongó emléke - A gyarmati időszak címmel.

A múzeum vezetősége szerint a bemutató új megvilágításban mutatja be az ország gyarmatosító múltját, a helyi és nemzetközi ellentábor meg úgy véli, még mindig az amnézia jegyében készült, s távolról sem fedi fel a belgák kongói múltját és bűnösségét. A belga konzervatívok és royalisták körében 1998-ban, amikor Adam Hochschild amerikai történész közzétette Lipót király szelleme című munkáját, hatalmas felháborodás tört ki. A tanulmány nemcsak a kolonialista Lipót brutalitását mutatja be, de a belga alattvalókról is leszedi a keresztvizet, amiért azok nem voltak képesek szembenézni múltjukkal, és még most is kritika nélkül viszonyulnak egykori királyuk rémtetteihez. Hochschild szerint a "Nagy Felejtés" lett úrrá a belgákon, amióta Lipót 1908-ban átpasszolta nekik Kongót.

Nyertesek

A botrányt sejtő belga külügyminiszter íziben levelet küldött minden külföldön akkreditált nagykövetnek, amelyben útmutatót adott, hogy miként kell a könyvvel kapcsolatos kínos kérdéseket megválaszolni vagy megkerülni. De vajon miért kell Belgiumnak hisztérikusan kezelnie, de leginkább elhallgatnia múltjának e szeletét, miközben már majd' mindegyik volt gyarmattartó nagyhatalom megkísérelt szembenézni tetteivel? A megfejtés talán Louis Tobback szocialista pártvezető pár évvel ezelőtti kijelentésében rejlik, miszerint "a monarchia az egyetlen lehetőség egyben tartani egy olyan, mesterségesen létrehozott államot, mint Belgium". Belgiumban nincs egységes nemzeti identitás - a lakosság egyik része flamand, a másik vallon, és időnként nehezen találják meg a közös nyelvet. Az uralkodóház jószerivel az egyetlen szimbolikus intézmény, ami összefogja a megosztott országot. Aki Belgiumban a királyi ház - akár régmúlt - ügyeiben vájkál, az már-már az ország törékeny épségét veszélyezteti. Ráadásul sok flamand szerint főként a vallonok voltak a gyarmatosítás nagy nyertesei, és ahogy Kongóban az afrikaiakat, úgy hajtották Belgiumban a flamandokat az uralmuk alá. E vádat ellenérveiket sorolva vetik el a vallonok.

Királyság!

Az Afrika Múzeum igazgatója, Guido Gry-seels már évekkel ezelőtt emberi jogi aktivisták és (sejthetően) a királyi család, valamint a kormány kereszttüzébe került; azóta is a két tábor elvárásai között kell szlalomoznia. Most az a hír járja, hogy a múzeum dolgozói írásos utasítást kaptak tőle, miszerint csak az ő személyes beleegyezésével nyilatkozhatnak a sajtónak. Mintha a gyarmati múlt Belgiumban nemcsak történelmi, hanem még mindig aktuálpolitikai kérdés lenne. Hochschild szerint - akinek pár hete a Los Angeles Timesban jelent meg cikke a tárlatról - "a mostani Kongó-kiállítás is csak lavírozgatás a két ellentétes elvárási rendszer között". A tárlat tagadhatatlanul merészebb a korábbi, csak kitömött majmokat, spirituszban úszó hüllőket és ezerféle használati tárgyat meg maszkokat - igaz, egyedülállóan gazdag módon - felvonultató, de Afrikáról hamis képet festő bemutató után. A hét kiállítóteremben tematikusan elrendezett kiállítás nem vállalkozik arra, hogy a fehérek afrikaiak ellen elkövetett atrocitásait részletesen felfedje: igaz, nem is tagadja le őket. Inkább azt a meggyőződést erősíti, hogy a kolonializmus a civilizációval ajándékozta meg a kongóiakat. A korabeli bicajok, gramofonok, kopott iskolai uniformisok és sok más, az európai kultúrából importált használati tárgy felmutatása legalábbis ezt a képet sugallja. A fotók többnyire a fehérekkel teljes harmóniában élő feketéket ábrázolnak. Az 50-es évekbeli rekonstruált belga lakószobában felállított régi televízió Baudoin király kongói látogatását sugározza. Egy másik terem monitorján a függetlenség kikiáltása utáni zavaros időkről szóló tudósítások futnak. A filmes összeállítás végén kongóiak és belgák mondják el véleményüket a gyarmatosításról. A látogató megismerkedik az afrokubai zene kongói sikereivel, belehallgat egy-két korabeli slágerbe is.

A kiállítási anyagot rengeteg olvasnivaló gazdagítja. Hochschild azonban úgy véli: "A tárlat írásos anyaga bővelkedik a tények elferdítésében vagy éppenséggel eltagadásában. A legfeltűnőbb hibák a számadatokban rejlenek." A múzeum anyaga szerint Kongó 20 milliós lakosságának 20 százaléka vesztette életét a Lipót-érában, jóllehet számos szakértő ezt legalább 50 százalékra teszi. Marc Trenteseau, Belgium budapesti nagykövete nem ért egyet azzal, ahogy Hochschild a holokauszthoz hasonlítja a lipóti gyarmatosítást. Szerinte "megalapozatlan 10 millió áldozatról beszélni olyan esetben, amikor nem álltak rendelkezésre megbízható demográfiai adatok". Hochschild azonban továbbmegy a kiállítás hibáinak lajstromba vételével. "Fajirtás Kongóban?" - teszi fel a kérdést egy másik terem. Hochschild arra hívja fel a figyelmet, hogy "már maga a kérdés is azt sugallja, hogy a feltevés, miszerint valaha is lett volna genocídium, hazug rágalmazás lenne. Csakhogy fajirtásról nem beszél senki, mert magára valamit is adó Afrika-kutató nem is használja a genocídium szót Kongó esetében."

Lipót a belga mindennapokban

De mit tudnak a belgák országuk gyarmatosító múltjáról? - faggatom Boris Wastiau-t, a Belga Afrikanológusok Szövetségének elnökét. "Az általános és középiskolák alig tanítanak valamit a történelem e szakaszáról, gyarmati tanulmányok tanszék pedig egyáltalán nem létezik a belga egyetemeken. Mintha Németországban úgy oktatnák a II. világháború történetét, hogy említést sem tesznek a holokausztról - az pedig elég bizarr lenne. Pedig mindenkinek a családja közvetve vagy közvetlenül, de érintett Kongó ügyében. A legtöbb embernek van valami elképzelése a gyarmatosításról; a többség, főként az idősek esetében ezek nagyon pozitívak" - mondja Wastiau. Egyrészt azért, mert a Kongóba felkerekedő belgák meggazdagodva tértek vissza, és ez nem volt így minden gyarmattartó országban. Sok portugál indult üres zsebbel és nagy reményekkel a gyarmatokra, ám jó páran ugyanolyan szegényen jöttek vissza. Másrészről sok középület és park mind Brüsszelben, mind Kongóban Lipót uralkodása alatt épült - a király nagylelkűen építkezett a gyarmatról befolyó pénzen. A brüsszeli Jubel-parkban álló diadalív is a Kongó-seftből épült. Wastiau szerint "Belgiumban a többség a mai napig azt gondolja, hogy a gyarmati rendszer jót tett Kongóval, mert letette az egészségügy és az oktatás alapjait, és a kolonializmusnak köszönhetően Kongó Afrika egyik legfejlettebb országa volt. Csakhogy ezek az alapok elhanyagolhatók voltak. Az 1950-es évek közepéig nem létezett felsőfokú oktatás Kongóban. Azt megelőzően pedig az afrikaiak nem mehettek Belgiumba tanulni, mert aki megpróbálta, azt soha nem engedték vissza a hazájába. Ezért 1960-ra 29 kongóinak volt diplomája, és összesen 420 őslakos diák tanult a belga gyarmat egyetemein. Az országvezetésről akár csak valamit sejtő, képzett értelmiségi helyi elit hiánya nagymértékben hozzájárult az államrend összeomlásához Kongóban."

Trenteseau maga is egyetért a megállapítással, hogy a felsőoktatás hiánya idézte elő a függetlenség kihirdetése után a zűrzavart, jóllehet az általános iskolai oktatás mindenkire kiterjedt. "A gazdasági érdekek mellett a jó szándék is vezérelte a belgákat, akik valóban meg voltak arról győződve, hogy az afrikaiak érdekeit is szolgálják a gyarmatosítással - hangsúlyozza a nagykövet. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy akkoriban más értékek, más gondolkodásmód jellemezte az embereket." Wastiau úgy véli, a belgák konceptualizálása szerint azért sincs mit tanítani a gyarmati múltjukról, mert az nem járt belga emberáldozattal.

Mesebeli Afrika

Jean-Louis Pont belga szociológus, aki maga is sokáig élt Afrikában, azt állítja, hogy "a kongóiak sem ismerik saját történelmüket, nem folytatnak kutatásokat a múltjukról". Bár a mostani kiállításhoz a szervezők kongói tudósokkal is konzultáltak, még mindig nincsenek olyan afrikai szakemberek, akik jól ismernék a témát, így például még soha egyikük sem kutatott az Afrika Múzeumban. Ráadásul az afrikaiak ahelyett, hogy az asztalra csapnának, egyfajta keresztényi megbocsátással állnak hozzá a múlthoz. "Mind kongói, mind belga részről időnként felmerül a kártérítés fizetésének kérdése, ám e kísérletek azonnal elhalnak, mert adatok hiányában nincs miről tárgyalni. A zsidósággal ellentétben az afrikaiak a mai napig nem kezdték el a nyomozást, nem kutatják az elrabolt értékeket, és a vádlottak padjára sem ültetik a bűnösöket" - igazít el Pont.

Belgium intenzív kapcsolatokat tart fenn a volt gyarmatával különböző segélyek és gazdasági megállapodások formájában. Ám az 1945 után bevándoroltak között a toplistát nem a kongóiak vezetik, hanem a törökök és a Maghreb-országokból, főként Marokkóból érkezettek, mivel Belgium nekik lehetővé tette a legális munkavállalást.

Jean-Louis Pont szerint a belga többségi társadalom könnyebben elfogadja az afrikai bevándorlókat, mint a muzulmánokat. A Belgiumban élő afrikaiaknak azonban nem sok hozzáfűzni valójuk van a kolonialista múlthoz - összegzi a másik fél, az egykori gyarmatosítottak álláspontját Francoise Kamali ruandai szociológus, aki több mint 20 éve él Brüsszelben. A Belgiumban letelepedett afrikaiak többsége alig tud valamit a gyarmati időszakról. Kevéske ismeretüket - a belgákhoz hasonlóan - családi történetekből szerzik, melyek arról szólnak, hogy nem is volt olyan rossz a gyarmatosítás idején, mert kutyába sem vették ugyan őket a fehérek, de legalább enni kaptak tőlük. A többség örül, hogy Belgiumban élhet és dolgozhat, legálisan vagy illegálisan, ezért nem is nagyon akarnak kínos kérdéseket feltenni. Az viszont biztos, hogy a rasszizmus sokkal jobban zavarja őket, meg az állandó európai sztereotípia, hogy minden afrikai kedves, de tökkelütött.

Fehéren feketén

A tervureni Belga Királyi Közép-Afrika Múzeumot az a II. Lipót belga király alapította, akinek Kongó 1885 és 1908 között magánbirtoka volt, és mint ilyen, egyedülálló eset a kolonializmus történetében. Az intézmény érdekessége az volt, amikor nagyjából 100 évvel ezelőtt egy teljes kongói falut telepítettek a múzeumparkba a belgák szórakoztatására - no meg a kolonializmus népszerűsítésére. A tökéletes hitelesség kedvéért nemcsak a nádviskókat, de a benne lakókat is áttelepítették. Sajnos az élő kiállítás nem üzemelt sokáig, mert a fűszoknyában flangáló kongóiak rosszul tűrték a belga klímát, és a többségük hamarosan meghalt tüdőgyulladásban.

II. Lipótnak az 1884-85-ös berlini konferencián sikerült szert tennie Kongóra, és átszámítva egymilliárd dollár értékű vagyont gyűjtenie a kizsákmányolásából. Mivel az őslakosokat szép szóval nem sikerült rávenni az ingyenes munkára, a király magánhadserege faluról falura járva szedte össze és kényszerítette munkára a férfilakosságot. Az ellenszegülőket megcsonkították, a nőket és a gyerekeket napokig étlen-szomjan tartották. Tízezrek a gumiültetvényeken, százezrek a kényszermunka elől az őserdőbe menekülve haltak meg. Akik ellenállást próbáltak szervezni, a hadsereg golyói által lelték halálukat, míg a különféle megpróbáltatásokat túlélő, alultáplált és elcsigázott tömeget a trypanosomiasis, az afrikai álomkór tizedelte II. Lipót 23 évig tartó uralma alatt.

1903-ban az angol kormány bepanaszolta a belga királyt és tisztviselőit az őslakosokkal való embertelen bánásmód miatt. A rákövetkező évben egy független bizottság vizsgálatot folytatott, és többek között elrendelte a kényszermunka beszüntetését. Kongóból 1908-ban lett gyarmat, amikor az uralkodó halála előtt egy évvel átruházta Belgiumra. Ezt követően sorra alakultak a belga koncessziós társaságok, egészen 1960. június 30-ig, amikor Kongó független lett. A bosszútól rettegő belgák nagyobbik része elmenekült, és eluralkodott a káosz. Előbb lázadás tört ki a hadseregben, majd Katanga tartomány vezetője, Moise Csombe kikiáltotta Kongó függetlenségét. 1961 februárjában, amerikai, belga és valószínűleg némi Mobutu-rásegítéssel, meggyilkolták az első demokratikusan megválasztott miniszterelnököt, Patrice Lumumbát, és rá nem sokkal, Csombe egy évig tartó országlását követően Mobutu Seso Seko több évtizedes diktatúrája vette kezdetét.

szerző
Takács Krisztina (Brüsszel)
publikálva
2005/15. (04. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Interjú Szanyi Tiborral
„Ha felszámolnánk az MSZP-t”
Népesedési intézet az Uránia helyén
Bezárt a csillagvizsgáló
Interjú
Gálvölgyi János 70 éves
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...