1945. május 9. - kifejezetten a szovjet győzelem napja. A háború valójában május 8-án fejeződött be - Németország ezen a napon kapitulált, ekkor írta alá a megfelelő dokumentumokat. Aligha emlékszik rá bárki is, hogy 1965-ig május 9-ét a Szovjetunióban sem ünnepelték hivatalosan. Állami szinten nem kezelték ezt a napot ilyen meghatottan. Igaz, a hadfiak (és hadleányok) minden májusban összegyűltek - akkor még férfiúi (és asszonyi) erejük teljében, s nem a mai megroggyant állapotukban; igazi bajtársi találkozók voltak ezek, mint ahogyan azok a sorkatonák is rendre összegyűlnek, akik együtt húztak le két évet a kemény priccsen, s aztán szétszéledtek.
Ezeken a bajtársi találkozókon aztán főként nem is a nagy csatákat emlegették, nem Zsukov, Rokosszovszkij és Konyev bölcs stratégiai húzásait, amint az később kötelezővé vált, hanem egyszerű, hétköznapi dolgokat: ki kihez imádkozott az ütközet előtt, ki kibe volt szerelmes, kivel mit ittak; hajmeresztő és hátborzongató történeteket meséltek olyasmikről, amikről voltaképpen csak az egyszerű frontharcosok vagy alacsony rangú tisztek tudhattak. "Leittuk magunkat egyszer ukrán kisüstivel, és fogalmam sincs, hogyan, de valahogy túljutottunk az őrszemeken is, a frontvonalon is - meséli Szergej Vasziljevics alhadnagy, magam is hallottam, kissé >>tompítva<< adom most tovább -, egy tanyán tértem magamhoz, lovaglóülésben egy ukrán menyecskén; ebben a pillanatban betörnek a tanyába a mieink, megtudták, hogy ide vették be magukat a németek; én meg eszméletlen részegségemben megöltem az ezredest, amelyik épp ebben a tanyában kvártélyozott. Hát, nem tüntettek ki. De meg se büntettek, csak hasukat fogva röhögtek, amint csupasz fenékkel, ágaskodó fütykössel jelentettem a parancsnoknak!"
*
A számtalan efféle történet hitelességéről aligha kezeskedne bárki is, az viszont tény, hogy tekintélyes folklórgyűjteményt tenne ki, ha valaki összegyűjtötte volna őket az orosz vidék bármelyik részén. Az államnak azonban nem ilyen, tele szájjal nevetve mesélhető, örömteli esemény kellett - márpedig a közvetlen résztvevők épp ilyenként élték át: elvégre győzelemről volt szó! -, hanem súlyos és tragikus, már-már vészterhes pátosz!
Nem érdemes elősorolni most a szovjethatalom összes ideológiai hadgyakorlatát, egyetlen célra utalok csak, amelyet a szerfölött befolyásos és eszes Szuszlov elvtárs környezete volt hivatott kidolgozni: a széthullott társadalom konszolidálására. Ennek egyik résztvevője így emlékszik vissza erre: a kommunista eszme önmagában véve már hajítófát sem ért, az embereket a "fogyasztás" izgatta, a maga tiszta formájában, de "fogyasztani" már nem volt mit. Az ideológia diktálta lelkesedés hiányában a gazdaság hatékonysága egyre lejjebb zuhant, rejtett infláció keletkezett, egyre-másra tűntek el a különböző árucikkek; a már korábban is normális jelenségnek számító lopás és korrupció hihetetlen méreteket öltött. A hírzárlat, a tényleges folyamatokra vonatkozó információhiány depressziót és gyűlöletet idézett elő.
Egyszóval egyszerű és hatékony, közérthető és gyorsan ható szerre volt szükség, mint a Nemzeti Össztermék Megduplázása vagy az Össznemzeti Büszkeség felélesztése. Így találtak rá a Kreml vénei ifjúkoruk nagy ünnepére, a győzelem napjára. Anélkül, hogy túlságosan is részletezném eme ideológiai újítás körülményeit, csak arra utalok, hogy 1972-ben megszületett a Győzelem Napja című hivatalos induló (zenéjét David Tuhmanov szerezte Vlagyimir Haritonov versére), s a hetvenes évek végére már nem múlhatott el nélküle május 9-e (tavaly is, az idén is többek között Joszif Kobzon zengte).
De térjünk vissza a dátumokhoz: a háború hivatalosan nem május 9-én, hanem május 8-án fejeződött be. Május 9-én a szovjet tankok még visszakanyarodtak Prágához, hogy a náci ellenállás maradék tűzfészkét is szétverjék. Szükségszerű, hősies tett volt, de nem múlt el nyomtalanul. Súlyos szimbolikus eredménye lett: a győzelem napjaként nem Németország kapitulációját ünnepeljük, hanem azt, hogy a Szovjetunió újabb befolyási övezetekre tett szert Kelet-Európában.
*
Ami volt, elmúlt, mondhatnánk, megszoktuk ezt a dátumot, megünnepeljük és kész. De van itt még valami. Putyin elnök újbóli hatalomra jutása óta valahogy egyre többet nyúl vissza a szovjet standardokhoz. Nem is csak az újorosz himnuszra gondolok, aminek újorosz szövegét továbbra se tudja senki rendesen, a háború résztvevői meg még az első változatra emlékeznek: "bennünket Sztálin nevelt fel", hanem a hatalom keltette általános politikai és gazdasági közhangulatra. Arra, hogy a társadalomnak nem kell tudnia semmit a hatalom működéséről; hogy az üzletet korántsem tehetséges, hatékony és precíz irányításra képes emberek csinálják, hanem pénzéhes, mohó gazemberek, akiknek csak a köz javaira fáj a foguk; az állam dolga az, hogy külön e célra kiképzett csinovnyikok hadával - s nem ám törvényesen kiszabott adókkal - arra kényszerítse az üzletembereket, hogy megosszák zsákmányukat a nincstelenekkel és a szociálisan még nem alkalmazkodott rétegekkel.
Ebben a vegytisztán szovjet, gyászos és patetikus légkörben folyt az előkészület a győzelem 60. évfordulójára.
Egész Európa, többek közt a legyőzött Németország is kidolgozta már, hogyan lehet fölhasználni magát a háborút is, a vereséget is vadonatúj, elvileg teljesen más ideológiai célok érdekében. A háború ott: emlékeztetés. Arra például, hogy megengedhetetlen a nemzeti gyűlölködés, hogy feltétlenül a kompromisszumot kell keresni ott, ahol feszültség keletkezik, hogy világos és értelmes szociális támaszt kell nyújtani a megalázott és megnyomorított rétegeknek, hogy ne lehessenek bármerre terelhető csőcselékhadak bármilyen vezér kezében.
Az oroszok győzelme azonban továbbra is: egy rend győzelme minden más felett, egy ideológia diadala minden más felett, az orosz szellem győzelme a nem orosz felett. Nem véletlen, hogy a 60. évfordulónak ez lett a fő jelszava: Pobjeda - odna dlja vszjeh!, azaz: Győzelem - egy mindenkiért!
Oroszországban gyerekes ostobaságnak tekintik, ha valaki azt mondja: a győzelem - egy őrült ideológia megsemmisítése katonai erővel. Ráadásul: szövetséges katonai erővel. Pedig így van: a Szovjetunió csak egy a három győztes hatalom között. Itt lett volna az alkalom, hogy helyreállítsuk az ünnep ideológiai tartalmát, hogy a győzelmet általános, egyetemes eseménnyé tegyük, amely egyesíthet minden racionálisan gondolkodó, a mások sérelmére érzékeny embert.
De nem ez történt. 2005. május 9-én, délelőtt 10 órakor a Vörös téren a "mi" győzelmünket ünnepeltük, az oroszokét. Ott voltak, persze, dísznek, a többiek is, ötvenkét ország államfői, tapsoltak, integettek nekünk - ahogy koccintunk, iszunk a győzelemre, megint csak magunk, külön a többiektől.
