Boston belvárosában vörös téglákkal jelzett, felfestett út, a Szabadság Ösvénye (Freedom Trail) vezeti végig az érdeklődőt az amerikai forradalom nevezetes pontjain; az eseményeket korabeli ruhákba öltözött idegenvezetők ismertetik. E túra egyik közkedvelt pontja az az öbölszakasz, ahol 1773-ban a bostoni polgárok az angol parlament által hozott, szerintük jogellenes törvény (Tea Act) ellen tiltakozva a hajókról a vízbe dobálták az Angliából érkező, adókkal sújtott teaszállítmányokat. A brit Kelet-indiai Társaság szorult pénzügyi helyzetét javítani hivatott törvény ellen a kolonisták fő érve az volt, hogy nem vethet ki rájuk adót olyan törvényhozás, amelyben nem rendelkeznek képviselettel - márpedig a 13 állam egyike sem delegálhatott senkit Londonba. Nem az árak, hanem az elvek vitája volt ez - nem az adó mértéke, hanem az eljárás jogtalansága háborította fel az Újvilágot. Az azóta Boston Tea Party (bostoni teadélután) néven ismert akció az amerikai függetlenségi küzdelem egyik kiindulópontja lett (bár az 1830-as évekig teapusztítás néven emlegették). Az elmúlt évekig elsősorban az erőszakmentes tiltakozás és a jogállamiság egyik jelképeként tartották számon. Ám 2006-2007 óta, s kiváltképp az elmúlt másfél évben egy olyan mozgalom igyekszik átvenni a 237 éves örökséget, amely az adózásról, a központi állam méretéről és szerepvállalásáról, meg az alkotmányosságról szóló ádáz politikai vitákból és tüntetésekből sarjadt ki.
Kik ők?
A Tea Party Movement (Teadélután Mozgalom) még a meglehetősen laza szerkezetű amerikai pártokhoz képest sem definiálható pártként. A kezdeteit is nehéz megragadni, hiszen ma már számos olyan társadalmi szervezet kapcsolódik hozzá, amely jóval korábban jött létre. A mozgalom tagállami és települési szinten szerveződik; e sejteket több szövetségi szintű szervezet fogja össze, melyek időnként vitába keverednek egymással. Közös viszont a három alapelv: a pénzügyi felelősség, az alkotmány által erősen korlátozott központi kormányzat, és a szabadpiac szeretete. Ezeket egészíti ki a konzervatív politikai erők által régóta hangoztatott két alapérték: a család szentsége és a keresztény hit.
Az adófizetők menetének is nevezett Tea Party-felvonulásokat a Kongresszus által 2009-ben elfogadott gazdaságélénkítő csomagok, meg az idén tavasszal megszavazott egészségbiztosítási reform hívta életre. Az elsősorban a középosztályt mozgósító tüntetéseken rendre elhangzik, hogy a központi kormányzat túl sok pénzt költött felelőtlenül a gazdaságélénkítésre, akadályozva ezzel a szabadpiaci mechanizmusok érvényesülését, s a tetejébe olyan területeken is beavatkozott, amelyeket az alkotmány nem enged a számára - vagyis megsértette az alkotmányt.
Az első ilyen, nagy visszhangot kiváltó masírozás 2009. szeptember 12-én zajlott - ekkor több ezer ember vonult Washingtonba a Kongresszus elé, ahol a 2001-es eseményekre emlékezve a grass-root szervezetek képviselői mellett republikánus politikusok és a Fox csatornáról ismert médiacelebek is szónokoltak. Ezután döntöttek úgy a szervezők, hogy a 2010-es választásokig létrehozzák választókerületi szervezeteiket, és megismertetik elképzeléseiket minden egyes, a demokrata kormányzat által javasolt témában.
Hogy kik is valójában a "teások", azt először idén áprilisban próbálta alaposan felmérni a New York Times és a CBS. A mozgalom támogatói elsősorban fehér, középkorú, nős férfiak, akik a Republikánus Párt jobbszárnyához húznak. E felmérések szerint miközben a lakosság 18 százaléka ért egyet a mozgalommal, a támogatók mindössze egy százaléka fekete - nem is könnyű olyan képet találni a rendezvényekről, ahol színes bőrű embereket is látni. Meglehetősen rossz véleménnyel vannak Obama elnökről és a Demokrata Pártról - ám elítélik a Kongresszust is, ahol szerintük a demokraták és a liberális republikánusok már régóta nem az adófizetőket, hanem kizárólag a lobbi- és csoportérdekeket képviselik. Döntő többségük úgy tartja, hogy Obama a szocializmus felé vezeti az országot (92 százalék, míg az országos átlag e tekintetben "csupán" 52) - de ennek ellentétjét is vallják, hiszen mintegy 30 százalékuk meggyőződése, hogy az amerikai elnök azt teszi, amire a Wall Streetről utasítást kap. A Forbes Magazin egy munkatársa márciusban egy kisebb washingtoni tüntetésen készített felmérést, amiből az derült ki, hogy a demonstrálóknak, bár az alacsony adókért és az állam szociálpolitikája ellen tüntettek, alig volt fogalmuk az általuk is fizetett adók valós mértékéről. A szövetségi adókat mintegy 40 százalékra tippelték - jóllehet ezen elvonások szintje 1944-ben volt a legmagasabb (20,9 százalék), és 2008-ban, még az adócsökkentés előtt a 18 százalékot sem érte el. A mozgalom támogatóinak mintegy 30 százaléka úgy gondolja, hogy Obama elnök külföldön született. Ebben az esetben viszont az alkotmány előírásai alapján elnök sem lehetne. Nem véletlen hát, hogy egyes helyi szervezetek az impeachmentet, vagyis az elnök közjogi felelősségre vonását és hivatalból való eltávolítását követelik, mert "feltehetően" hamis adatokkal és papírokkal igazolta a születési helyét. Közkedvelt és széles körben terjesztett "tény" az is, hogy Obama muszlim - így az sem meglepő, hogy a republikánus szavazók 24 százaléka szerint lehetséges, hogy az amerikai elnök maga az Antikrisztus.
A Tea Party támogatói közül sokan soha nem foglalkoztak ilyen intenzíven politikával - ám a gazdasági válság, a 2008-as elnökválasztás és az azóta elfogadott törvények miatt most úgy érzik, az Egyesült Államok sodródik, és elvesznek alapvető értékeik. Kedvelt szlogenjük a "Visszavesszük az országunkat!". Sokuk számára meghatározó élmény az alkotmány felfedezése és olvasása - a helyi csoportok közösen értelmezik a 223 éves szöveget, és vetik egybe előírásait a valósággal. A rajongók szinte kívülről fújják az alkotmány 10. kiegészítését, mely szerint minden olyan hatalom, amit az alkotmány nem ruházott át a szövetségi államra, a tagállamokat és a népet illeti. Márpedig az alkotmányban - állítják - szó nincs egészségbiztosításról, oktatásról, szociálpolitikáról, vagyis mindez - tulajdonképpen már a New Dealtől kezdve - mélyen alkotmányellenes. Néhányan a jegybank szerepét betöltő Federal Reserve-öt és az oktatási tárcát is felszámolnák.
A minimálállam és az alkotmányvédelem liberálisnak nevezhető elképzeléseihez kapcsolódik a kereszténység sajátosan erőteljes képviselete - mint az amerikai létforma és államiság legalapvetőbb sajátossága és kizárólagos jellemzője. A vallásosság, a család és a hit védelme Amerikában is inkább a jobboldal sajátja - azonban a hit és a politika sajátosan keveredik egyes TP-támogatók fejében. A szombati gyűlés egyik résztvevője szerint - akit a New York Times idéz - Jézus Krisztus nem támogatná sem a gazdaságélénkítési programot, sem a bankok megsegítését, sem a jóléti programokat. A mozgalom által hirdetett keresztény szolidaritás és társadalmi felelősségvállalás viszont aligha cseng össze az amúgy is szerény állami szociális ellátórendszer leépítésének követelésével, a progresszív adózás elleni kirohanásokkal, vagy a leszakadó, hátrányos helyzetű társadalmi csoportok számára javasolt "öngondoskodással". Ugyanígy nehéz kiolvasni a felebaráti szeretetet Obama, a demokraták, vagy valamennyi mozgalmon kívül álló hevült ostorozásából. A Tea Party a politikát a "mi jók, ők gonoszok" szembenállásra egyszerűsíti le; széles ideológiai repertoárjába a legképtelenebb összeesküvés-elméletek és apokaliptikus világképek is beletartoznak. Az elemzők mind többször emlegetik velük kapcsolatban Richard Hofstadter amerikai történész 1964-es munkáját (The Paranoid Style of American Politics), melyben a szerző McCarthy szenátor tevékenységének az amerikai politikára gyakorolt hatásait elemezte. Hofstadter egyik példája a paranoid stílusra épp az a John Birch Society volt, amely napjainkban a Tea Party egyik legfontosabb szellemi hátországát adja.
Mit akarnak?
A helyi és állami kezdeményeket négy nagyobb, országos szervezet fogja össze. A Tea Party Nation Corporation (TPN) profitorientált hálózati rendszer, amelyben a tagok elsősorban online tartják egymással a kapcsolatot - bemutatják saját tevékenységüket, és közös megmozdulásokat organizálnak. A TPN szervezte azt a 2010. februári nagygyűlést is Nashville-ben, ahol Sarah Palin, a Republikánus Párt jobb- és populista szárnyának üdvöskéje, a 2008-as elnökválasztás republikánus alelnökjelöltje volt a fő szónok - sokan csak miatta mentek el a rendezvényre és fizették ki a 349-549 dolláros belépőket. (A rossz nyelvek szerint Palin mintegy százezer dollárért szidta Obamát meg a demokratákat.)
A drága belépők és a főszónok fizetsége miatt orrolt meg a TPN-re a Tea Party Patriots (TPP), mondván, ha fizetőssé tennék az önszerveződést, hiteltelenné válna az egész vállalkozás. A TPP szintén a társadalmi hálózat építésére jött létre, ám itt már elméleti - "programalkotó" - munka is zajlik. Ezt viszont nem az újonnan csatlakozott tagok, hanem már régóta működő szervezetek végzik: mint például az 1984-ben alapított Freedom Works (FW), melynek egy volt republikánus képviselő, a ma lobbizással foglalkozó Dick Armey a vezetője, vagy az 1958-ban alapított John Birch Society (JBS). Az FW a konzervatív gazdaság- és társadalompolitika szinte minden elemét hirdeti: adócsökkentés, az állami (elsősorban szociális) szerepvállalás minimalizálása és az egyéni felelősség növelése, a szabad piacot támogató törvényhozás. Céljai között szerepel, hogy a Kongresszus csak kétharmados többséggel emelhesse az adókat, és az alkotmányba kerüljenek bele a költségvetési egyensúlyt előíró rendelkezések is. (Ez utóbbit néhány nyugati államban az 1990-es években népszavazással érték el.) Ez a Taxpayers' Bill of Rights (Adófizetők Jognyilatkozata) része lehetne, ugyancsak tagállami példák alapján. Az alapító életútja miatt a demokraták rendre felhánytorgatják, hogy az FW-t magát is a nagytőke hozta létre - és innen már csak egy lépés, hogy az egész Tea Party mögött a konzervatív gazdasági csoportok szervezkedését gyanítsák.
A radikális antikommunista és antiszocialista JBS annak idején a New Dealt elutasító klasszikus konzervativizmusra - és a republikánusok jobbszárnyára - bazírozott, fő céljának az alkotmányosság védelmét tekintette. A Tea Party által mostanában újra felkapott szólam, miszerint a központi állam évtizedek óta alkotmányellenesen lépi túl hatáskörét, ettől a szervezettől származik. A JBS nemcsak az ENSZ-ről van rossz véleménnyel, de elutasítja az amerikai részvételt a nemzetközi gazdasági szervezetekben, és az itt kötött kereskedelmi egyezményeket is élesen támadja.
A két nagy mellett működő Tea Party Express (TPE) és a Nationwide Tea Party Coalition (NTPC) az elméleti munkában kevésbé meghatározóak - inkább szerveznek, hálózatot építenek, kampányolnak. E négy csoportosulás számos ismert és kevésbé ismert amerikai egyesülettel, szervezettel tartja a kapcsolatot. Megmozdulásaikon időnként az abortuszellenes csoportok és a szabad fegyverviselést támogató szervezetek is megjelennek, a személyi átfedés sem ritka. Bár nem tartozik egyik Tea Party-csoporthoz sem, a mozgalomban nagy befolyással bír a The 9/12 Project, melyet a Fox egyik műsorvezetője és politikai kommentátora, a mormon hitét fennen hangoztató Glenn Beck hívott életre 2009. március 13-án. Beck szerint az országnak vissza kell térnie a szeptember 11-12-i lelkiállapothoz, amikor "nem volt kék és piros állam, csak Amerika volt", a fájdalmában egységessé vált nemzet. Beck hangsúlyozza, hogy nem kötődnek pártokhoz - részben Washingtontól és Jeffersontól származtatott 9 alapelvük és 12 értékük alapján bárki csatlakozhat hozzájuk. A 9/12 erőteljesen bírálja a republikánusokat is, mondván, nem elég elhivatottak a demokrácia védelmében, az alkotmányos és konzervatív alapértékek képviseletében. A szombati gyűlésen Beck, a főszónok egyenesen arról beszélt, hogy "a mai napon Amerika megkezdi visszatérését Istenhez" - ami nem meglepő, hiszen 9 alapértékük egyike így hangzik: "Hiszek Istenben, és ő az életem központja."
Hogyan akarják?
A Tea Party tevékenysége, elvei, ideológiája persze ismerős lehet - George W. Bush nyolcéves elnöksége alatt sok kedvelt témájukkal és érvükkel találkozhattunk már. (Bár a korlátozott kormányzat nem volt napirenden). A mozgalom akár főnyeremény is lehetne a republikánusoknak, hiszen 2008-ra felbomlott a társadalmi támogatottságuk és megrendült a helyzetük - az újjáépítésre szinte készen áll egy százezres, jól szervezett lakossági hálózat.
De a helyzet nem ilyen egyszerű. Nem csak azért, mert a Tea Party hívei nem az egész Republikánus Pártot, csak annak jobbszárnyát támogatják - ha egyáltalán. Hanem azért sem, mert meglehetős rossz véleménnyel vannak a Kongresszus munkájáról, és általában a politikai elit egészét támadják (ennyiben inkább Obama szólamaihoz állnak közel). Ráadásul ragaszkodnak ahhoz, hogy függetlenek. Hatalmas botrány kerekedett, amikor 2010 januárjában egy republikánus képviselő, a coloradói Scott McInnis neve alá a Fox egyik műsorában odaírták, hogy a Tea Party is támogatja - a mozgalom vezetői és tagjai felháborodott e-mailekkel ostromolták a csatornát, sőt a képviselőt is támadták, amiért nem tiltakozott. Legyen világos, hogy egyetlen párt és jelölt sem használhat minket - dörögte a mozgalom egyik vezetője. A párt és a mozgalom kapcsolatát árnyalja az is, hogy amíg a republikánusok elsősorban az emberi jogi és vallási témákban juttatják kifejezésre konzervativizmusukat, addig a Tea Party a gazdaságra és az alkotmányosságra koncentrál. Nem foglalkoznak a melegházasság és a faji diszkrimináció kérdéseivel, a fegyvertartás körüli vitákkal, az abortusszal, az olyan vallási ügyekkel, mint az iskolai imádkozás, vagy az intelligens tervezés elméletének beemelése a közoktatásba. Bölcs előrelátással nem akarják maguktól eltaszítani azokat a lehetséges támogatókat, akiknek e kérdésekben eltérő az álláspontjuk, de a gazdaságpolitikai követeléseikkel és a minimálállam tervével egyetértenek.
Ám mind a minimális programhoz való ragaszkodás, mind a távolságtartás a Republikánus Párttól meglehetősen kétarcú. Miközben őrzik bázisdemokrata rendszerüket és elutasítják a betagozódást a pártba, a mozgalmárok bevallott célja, hogy kívülről megújítsák az amerikai konzervativizmust és annak kongresszusi képviseletét. Nem ők fognak minket magukba szívni, hanem mi fogjuk átformálni őket - mondják a republikánusokról. Erre pedig az amerikai politikai rendszer lehetőséget is biztosít. A novemberi kongresszusi választásokat megelőző, párton belüli előválasztások, a primaryk már javában zajlanak - s ezeken a Tea Party követői akár ki is golyózhatják a szerintük nem eléggé konzervatív republikánus jelölteket. Jim DeMint dél-karolinai szenátor szerint a republikánus jelöltekkel kérdőívet kéne kitöltetni, amelyből kiderülne, hogy mennyire konzervatív az illető: az afgán és az iraki háborúról, a melegházasságról, az abortuszról és a kisebb kormányzatról feltett 10 kérdésre legalább 8 "helyes" válasz kellene az induláshoz az előválasztáson. Ez jogilag ugyan nem kivitelezhető - de a politikai küzdelem megengedi. A TP-honlapokon már most is találni az egyes képviselők nyilatkozatai alapján készített "konzervativizmusértékeléseket": a keményvonalasok tehát eldöntik, ki érdemli meg a konzervatív jelzőt, és ki nem. Márpedig a primaryk kimenetelére a pártok központi vezetése ritkán tud hatást gyakorolni: így a Tea Party, ha megszállja a republikánus előválasztásokat, számos helyen a maga képére formálhatja a pártot.
Mindez nem előzmény nélküli: 1990-ben például a rasszista elveiről, Ku Klux Klan-tagságáról és a holokauszttagadó Ernst Zündel pártolásáról hírhedt David Duke republikánus jelöltként indulhatott Louisiana állam egyik szenátori székéért. Az RNC (Republican National Committee) tiltakozása ellenére is megnyerte az előválasztást - igaz, a rendes választáson már alulmaradt a demokrata jelölttel szemben. Idén májusban Robert F. Bennett, Utah állam szenátora lett az ultrák áldozata, amikor 18 év kongresszusi munka után csak a harmadik helyen végzett a jelölő konvención - így már az előválasztáson sem indulhat el. Sikerrel vette viszont a szenátori előválasztást Rand Paul, a Kentucky Adófizetők Szervezetének alapító elnöke, aki már 2008-ban új forradalmat hirdetett - azt a Mitch McConnellt ütötte ki a nyeregből, aki 2006 és 2008 között a republikánus szenátorok kongresszusi vezetője volt. Legutóbb, augusztus elején Ken Buck győzte le a szenátori jelöltségért folytatott harcban Colorado állam volt kormányzóját, Jane Nortont, aki mellett a Tea Party egyik ősellensége, John McCain kampányolt. De a teások előretörését mutatja a "massachusettsi vérengzés" is: az évtizedek óta liberális államban a korábbi demokrata kormányzót, Marta Coakleyt a Tea Party által is támogatott Scott Brown verte meg a januári szenátorválasztáson, amit Ted Kennedy halála miatt tartottak.
Mire juthatnak?
A TPM tehát nem próbál önállóan indulni a novemberi választáson - a jobboldal szavazatai így elvben nem oszlanak meg. Ám azt egyelőre nehéz belőni, hogy az általuk a Republikánus Párton belül trónra emelt ultrakonzervatív jelöltek nem taszítanak-e annyi szavazót középről, mint amennyit a Tea Party esetleg hozhat. Paul Krugman Nobel-emlékdíjas közgazdász, a New York Times publicistája szerint a Tea Party nem tesz mást, mint reaktiválja az ifjabb Bush politikáját - ezzel pedig hosszú távon a republikánusok rosszul járhatnak, hiszen ebből az amerikaiak többségének elege van. Az új elem csak annyi, hogy a mozgalom hangosan és látványosan teszi, amit tesz. És azt se felejtsük el, hogy a várható republikánus többség a Kongresszusban a 2012-es elnökválasztás perspektívájából akár előny is lehet a demokratáknak és Obamának. A folyvást akadályozott elnök, ha a törvényhozási felelősség már nem rajta és az általa vezetett párton nyugszik, mindig mutogathat az amúgy is utált Kongresszusra: lám, miattuk nem haladnak a dolgok. Ráadásul Amerika a magányos hősöket kedveli - az elnökök döntő többsége kormányzói pozícióból indult és győzött a választásokon. Az elitellenességüket és függetlenségüket hangoztató teadélutánosok viszont hamar szembesülhetnek azzal, hogy talán mégsem lehet más a politika - az általuk favorizált, a novemberi választásokon győztes republikánus képviselők és szenátorok aligha tudják majd kifordítani Amerikát a sarkaiból.
