Argentína ugyanis lényegében évtizedek óta padlón van - hol súlyos gazdasági válság, hol véres diktatúra vagy átmeneti életszínvonal-növekedést hozó, tarthatatlan populista politika, hol a kormányozhatatlanságig éleződő társadalmi és politikai feszültségek gyötörték. Nagy felívelő korszaka a húszas években zárult le: akkor a fejlett nyugati országokkal állt egy szinten. 1983 óta demokrácia van, amely azonban a különféle ideológiai töltetű gazdaságpolitikai irányváltások mellett nem hozta el a várt stabilitást és gazdasági fellendülést. Az elnöki rendszer, kiegészülve a helyi caudillók (tartományi potentátok) túlhatalmával, a nem független igazságszolgáltatással és a törvényhozás erőtlenségével, fenntartotta az önkényes döntések és a mindent elárasztó korrupció hálózatát. Már a katonai diktatúra idején formálódni kezdett viszont az a jogtudatos civil társadalom, amely legalábbis megnehezíti, hogy továbbra is az ellenőrizhetetlen hatalom és a fel-feltörő populáris elégedetlenség pólusai között formálódjon az ország politikai arculata.
Csapra verve
Amikor 2001-2002 fordulóján gazdasági és politikai értelemben is összeomlott az ország, a tüntetők meg az út- és hídelzáró piqueterók nem egyszerűen a fenyegető nyomor, hanem a politikai osztály egésze ellen is tüntettek. "Húzzanak el, de mindnyájan!", "Que se vayan todos!" - ami harci jelszónak jó volt, de megoldást csak annyiban kínált, hogy sokféle formában megkezdődött egyfajta lakossági önszerveződés a gazdasági cserehálózatok, illetve az új tiltakozó mozgalmak szintjén.
A fontos és nehéz döntéseket (a túlértékelt nemzeti valuta elszakítása a dollár árfolyamától, a bankszámlák részleges zárolása, gyors szociális intézkedések stb.) persze a nagypolitikának kellett meghoznia, úgyhogy mire Néstor Kirchner 2003-ban elnök lett, már elkezdődött a fellendülés. A dél-amerikai mércével balközép, tőlünk nézve egyértelműen balos politikus tulajdonképpen a nemzetközi pénzvilággal és a piacközpontú liberális értékrenddel erősen szembehelyezkedve, a leértékelés (és az exportnövekedés, az exportadók) révén feltöltődő államkassza csapra verésével, árkorlátozásokkal és fizetésemelésekkel elérte, hogy a szegénységi ráta 50-ről 25 százalék körüli szintre szoruljon vissza. Csökkent a munkanélküliség (igaz, az új munkahelyek jelentős része a feketegazdaságban keletkezett), a gazdaság közel 9 százalékos éves növekedési ütemig pörgött fel. Az államfő népszerűsége ennek megfelelően és a messzebbre tekintő kritikai hangok ellenére is a zeniten állt.
Mindezek után első pillantásra nem volt igazán érthető, miért nem indul Kirchner az idei elnökválasztáson, miért adja át a helyét a feleségének mint az általa gründolt, sajátos politikai irányultságát a nevében is kifejező kormánypárt, a Front A Győzelemért jelöltjének. Van olyan feltevés, hogy nagyralátó dinasztikus tervek voltak döntése hátterében: négy év múlva ismét ő indulhat, aztán megint Cristina Fernández és így tovább. De az is lehet, hogy az eddig követett, erősen populista irányvonal folytathatatlanságával ő maga is tisztában van, és a korrekció elvégzésére alkalmasabb az új elnöknő.
Konfrontáció nélkül
Kapcsolatuk a hetvenes években, a társadalmi igazságosságot hirdető Juszticialista Párt (JP) ifjúsági szervezetében kezdődött, a diktatúra időszakát ügyvédként bekkelték ki a déli, "távoli" Santa Cruz tartományban. Politikai visszatérésüknek is ez volt a színhelye, Néstor Kirchner kormányzó lett, Cristina Fernández pedig szenátor, aztán képviselő, majd ismét szenátor. Miután a férfit ellenfele, Carlos Menem visszalépése után elnökké választották, a 2005-ös parlamenti választásokon a first lady már Buenos Airesben szerzett szenátusi mandátumot. A nemzetközi fórumoktól meglehetősen idegenkedő elnök helyett utazó nagykövetként évek óta képviseli Argentínát a nagyvilágban, ami aztán idén már a saját kampányának a részévé is vált. Jogosak a bírálatok, hogy miközben Néstor Kirchner hivatalba lépése után látványos lépéseket tett az államéletben tapasztalható rosszízű összefonódások felszámolására, most nem csak a diplomácia frontján mosódott össze Cristina Kirchner hivatalos és elnökjelölti szerepköre. Lényegében magának a kormánynak a jelöltjeként jelent meg, hiszen igazi párt nem áll mögötte. A már korábban egymással gyökeresen ellentétes nézeteket valló (és egymással versengő hatalmi centrumokat építő) frakciókra szétesett JP összefogására egyébként Kirchner kísérletet sem tett, kizárólag saját befolyási körének a szélesítésével foglalkozott. Az októberi elnökválasztás idején már csak nyomaiban lehetett felismerni az ország régi pártstruktúráját, új pedig nem formálódik. A kampány során Cristina Fernández soha egy sajtóértekezletet nem tartott, nem szállt nyilvános vitába az ellenfeleivel, interjút nem adott. Beszédeket mondott, meggyőző hévvel, lendülettel, ám kevés olyan állítással, amelyből kirajzolódtak volna politikai elgondolásai.
Eközben a férje sajátos meggyőző eszközökhöz folyamodott: a legsúlyosabb vád ellene, hogy meghamisította az inflációs statisztikákat, amelyek így tízszázalékos szintet mutattak, jóllehet a független elemzők adatai szerint ennek a duplája igaz. A szociális célzatú gazdaságszabályozásnak már évek óta része a fogyasztói árak korlátozása. Ezt néha látványos húzások színesítik. Két éve például bejelentette, hogy a Shell- és Esso-kutaknál emelkedtek a benzinárak: az addigra pacifikált piqueterók rögtön elfoglalták a benzinkutakat. Igaz, a lakosság maga is fellép a magas árak ellen: nemrégiben például spontán paradicsombojkottal szegült szembe a drágulással. A kötött áraknak persze megvan az árnyoldala: az ottani idei télen az üzemekbe irányuló áramszolgáltatás korlátozása és áramkimaradások jelezték, hogy a leszorított árakkal kezdeni kell valamit, nem elég ostorozni a beruházási kedv hazafiatlan hiányát. A bankokra is nyomást igyekezett gyakorolni az államfő: a kampány finisében megfelelő állami intézkedésekkel fenyegetőzött arra az esetre, ha vonakodnak a lakossági hitelek kamatcsökkentésétől, illetve nem szélesítik a kölcsönfelvételi lehetőségeket. Ugyanekkor a kormányzat rábírta a szupermarketeket bizonyos alapvető fogyasztási cikkek 5 százalékos árcsökkentésére az inflációs statisztika javítása érdekében.
Mindez nem túl vonzó a várt külföldi beruházók számára. Márpedig Cristina Fernández egyik feladata az ő meggyőzésük lehetne, különben lassan lefullad a növekedés motorja. Más területeken aligha számíthat ugyanis sikerekre, miután a gazdaságpolitikában folyamatosságot ígér, a nehézségek viszont tornyosulnak. Félő, hogy az üzleti élet és a szakszervezetek kölcsönösen önkorlátozó társadalmi szerződése, ha meg is születik, csak elfedi a bajt. Nem lesz könnyű dolga.
