Békeesélyek Camp David után: Távol és mégis oly közel

szerző
- kovácsy -
publikálva
2000/31. (07. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Amikor hétfő délelőtt, a második szavazási fordulóban nem Simon Pereszt, hanem a nemzetközi szinten alig ismert Mose Kacavot választotta Izrael új államfőjévé a knesszet, néhány órán át komolyan el lehetett játszani a gondolattal: hátha új választások kiírásával sikerül rábírniuk Arafatot a zsidó állam politikusainak a független Palesztina kikiáltásának újabb elhalasztására. A délutáni bizalmi szavazás azonban mégsem buktatta meg Ehud Barak kormányát, miután a képviselők közül néhányan tartózkodtak, mások meg kilopództak az ülésteremből. Minden esély megvan tehát arra, hogy mégiscsak folytatódik, ami Camp Davidben a múlt héten félbemaradt.

Amikor hétfő délelőtt, a második szavazási fordulóban nem Simon Pereszt, hanem a nemzetközi szinten alig ismert Mose Kacavot választotta Izrael új államfőjévé a knesszet, néhány órán át komolyan el lehetett játszani a gondolattal: hátha új választások kiírásával sikerül rábírniuk Arafatot a zsidó állam politikusainak a független Palesztina kikiáltásának újabb elhalasztására. A délutáni bizalmi szavazás azonban mégsem buktatta meg Ehud Barak kormányát, miután a képviselők közül néhányan tartózkodtak, mások meg kilopództak az ülésteremből. Minden esély megvan tehát arra, hogy mégiscsak folytatódik, ami Camp Davidben a múlt héten félbemaradt.

A munkapárti Peresz, aki 1994- 95-ben a néhai Rabin oldalán külügyminiszterként egyenrangú főszereplője volt az oslói megállapodások körüli egyezkedéseknek, még sohasem nyert választást. Pedig hosszú politikai pályafutása során öt ízben is miniszterelnök-jelöltként indította a pártja, de a kormány élére sohasem a szavazók akaratából, hanem (két ízben) belpolitikai megállapodások eredményeként került. Ehud Barakról el lehet mondani, hogy közvetlenül az ő nyomában járt, amikor Camp Davidben minden eddiginél jelentősebb engedményekre lett volna hajlandó, amennyiben Arafaték is készek mutatkoznak a kompromisszumra.

Ami az elnökválasztást illeti, erre kényszerűségből került sor, miután Ezer Weizmann, az eddigi államfő nagy pénzek gyanús mozgásaival kapcsolatos érintettség vádjának hatására nemrégiben lemondott. Kacav, aki több mint húsz évvel fiatalabb Peresznél, és Iránból került Izraelbe - míg Peresz Lengyelországból -, azt nyilatkozta, hogy államfőként a különböző kulturális háttérrel rendelkező izraeliek között kíván hidat verni. Ezzel mintegy arra is utalt, hogy a több mint ötvenéves Izraelnek van identitásproblémája éppen elég. És ez azt is jelenti, hogy kellő erejű érdekei fűződnek a békekötéshez a palesztinokkal.

Hogy a lakosság mit gondol erről az egészről, azt az ellentmondásos közvélekedési adatokból nemigen lehet kihámozni, annyi azonban mindenképpen biztos, hogy a kifejezetten ellenérdekelt ultraortodoxokon és a telepeseken kívül - akik között jelentős átfedés van - elég sok a

békepárti vagy ingadozó

Alighanem igaza lehet Barak kormányfőnek, aki abban bízik, hogy egy átfogó megállapodás létrejötte sokakkal lenyeleti majd a megteendő engedmények békáját.

Ráadásul a Camp David-i tárgyalások megszakadása után eltelt hét során világosan kiderült, hogy az izraeli tárgyalócsoport meglehetősen előreszaladt a kompromisszumkészség terén - és lám, a kormány mégsem bukott meg. Az 1967-es háború során elfoglalt területek nagy részét (a Gázai övezetet teljes mértékben, Ciszjordániát 90 százalékban) hajlandó volna átadni a leendő palesztin államnak, sőt bizonyos területcserékre is hajlandó a zsidó telepesek lakta térségek megtartása érdekében. Mindez azzal járna, hogy durván ötvenezer telepesnek viszont költöznie kell, ami már komoly belpolitikai rizikó. De még ennél is nagyobb kockázatot vállalt Ehud Barak azzal, hogy hozzányúlt egy mindeddig tabuként kezelt kérdéshez: Jeruzsálem ügyéhez.

Ezt a kérdést mindenki egyfajta szent rettegéssel, másfelől irracionális, bénult merevséggel kezelte eddig, noha nem csupán az ősiség misztériumába burkolt vallási kérdésről, a három monoteista világvallás szent helyeinek hovatartozásáról van szó. Miután Izrael 1967-ben annektálta az arab Kelet-Jeruzsálemet, nagyon is gyakorlatias - konkrétan: védelmi - megfontolások alapján szabták meg a város új határait, amelyek az addiginál háromszor (a fallal körülvett óvárosnál százszor) nagyobb területet zárnak körül. Közel harminc arab település vált így Jeruzsálem részévé, amelyek kétszázezresre duzzadt lakosságát azóta épült zsidó lakóövezetek fogják közre a tudatos izraeli telepítési stratégia eredményeként. És ha maguk a jeruzsálemiek nem gondolják is így - a város zsidó lakosságán belül már többségbe kerültek a nagycsaládos ortodoxok -, Izraelben már rég nem csupán kótyagos újbalos értelmiségiek látják szükségesnek a leszámolást az egy és oszthatatlan, izraeli fennhatóságú Jeruzsálem éveken át konokul sulykolt víziójával. Ez ugyanis soha az életben nem vezethet békéhez.

Már csak azért sem, mert vannak sokkal súlyosabb megoldatlan problémák - például a biztonsági kérdések (Izrael kizárja, hogy a majdani palesztin államnak hadserege legyen) vagy az első és többedik generációs palesztin menekültek ennél is súlyosabb problémája.

Három és fél millióan

élnek túlzsúfolt, nyomorúságos táborokban, a hazatérés vagy akár az elviselhető életkörülmények minden reménye nélkül. Ha Izrael visszafogadná őket, alig megoldható infrastrukturális feladatokat venne a hátára, nem is beszélve arról a demográfiai időzített bombáról, amit a letelepítésük jelentene. (A jelenlegi megszállt területek lakosságának a száma az előrejelzések szerint huszonöt éven belül önmagában is meghaladja majd a zsidókét.)

Arafat tavaly májusban azért halasztotta el a független Palesztina kikiáltását, hogy elősegítse Barak választási győzelmét, amelytől sikeres béketárgyalásokat remélt. De már korábban is tett olyan lépéseket, amelyeket a palesztin politikai erők egy része túlzott engedménynek tartott. Most, Camp Davidben, amikor izraeli részről mutatkozott példátlan kompromisszumkészség, Arafaték kötötték az ebet a karóhoz. Nem feltétlenül öncélúan, hiszen a jelenlegi elődformáció, a Palesztin Autonómia hatóságainak a hatalma az önkény, a korrupció és a jogtalanság ingatag lábain áll.

Az elégedetlenség fokozódása bármilyen népszerűtlen lépés hatására szembefordíthatja a szekuláris, minden iszlamista szélsőséggel szemben nyersen fellépő Arafat-féle vezetéssel a palesztinokat. Márpedig nehéz elképzelni, hogy Izraelnek lehetne a belátható jövőben jobb tárgyalópartnere. Másfelől nézve viszont éppen ez, a palesztin fél belső erőviszonyainak a bizonytalansága teszi indokolttá Izrael - olykor paranoidnak tetsző - aggályos óvatosságát a békefolyamattal szemben.

- kovácsy -

szerző
- kovácsy -
publikálva
2000/31. (07. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...