A szalonképtelen, komolyan vehetetlen, a spanyol külügyminiszternek szamárfület mutató, Shakespeare (vagy Machiavelli?) tollára illő taljánnak - ez bizonyára hízelegne hősünknek - sajnos a bőre alatt is pénz van, közel 12 milliárd dollár.
Kormányfők előélete
Olaszország eddig sem szűkölködött fehér galléros kormánytagokban. Az 1993-ban kezdődött, Tiszta Kezek (Mani Pulite) néven futó eljárássorozatból kiderült, hogy az addig évtizedeken át felváltva uralkodó kereszténydemokrata, illetve szocialista kormányok tagjai közül jó néhányan sárosak mindenféle korrupciós és/vagy maffiaügyekben. Nem telt bele néhány hónap, és a közelgő választások előtt máris szignifikánsan megugrott a szélsőséges pártok, elsősorban az exkommunista PDS (Partito Democratico della Sinistra) népszerűsége, amelyek relatíve hitelesnek tudták feltüntetni magukat a választók előtt. Ekkor lépett a színre Berlusconi, aki Olaszország egyik (azóta már a) leggazdagabb és legtöbbet támadott figurájaként korántsem volt ismeretlen az itáliai közéletben. Villámcsapásszerű kampányához nehezen alábecsülhető eszköz állt rendelkezésére: ez volt a tulajdonában lévő kereskedelmitévé-hálózat, illetve a Mondadori könyv- és lapkiadó, amelyeken keresztül sikerrel propagálta saját magát a nép egyszerű gyermekeként, aki lám, milyen sokra vitte. Hogy miért indult, és miért gründolta össze három hónappal a választások előtt a Forza Italiát néhány közeli barátja és ügyvédje hathatós közreműködésével, azt amilyen nehéz, olyan könnyű is megmagyarázni. Õ maga ezt akkor úgy indokolta, hogy valakinek meg kellett mentenie Olaszországot - de ennél jóval többször szokták idézni nem hivatalos fórumokon tett kijelentését, miszerint "ha nem szállok be a politikába, börtönbe kerülök, és csődbe mennek a cégeim".
A Forza Italia a következő években gyűjtőpárt lett abban az értelemben, hogy a kereszténydemokrata párt korábbi prominenseitől a szocialista exkormányfő, Craxi belső köréig sokféle politikai irányzat képviselői beléptek. Ugyanakkor a pártnak megalakulása óta nincsenek frakciói vagy platformjai, és minden tisztségviselőjét az elnök nevezi ki, ezért bírálói csak "a műanyag párt" néven tisztelik. Győztes, 1994-es programjában a másfél millió munkahely és az adócsökkentés mellett azt is hangoztatta, hogy véget vet a korrupciónak, és visszaszorítja a szervezett bűnözést.
Ami önkritikus magatartás egy olyan államférfitől, aki ellen több tucat pert lefolytattak már (lásd még: Valami bűzlik Padániában, Magyar Narancs, 2001. június 14). A különböző eljárásokban olyan vádpontok szerepeltek, mint drogkereskedelem, hamis tanúzás a nemzeti bankkal együttműködő Propaganda Due szabadkőműves szervezet védelmében, off-shore cégek illegális finanszírozása (többek közt Bettino Craxi megkenésével), hamis könyvelés, vagy az egyik legnagyobb és legrégibb könyv- és lapkiadó cég, a milánói Mondadori megszerzése korrupció (a bíró megvesztegetése) útján. De a legnagyobb szabású talán a Societá Meridionale di Elettricitá (SME) - a politikai és a gazdasági elit néhány prominens szereplőjét is felvonultató - ügye volt.
Az SME körüli, tavaly decemberig tartó huzavona kiugró eset a mai Olaszország korrupciós botrányokkal terhelt kronológiájában. Nemcsak azért, mert dollármilliárdok tűntek el kézen-közön, hanem azért is, mert ok-okozati összefüggés áll fenn az alább leírt eseménysor és a szereplők későbbi politikai karrierje között. Maga a per 2000 és 2005 között zajlott le, tehát nagyban meghatározta a második és harmadik Berlusconi-kormány működését. A Cavalierét azzal vádolták, hogy 1985-ben ügyvéd társaival megvesztegetett két bírót, akik ennek eredményeképpen számára kedvező ítéletet hoztak egy államosítási eljárásban. Az államosítás tárgya az SME volt, amely akkoriban élelmiszeriparban utazott. Az SME a legnagyobb állami konszern, az Istituto per la Ricostruzione Industriale (IRI) többségi tulajdonában állt, és mint az egyik legnagyobb élelmiszer-ipari vállalat, nagy forgalmat bonyolított ugyan, de mérsékelt profittal. Az IRI igazgatója pedig nem más volt, mint a közgazdász-professzori gyakorlatot is magáénak tudó Romano Prodi. Az IRI eladásra kínálta az SME-t, ám az akkori törvények szerint a privatizációban csak olasz bejegyzésű cégek vehettek részt, ezért nem volt könnyű befektetőt találni. Végül egy üzletember, Carlo De Benedetti és két partnercége 497 milliárd lírát kínált az SME-ért. 1985 áprilisában a konzorcium aláírta az előszerződést Prodival, és a kormány illetékes tagjai is elégedetten nyilatkoztak a sajtónak. Pár nappal később Craxi kormányfő vizsgálatot indított, mert kevesellte az árat, és kifogásolta, hogy nem kötötték az eljárást miniszterelnöki hozzájáruláshoz. Miközben tartott a vizsgálat, Berlusconi egy lapinterjúban kifejtette, milyen alacsonynak találja a vételi árat. Két héttel ezután a Berlusconi tulajdonában levő Fininvest cég, két másik vállalattal együtt, 600 milliárdos ajánlatot tett az SME-re. De Benedetti - aki azelőtt is és azóta is Berlusconi nagy riválisa volt, s jelenleg a Forza Italiát élesen bíráló La Repubblica napilap kiadójának igazgatója - beperelte az IRI-t. A jogi procedúra 1987-ig tartott, és Benedetti első- és másodfokon is vesztett.
Évekkel később, a Tiszta Kezek vizsgálata során derült ki, hogy Berlusconi és üzlettársai, valamint Cesare Previti ügyvéd, közeli barátja és későbbi hadügyminisztere, különböző banki manőverekkel több mint 400 ezer dollárt utalt át a tárgyalást irányító bíráknak. Az öt éven át tartó eljárás során Berlusconi végig ártatlannak vallotta magát, mondván, hogy Prodi volt az, aki áron alul próbálta átjátszani a céget baloldali szövetségeseinek, ő pedig csak egy szívességet tett az államnak, és tulajdonképpen kitüntetést érdemelne, amiért számításai szerint végül, a 90-es évek közepén az SME az eredeti ár ötszöröséért kelt el. Berlusconit, aki miniszterelnökként egyszerre volt az eljárás felperese, vádlottja és ügyvédje, 2004-ben bizonyítékok híján, valamint elévülés okán felmentették; 2005 végén Previti öt évet kapott. Már csak az a kérdés, hogy miért állt a Kajmán érdekében, hogy egy már megkötött szerződést felrúgjon? Miért nem tett korábban ajánlatot? Nos, azt a tényt maga is beismerte, hogy Craxi kérésére lépett közbe. A feltételezések szerint ez csak egy alkotóelem volt a két cimbora - még a milánói egyetemről ismerték egymást - gyönyörű barátságának történetében: Berlusconi ezután tett szert monopóliumra a kereskedelmi adók piacán, amelyek egy kormánnyal kötött megállapodás alapján egészen a 90-es évek elejéig nem sugározhattak híreket vagy más politikai műsorokat. Ez a hatalommal való visszaélés kulcsszerepet játszott Craxi későbbi tunéziai száműzetésében.
Kormány reformok nélkül
A többrendű pereskedés alatt - mondanunk sem kell, egy percet sem ült - Berlusconi általában hanyagolta a tárgyalásokat, mondván, miniszterelnöki teendői miatt nem ér rá kitenni magát az alaptalan zaklatásoknak. És csakugyan, ilyen teendői is akadtak. 1994-ben, rövid kormányfői ténykedés után lemondani kényszerült ugyan, de 2001-ben újra legyőzte a baloldali Olajfa koalíciót. A 2001-es kampány során a köztévé élő adásában aláírta a "Szerződés az olasz néppel" című dokumentumot, amelyben öt intézkedésre - adócsökkentés, minimálnyugdíj emelése, infrastrukturális fejlesztés, munkanélküliség csökkentése, bűnözés visszaszorítása - tett ígéretet, azzal a megkötéssel, hogy ha legalább négyet nem teljesít a vállalt mértékben, akkor nem indul a következő, vagyis az idei választásokon. Mégis indult, pedig nemcsak az ígéreteket váltotta be hiányosan - a The New York Review of Books szerint csak a nyugdíjemelést sikerült maradéktalanul véghezvinni -, de még a GDP is megtorpant: 2005-ben a becslések szerint egy százalék alatt volt a növekedés. Igaz, a szerződés nagyjából feledésbe is merült a 2006-os kampány során.
Berlusconi a közelmúltban is folytatta nagy vitákat és sokszor diplomáciai feszültségeket kirobbantó ténykedését. A médiára gyakorolt befolyása lehetővé tette, hogy a köztévé két kormánypárti felügyelőbizottsági tag ellenőrzése alatt működjön. A legtöbb "méltatlan támadás" azért érte, mert a médiacége, a három országos kereskedelmi televíziót meg reklámügynökségeket tömörítő Mediaset és a köztévé, a RAI együtt kilencven százalékát tették ki az elektronikus médiának. Néhány tévés személyiséget sikerült ellehetetlenítenie; közismert például Sabina Guzzanti színésznő esete, aki a RAI 3 műsorvezetőjeként élesen bírálta a Mediasetet. A miniszterelnök pert indított, Guzzantit pedig kipenderítették a tévétől. Egy másik eset Lucia Annunziata riporteré, aki egy interjú során keményen megszorongatta a Cavalierét, mire amaz az élő adást megszakítva otthagyta a stúdiót; Annunziata ellen később eljárás indult. 2004-ben az amerikai székhelyű Freedom House jogvédő szervezet "részlegesen szabad" fokozatúvá minősítette vissza az olasz médiát, amely dicsőséget Európában csak Törökország mondhatja magáénak.
További kínos esetek
A Berlusconi-éra egyik legjellemzőbb vonása volt, hogy a kormányfő - politikai célkitűzéseinek megfelelően - arcátlan természetességgel igyekezett felhasználni jogkörét saját boldogulása érdekében. Amikor megunta, hogy folyton beperlik a hamis pénzügyi kimutatásokért, kiiktatta ezt a passzust a büntető törvénykönyvből. De említhetnénk azt a módosítást is, amely lerövidítette a fehérgalléros bűnözés elévülési idejét. A legnagyobb botrányt mégis az a módosítás váltotta ki 2003-ban, amely felmentette a legmagasabb közjogi méltóságokat a bírósági eljárások alól. Ezt a módosítást később szerencsére alkotmányellenesnek nyilvánították. Hasonlóan cinikus intézkedés volt, amikor Berlusconi, pár hónappal a választások előtt, keresztülnyomta a képviselőházon a választójogi törvény módosítását: az egyszerű többség gyakorlata helyett arányos választást vezettek be. A Cavaliere abban reménykedett ugyanis, hogy a számos kisebb-nagyobb pártból álló baloldali szövetségben így jobban eloszlanak a szavazatok, és az ő Casa delle Libertája könnyebben nyer. A módosítással egy 1993-as népszavazás eredményét semmisítette meg, amelynek mellesleg egy évvel későbbi választási győzelmét köszönhette. Sikerült azt az újítást is keresztülvinni, hogy bizonyos külföldi országokban is létesüljenek választókerületek. Mindez azonban nem vezetett eredményre, a Prodi vezette Unione hajszállal ugyan, de így is nyert.
Berlusconi nemegyszer okozott diplomáciai feszültséget fésületlen kijelentéseivel. Emlékezetesek a Tarja Halonen finn köztársasági elnökkel szembeni beszólásai: amikor tavaly nyárra sikerült kiharcolnia, hogy az Európai Élelmiszer-biztonsági Hatóság székhelye ne Finnországban, hanem Parmában legyen ("A füstölt rénszarvashúst össze sem lehet hasonlítani a parmai sonkával"), megjegyezte, hogy "minden playboy-tudományát be kellett vetnie" a siker érdekében. Magyarázkodhatott utána a helsinki olasz nagykövet a finn külügyminisztériumban. Hasonlóan kényelmetlen helyzetet idéztek elő az iszlám világgal szembeni felsőbbrendűséget sugalló megnyilvánulásai, közvetlenül a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után. Nagy port kavart az is, amikor lenácizta Martin Schulz német európai parlamenti képviselőt, de elő-fordulnak a bushizmusokhoz hasonlatos aranyköpések is, például hogy Rómát Romulus és Remulus alapította.
Ám ne higgyük, hogy Berlusconi az önkényes törvénymódosítások, a gazdasági visszaélések vagy a nemzetközi szalonképtelensége miatt veszítette el a 2006-os választásokat. Az elemzések szerint a polgároknak idén már jobban feküdt Prodi semmit- mint a Forza Italia nagyotmondása. Prodi programja nem tartalmaz igazán figyelemfelkeltő elemeket. Kilépni a háborúból, liberalizálni a bevándorláspolitikát, visszamódosítani a választási törvényt, növelni az esélyegyenlőséget. Semmi meglepő, és azt is "mission impossible"-nek titulálja a külföldi sajtó ilyen minimális többség mellett. A belföldi és nemzetközi média azonban egyelőre mégiscsak ünnepel. "Berlusconi vesztett ugyan, de nem semmisült meg - írja a La Repubblica. - Feltett szándéka volt, hogy ezt a választást is a személyéről szóló referendummá alakítsa. Még egyszer be akarta bizonyítani, hogy életpályája az egész nemzeti sors tükörképe. Végül mégsem részesítette a nép ilyen magas elismerésben. De nem is ítélte el." A baloldali értelmiség üdvözli a demokrácia visszatérését, és Umberto Ecónak sem kell külföldre költöznie. A The Economist nevű brit hetilap, amely már évek óta szolgáltatja a bizonyítékokat arra, hogy Berlusconi "nem való miniszterelnöknek", hangos hurrát kiáltott az unió győzelmére, de a legtöbb külföldi orgánum, mint például a The Guardian vagy a The New York Times arra figyelmeztet, hogy az ország kettészakadt, és nem jósol hosszú életet az új kormánynak. A Cavaliere története még nem ért véget. Jobb, ha fél szemünket rajta tartjuk.