Egy fontos barát – Ramzan Kadirov, Csecsenföld elnöke

Még nincs negyvenéves, de már nyolc éve áll a tartomány élén. Az Oroszországi Föderáció észak-kaukázusi köztársaságának teljhatalmú ura Putyin bizalmi embere, s egyben ő a legerősebb oroszországi muszlim vezető is. Meddig tarthat ki a szövetségük?

Az első csecsen háborúban (1994–1996) még a szeparatisták oldalán találjuk Csecsenföld mai vezetőjét, ahogy apját, Ahmat Kadirovot is. (Erről a háborúról lásd keretes anyagunkat!) Ahmat Icskéria főmuftijaként az elszakadáspárti elnök-hadvezér, Dudajev lelkes támogatója, míg legkisebb fia, Ramzan apja testőre a háború utolsó évében és az azt követő három „békeévben”.

Ramzan, ahogyan apja is, független Csecsenföldet szeretne, csinos, szuverén kis államot, ahol tiszteletben tartják a helyi szokásokat, és a mérsékelt iszlám ad mintát a helyes életre. Akkoriban ez nem is tűnt reménytelen vállalkozásnak. A csecsenek 1996 őszén lehetőséget kaptak arra, hogy rendezzék soraikat és lerakják majdan független államuk alapjait. Az 1996 áprilisában likvidált Dudajev helyére 1997 januárjában új elnököt választottak, a Moszkva által is támogatott, mérsékeltnek tekintett Aszlan Maszhadovot. Úgy tűnt, hogy a csecsen ellenállás „elvi szeparatistái” fogják az országot tartósan irányítani.

Aztán nem így lett.

Értő tekintettel

Fotó: Musza Szadulajev / MTI/AP

 

Az üdvöske

Csecsenföldön ezekben az években üti fel a fejét s kezd terjedni a vahabitizmus: az öböl menti országok támogatását élvező „iszlamisták” a szaúdi és katari alapítványok pénzén ­sokakat megtérítenek, többek közt Maszhadov legfőbb politikai riválisát, Samil Baszajevet is. A rebellis hadúr egy nagyobb fegyveres csoport élén 1999 augusztusában betör a Csecsenfölddel határos Dagesztánba: cél a kaukázusi kalifátus. Moszkva felszólítja Maszhadovot, hogy adja ki az időközben Csecsenföldre visszavonult Baszajevet és társait, de Maszhadov nem elég erős ehhez. Így a Kreml október elején megkezdi második intervencióját.

Ahmat Kadirov elfogadhatatlannak tartja Baszajev magatartását, ő és fia is szakít a csecsen ellenállókkal. Ez viszont kapóra jön Moszkvának, hisz a pacifikáláshoz keresve se találhatnának jobb vezetőt az idősebb Kadirovnál. Amikor Moszkva bejelenti a második háború katonai műveleteinek befejezését, Ahmatot nevezi ki a csecsen kormány vezetőjévé. Ramzant ekkor is az apja mellett találjuk. Idővel ő lesz biztonsági szolgálatának vezetője, a csecsenföldi belügyminiszter tanácsadója és a köztársaság államtanácsának tagja. Fontos posztok ezek, de Ramzan nem a saját jogán jutott hozzájuk; csak addig érezheti magát nyeregben, amíg apja mögötte áll.

Ahmat Kadirovot 2003 októberében elnökké választják, de alig néhány hónap múlva, 2004. május 9-én a grozniji stadion VIP-páholyában bomba végez vele. A robbanószerkezetet hónapokkal azelőtt, a stadion felújításakor építették be a kiegyezést elutasító merénylők. Úgy tűnik, ezzel vége Ramzan karrierjének is. De épp az ellenkezője történik.

A terrortámadás másnapján kinevezik a csecsen kormány első miniszterelnök-helyettesévé; ő felel a köztársaság erőszak-apparátusaiért. Putyin benne fedezi fel azt a személyt, aki képes továbbvinni atyja politikai programját. A csecsen államtanács és a kormány azt kéri Putyintól, hogy engedélyezze azt az alkotmánymódosítást, amely lehetővé tenné az akkor még 30 alatti Ramzan elindulását az augusztusi elnökválasztáson. Az orosz elnök azonban úgy véli, az ifjú Kadirovnak még várnia kell. Nem őt, hanem apja belügyminiszterét, Ali Alhanovot választják elnökké.

Kezdetben felhőtlen a kapcsolatuk, olyannyira, hogy amikor a csecsen kormányfőt, Szergej Abramovot 2005 novemberében súlyos közlekedési baleset éri, Alhanov Ramzant nevezi ki ügyvezető miniszterelnökké. Ramzant 2006 februárjában megválasztják a hatalompárt, az Egységes Oroszország regionális szervezetének titkárává is. Alhanov őt javasolja kormányfőnek; a törvényhozás március 4-én hagyja jóvá kinevezését. Kadirov egyetlen lépésre kerül a legfontosabb csecsenföldi poszttól.

Miniszterelnökként – élvezve a szövetségi központ és Putyin személyes támogatását – látványos eredményeket ér el. Bölcs irányításával – és a központi büdzsé bőkezűségének hála – ütemesen halad a csecsen főváros újjáépítése. Mecsetek, kórházak, sportlétesítmények sora épül, s az állami propaganda mindezt Ramzan személyes sikereként tálalja. Az ifjú politikus az agilis és tehetséges szervező képét ölti magára, aki nemcsak a terroristákkal képes leszámolni, de a gazdaság mene­dzse­léséhez is ért. A sikerek mind türelmetlenebbé teszik, s egyre szélesebb jogköröket követel magának. Alhanov ellenáll; 2006 tavaszától egyre romlik a viszonyuk. Az elnök több szövetségi ellenőrzés alá tartozó fegyveres alakulat, így a GRU (a katonai vezérkar felderítő főcsoportfőnöksége) és az FSZB (Szövetségi Biztonsági Szolgálat) egyes egységeinek a támogatását is élvezi, de Kadirov nyomulását nem tudja blokkolni. Az elnöki és a miniszterelnöki testőrség 2006 áprilisában tűzharcba keveredik egymással, augusztusban Kadirov a csecsen parlament felsőházában megakadályozza az államfő jelöltjének kinevezését a legfelsőbb bíróság elnöki posztjára. Kadirov már arról beszél, hogy „Alhanov csapatát már rég szét kellett volna kergetni”. Az elnök egy ideig tartja a tempót, de 2007 februárjára elege lesz, és benyújtja lemondását. Putyin azonnal elfogadja, és ügyvezető elnökké Kadirovot nevezi ki. Két héttel később az orosz államfő a csecsen parlament elé terjeszti elnökjelöltjét. Kadirov ekkor 31 éves. A testület 58 tagjából ötvenhatan Putyin üdvöskéjére szavaznak.

Kés a kézben

Kadirov elnöki kinevezésével folytatódik a csecsenföldi stabilizáció. Az új államfő nem­igen válogat az eszközökben. Rendjén valónak tartja a „kollektív büntetést”, azt a gyakorlatot, amikor az illegalitásba vonuló harcos bűnéért az egész családnak felelnie kell. A csatlakozást a hivatalosan terroristának nevezett csoportokhoz a családtagok házának lerombolásával büntetik. Kadirov nem is tagadja, hogy mindezt az ő utasítására teszik, s hiába tiltakoznak különböző emberi jogi szervezetek, Moszkva szó nélkül tűri ezt. Talán azért is, mert Csecsenföld rendre „hozza” a tőle elvárt politikai eredményeket. 2011 végén az Oroszországi Föderáció parlamenti választásán a kis köztársaság nemcsak kiugróan magas részvételi aránnyal véteti magát észre, de a leadott szavazatok 99 százalékát a hatalompárt, vagyis az Egységes Oroszország kapja. (A Jegyinaja Rosszija országosan még a hivatalos adatok szerint sem érte el az 50 százalékot.) A 2012. márciusi elnökválasztáson Putyin Csecsenföldön a voksok 99,73 százalékát gyűjti be, míg országosan a hivatalos adatok szerint is csak 64 százalékig jut (az ellenzék bizonyítékai szerint eredménye épp hogy meghaladta az 50-et).

A csecsen elnök minden lehetőséget megragad, hogy látványosan bizonyítsa lojalitását – nem is a szövetségi központ, mint inkább Putyin iránt –, s közben nagy erővel dolgozik a köztársaság „iszlamizálásán”, támogatván a szunnita csecsenek körében hagyományosan követett mérsékelt irányzatot, a szufizmust a radikális szalafizmussal szemben – ez megértésre talál Moszkvában is. Így Kadirov azt is kieszközölheti, hogy Groznijban épüljön meg Európa egyik legnagyobb mecsete, a „Csecsenföld szíve”, és egy újabb oroszországi iszlám egyetem is elinduljon.

A Kreml számára fontos az ország muszlim lakosságának lojalitása. Annál is inkább, hogy Moszkva épp egy síita szövetség tagjaként lép fel a szíriai konfliktusban, s az oroszországi muszlimok szinte kivétel nélkül szunniták. Arányuk Oroszország összlakossághoz képest nem túl magas (6,5 százalék), de a többségük területileg egységes tömbökben él, így esetleges illojalitásuk nemcsak biztonsági kockázatot jelentene, de az ország területi egységét is fenyegetné. A második legnagyobb lélekszámú ilyen közösség – a tatárok után – épp a csecsen.

Vajon Kadirov és a csakis hozzá hű, több tíz­ezer jól felfegyverzett csecsen harcos jelent-e bárminemű kockázatot a központi hatalomra? Megtörténhet-e, hogy Kadirov szakít Moszkvával és önállósítja magát? Ezt kizárni ugyan nem lehet, de Csecsenföld kényura nyilván tisztában van azzal, hogy hatalmát nemcsak fegyveresei biztosítják, hanem a látványos beruházásokat lehetővé tevő szövetségi transzferek is. Az elmúlt években számos komoly vád látott napvilágot vele szemben. Több emberrablás és gyilkosság mögött őt sejtik megrendelőként – ám ezek a vádak leperegnek róla. Kadirov gyakorlatilag érinthetetlen. A felügyelete alá tartozó erők büntetlenül léphetnek fel nemcsak Csecsenföldön, de a határain túl is. Movlagyi Bajszarovot, a Kadirovval szembeforduló FSZB-alezredest egy Moszkvába küldött csecsen belügyi különítmény 2006 novemberében az utcán likvidálja. Nagy hullámokat ver két évvel később két másik politikai ellenfelének meggyilkolása is: Ruszlan Jamadajevvel ugyancsak Moszkvában, míg Szulim Jamadajevvel Dubaiban végeznek. Mindketten azok közé tartoztak, akik Alhanov pártját fogták annak idején a törtető Kadirovval szemben. 2009 nyarán Groznijban elrabolják a Memorial civil szervezet helyi részlegének munkatársát, Natalja Esztemirovát, holttestét még aznap a szomszédos Ingusétia egyik faluja mellett találják meg. A moszkvai Memorial munkatársai Kadirovot teszik felelőssé, mire a csecsen elnök beperli őket, s nyer. Kadirov neve Borisz Nyemcov meggyilkolásával összefüggésben is felmerült; még az sem zárható ki, hogy az orosz titkosszolgálatok egy olyan bonyolult műveletet játszottak, amelynek végső célja Kadirov csapdába ejtése lett volna.

Még ha ez is volt a cél, mára kiderült: Kadirov fontosabb annál, mintsem hogy Putyin elengedje a kezét. A szakítás ugyanis azt jelentené, hogy kudarcot vallott a Kreml éveken át követett csecsenpolitikája. Ezt viszont pont most aligha engedheti meg magának Putyin. E nélkül is van épp elég baja.

Az első csecsen háború

A Szovjetunió felbomlásának folyamata az önállóvá vált Oroszország belső egységét is kikezdte. A csecsen köztársaság elnökévé választott Dzsohar Dudajev már a Gorbacsov elleni 1991-es puccskísérlet idején megmutatta, hogy nagy ívben tesz nemcsak a puccsistákra, de a jelcini demokratákra is. Jelcin demokratikus kormányzata az 1990-es évek elején nem is tudott mit kezdeni a csecsenekkel. Ám az új orosz alkotmány elfogadásával 1993 de­cemberétől megindult Oroszország lassú belpolitikai stabilizálódása. Moszkva nekiállt lehűteni a periféria szeparatista vágyait is.

Csakhogy Csecsenföld továbbra is úgy viselkedett, mint egy független állam. Miközben elfogadta, sőt elvárta a központi költségvetésből érkező pénzeket, a föderáció törvényeire fittyet hányt, s tágra nyitotta kapuit mind a kifelé, mind a befelé tartó csempészet előtt. Moszkva elvesztette türelmét: a titkos­szolgálatok segítségével felfegyverezte Dudajev ellenzékét, majd az elvégzi a piszkos munkát. Ám amikor Dudajev 1994 őszén leverte a fegyveres ellenállást, a Kreml is a szövetségi erők beavatkozása mellett döntött.

December végére az orosz csapatok körbevették a csecsen fővárost, és véres utcai harcok során pár hét alatt elfoglalták Groznijt. Jelcin és környezete villámháborúra készült, ám a majd’ két évig tartó húsdarálóban 80-100 ezren halhattak meg (e számok Alekszandr Lebegy tábornoktól, az elnök nemzetbiztonsági főtanácsadójától származnak).

Végül 1996 augusztusában Lebegy és a csecsen ellenállás vezetője, Aszlan Maszhadov aláírja a fegyverszüneti megállapodást, s Moszkva kénytelen belenyugodni, hogy az év végéig ki kell vonnia erőit Csecsenföldről, finanszíroznia kell a rommá lőtt tartomány újjáépítését, és el kell fogadnia, hogy a terület hovatartozásáról öt évig szava sem lehet. Nagy ár, de Jelcinnek nem volt választása, mert az orosz társadalom nagy többsége elutasította a háborút.