Elnökválasztás Amerikában: A harmadik ember

szerző
Vágvölgyi B. András
publikálva
2000/45. (11. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

aki - hétfő esti látószögünkből - akár dönthet is a végkimenetelről.

aki - hétfő esti látószögünkből - akár dönthet is a végkimenetelről.Aharmadik jelöltek hosszú ideig olyan szerepet játszottak az amerikai elnökválasztások tablóképein, hogy még a legdolgosabb reneszánsz mesterek is inasaikkal festették volna meg őket. Van például ez a Pat Buchanan nevű faszi, róla már írt a Narancs (Egy amerikai csurkapista kalandjai; 1992 tavasz), ő rendszeresen ott ortályoskodik a republikánus jelölttől szélsőjobbra: izolacionista fegyverbolond, női méhek békéjének védelmezője, púderbe mártott tévékommentátor, szindikált kolumnista, 1 százalék környékén tanyázik az előfelmérések idején, ami tovább olvad a valós szavazáson. Valamiért megéri neki a kampánypénz összefandrézelése, de nincs az a MIÉP, sőt Orbánvityó, aki ne irigyelné meg szavazatainak számát, hiszen mégiscsak az itteninél huszonhétszer nagyobb elektorátusról beszélünk.

Szintén 1992-ben lett harmadik jelölt Ross Perot, a kis termetű texasi milliárdos és fantaszta, aki a tárgyév nyarán még komoly bázisra számíthatott, majd a hármas elnökjelölti viták után vége lett, mint a botnak, nála nem is pontosan tudták a népek, kitől is veszi el a szavazatot (Buchanan egyértelműen az idősebb Bushtól tette ezt). Most viszont tudható jó ideje, hogy a fogyasztóvédő, zöld párti Ralph Nader a demokrata jelölttől, Gore alelnöktől csakliz voksot, és harmadik jelöltektől szokatlanul jól, 3-5 százalékon áll.

A külpolitika befigyel

Mint azt a magyar sajtóból is tudhatjuk (Gömöri Endre: Októberi történelem, Népszabadság, október 28.), az amerikai választástörténet ismeri az "októberi meglepetés" fogalmát, ami nagyjából annyit tesz: nem várt esemény a finisben zavart okoz. Ebben a kampányban nem nehéz zavart okozni, hiszen az őszön W és Al a statisztikai hibahatáron belül kerülgették egymást, bár egy ideje az ifjabb Bush vezet, akit még harminc év előtti ittas vezetési ügyével sem sikerült letaglózni. A meglepő a mostani meglepetésben, hogy nem a két összetéveszthetőségig hasonló centrista politikai program, nem belpolitikai különbségek, hanem külpolitikai okok folytán került elő a húgyfoltos sliccből a nagy októberi meglepetés: kamikaze-gumicsónak okozott érzékeny veszteséget Adenben, és hét év után a háború szélére sodródott a közel-keleti békefolyamat.

Mondják: semmitől sem fél jobban az amerikai kormányzat, mint a teherszállító Hercules farán amerikai zászlóval letakart bádogkoporsók kihajózásának televíziós képeitől. Nebraskában, Oklahomában, Dél-Dakotában nehéz elmagyarázni, mi a francot is kerestek a fiúk azokon a furcsa helyeken, ahonnan a tetemek érkeznek, kis fuvallat is elegendő, hogy erdőtűzzé növessze az örökké parázsló izolacionista hangulatot. Bush pattogott: az adminisztráció miért az iszlám fanatikus terroristáktól hemzsegő Aden kikötőjébe küldte a Cole rombolót vételezni, ha nem volt kielégítő felderítő munkára idő? W ezután merészen átevezett a globális stratégiára: miért késedelmeskedett a Clinton-adminisztráció a rakétavédelmi rendszer megújításával? Az újabb "októberi meglepetés" a Yom Kippur-i háborút 27 évvel követő Yom Kippur-i intifáda lett, és nem is elsősorban a republikánus és a demokrata jelölt között. Az Egyesült Államok politikai életének többségére jellemző az a hozzáállás, amit William Safire, a liberális New York Times konzervatív publicistája akként fogalmazott meg, hogy "egy ellenséges világban Izraelnek nem közvetítőre, hanem szövetségesre van szüksége", és ezzel nincs is hiba, a 80-as évek óta Izrael az Egyesült Államok "NATO-n kívüli szövetségese", ezt csak a lunatic fringe, a "holdkóros szélsőség" kérdőjelezi meg. Amerika nem Magyarország (illetve fordítva), de némi Kulturkampf odaát is kibontakozott a közel-keleti válság nyomán, méghozzá Gore és Nader között.

Who the fuck is Nader?

Ralph Nader libanoni származású jogász Connecticutban látta meg a napvilágot. Édesapjának vendéglője volt, ő maga igen jó egyetemeken tanult: Princetonban sinológiát, a Harvardon pedig jogot. A hatvanas évek közepén az akkor ifjú ügyvéd országos ismertséget szerzett: fogyasztóvédelmi indoklással sikerült leállítania egy sportos, ám veszélyesnek mondott járműkülönlegesség, a Corvair nevű sportautó gyártását. A fogyasztóvédelem és a korporációk (ahogy mifelénk mondják: multik, de ez onnan nem látszik, onnan nézve minden amerikai) basztatása a specialitása. Már 1996-ban is indult az elnökségért a Zöld Párt jelöltjeként, ekkor az volt az extravaganciája, hogy csak a törvény szerint különleges eredetigazolás nélkül felhasználható összeget költötte. (Tanulságos, hogy ez a világ vezető politikai pozíciójának megszerzéséért is mindössze 5000 dollár; ennyi pénzért manapság még az ököritófülpösi kisgazda választmányba se lehet bejutni, igaz, a Fehér Házba se, csak ott megnézik, honnan van a pluszpénz.) Az idén ismét a Zöld Párt színeiben indult, először nem kis vitát okozva a zöldek belső életében. A fundik, spontik egy része elutasította a választási politizálást, ők inkább az alaszkai öblökből kihajózni vágyó olajtankerek mozgását akadályozzák élőlánccal a vízben, talpig bálnazsírban. A reálok egy része viszont egy másik zöld párti jelöltet, a máshonnan - konkrétan a Dead Kennedies együttesből - ismert Jello Biafra politikai ambícióit támogatta inkább. De Nader megszerezte a párttámogatást, négy év előtti szerepléséről pedig azt mondta: akkor tiltakozás volt, most meg kampány lesz. Fel is vett tizenöt állandó alkalmazottat, irodát nyitott Washingtonban, az NGO-k, lobbicégek negyedében, a Dupont Circle környékén. A nagy rössnek ellentmond viszont, hogy a tavasszal még azt nyilatkozta: "A kampányhoz politikai ego kell, és az nekem még nincs." John Dao írt a nyár elején tudósítást a Village Voice-ba egy minneapolisi kampánygyűldéjéről: karmazsinszín hajú hallgatóknak, Jerry Garcia-szakállas professzoroknak fejtette ki az öltönyös Nader, hogy "Amerikában a big business háborúban áll az amerikai demokráciával, és a demokrácia áll vesztésre". Ralph Nader, a seattle-i, a prágai tüntetők jelöltje, sok híresség is támogatja (Paul Newman, Warren Beatty, Susan Sarandon; kell-e mondanom: Hunter Thompsonnal, és Jesse Venturával, a pankrátorból lett politikussal lép fel a Nightline-ban), Patti Smith zenélt neki New York-i kampánygyűlésén a Madison Square Gardenben, de kapott balos kritikát is bőven, például az erősen balliberális Nationben, Katha Pollitt tollából, hogy túl sokat beszél kereskedelemről, túl keveset faji kérdésekről, egészségügyről, melegjogokról és persze abortuszról.

Voksbörze

Az amerikai közvetett elnökválasztási rendszerben az 538 elektori szavazatból 270-et kell megszerezni, eddig fair is lenne a rendszer, az unfrankó ott jön be, hogy mindez államonként számolódik, például Kalifornia mind az 54 elektori szavazata az ottani győzteshez megy (akármilyen kevéssel is nyer), amivel az többet kaszál, mint ha elnyerné az egész Sziklás-hegység környékét meg a préri-államok jó részét. Százkét olyan elektori szavazat van, ahol a Nader-faktor fordíthat a szavazáson. Hiába balos jelölt, a Bush-kampány a nem nyilvánvaló államokban (tossup states) Nadert nyomja, noha szíve szerint Nader sem szeretné Bush elnökségét. Az önszerveződő amerikai polgárok erre találták ki a Nader-trader intézményét, mely szerint az ingadozó államokban a Nader-szavazók internetes regisztráció segítségével leszavaznak Gore-ra, míg a reménytelenül republikánus államok (Texas, Louisiana, Utah, Virginia) százezerszám frusztrált demokratái pedig ott megszavaznák Nadert, és így ő is elérhetné az ötszázalékos határt, ami után 2004-ben szövetségi kampánytámogatást, matching fundot kapna. A száz-százezer keresztszavazat már azt jelentené, hogy Nader ötszázalékos kecskéje nem ette meg a Gore elnökség káposztáját, és sokan lelkesednek (mint Bodoky kolléga az Indexben) némi joggal, hogy ez a demokrácia legmagasabb foka; sokan viszont azt mondják, hogy a választás egyéni morális és akaratkifejezési aktus, és kevésbé stratégiai üzlet vagy politikai deal. Meglátjuk: én drukkolok neki. Az olvasó, mint mindig, most is okosabb - ha e sorok olvasásakor George W. Bushnak hívják az Egyesült Államok leendő elnökét, akkor a Nader-trader nem működött.

Innen érthető az a kisebb amerikai Kulturkampf, ami a Nader- és a Gore-tábor között lezajlott. A Nader-tábor az iszlám világ problémái iránti érzéketlenséggel, a palesztin ügy iránti süketséggel vádolta Gore-t, Nadert viszont azzal vádolta a B´nai B´rith Anti-Defamation League (BB Rágalmazásellenes Liga), hogy az amerikai történelemben elnökjelölti szintű politikában még soha senki olyen zsidóellenes kijelentéseket nem tett, mint a zöld kolléga. Nader Dearbornban (Michigan; 750 000 arab-amerikai lakos, a vak sejk is ide menekült a robbantás után) tartott beszédében valóban kicsinyellte Arafat felelősségét, és nem fukarkodott Izrael és főleg a héják bírálatával. Érezhető az idegesség, a demokrata jelölt általában nyerő a kisebbségek körében, a 6-8 milliónyira becsült arab-amerikai szavazó 15 százaléka viszont Nader-párti, a maradék fele pedig Bush-szavazó. Igaz, a hatmillió zsidó szavazat döntő többsége Gore-ra megy, és csak 3 százaléka Naderre, de sokkal több kisebbség van, amelyik nem nagyon jár el szavazni (feketék, spanyolajkúak), és ők sokkal többen vannak.

Izgalmas kedd éjszakánk lesz!

Sőt volt!

Vágvölgyi B. András

szerző
Vágvölgyi B. András
publikálva
2000/45. (11. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...