Lehetett-e volna valamit tenni a természeti katasztrófa ellen? A legnagyobb példányszámú török napilap, a liberális Hürriyet augusztus 18-i száma szerint igen. Az újság szerint már egy éve megvoltak a körülbelül negyvenkilenc százalékos biztonságú előrejelzések arról, hogy ez a katasztrófa be fog következni. Ismert volt a rengés várható erőssége (legalább a Richter-skála szerinti 6,8-as erősségűre becsülték) és a várható epicentruma is. Ami nem is nagy csoda, mivel az izmiti öblöt az elmúlt évszázadban kilencszáznegyvenkilenc földrengés rázta meg. Ezek közül huszonöt volt a Richter-skála szerinti 6-os nagyságrendű.
Csak az nem volt világos, mikor következik be a katasztrófa. Ráadásul mindezeket hivatalos, a kormányszervek által finanszírozott kutatásokból és az ugyanezen kormányszerv (a Török Tudományos és Technikai Kutatások Bizottsága, TÜBITAK, voltaképpen a nem létező török tudományos akadémia természettudományi osztálya) hivatalos közlönyéből tudhatták volna az illetékesek, no meg a közvélemény. Már ha figyeltek volna rá. De nem figyeltek. A tragédia ilyen hihetetlen kiteljesedésének mégsem ez volt az egyetlen igazi oka.
A méretek
Amikor a török kormányzat múlt vasárnap, 1999. augusztus 22-én elrendelte, hogy a kutatásokat be kell fejezni és a romokat el kell dózerolni, már több mint tízezer holttestet emeltek ki a romok alól. Már az első napokban nyilvánvalóvá vált, hogy nem mindennapi méretű tragédiáról van szó. A katasztrófa utáni első este már 3839 halottról tudósítottak a híradások. A rengés epicentruma Izmit környékén volt, azon a keskeny földnyelven, amely Anatóliát a Boszporusszal összeköti. A földrengés összesen hét tartományt érintett, jobbára az ország európai részein, és romba dőlt az ország gazdaságának harmincöt százaléka is. Az isztambuli tőzsde egészen augusztus 24-éig zárva tartott. Napokig égett az ország legnagyobb olajfinomítója, amely szintén Izmitben található. A földrengés legjobban Izmit és Adapazari városokat sújtotta, de a földdel vált egyenlővé két ismert település, a főként kirándulóhelyként népszerű Yalova és Gölcük is. Természetesen megsérült a rengésekben Isztambul is. Azt, hogy valójában hány halott volt, és mekkora kár esett, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni: Törökországban évtizedek óta hiányos a népességnyilvántartás, a lakosság jelentős része illegálisan épült bádogvárosokban élt, vagy bejelentés nélkül, rokonoknál húzta meg magát.
Az infrastruktúra
Természetes, hogy egy ilyen erősségű földrengést megúszni nem lehet. A török kormányzatot nem azért terheli a felelősség, amit az ország kiállt, hanem azért, hogy jószerivel süketen és vakon rohant bele a katasztrófába. Senki semmilyen előkészületet nem tett, de még csak meg sem szellőztette az előrejelzéseket. Egy évszázados pontossággal előrejelzett természeti katasztrófa persze senki épeszűt nem ugraszt fel az ebédje mellől. Arra azonban alkalmas lehet, hogy egy illetékes szervezet legalább elméletben felkészüljön egy hasonló katasztrófahelyzet elhárítására.
A tragédia nagyságrendjének másik oka pedig az volt, hogy Törökországban az elmúlt évtizedekben lényegében mindent el lehetett követni, ami a telekspekulációval és az építőipari csalással összefügg. Már a tavalyi, a jelenleginél sokkal kisebb adanai földrengés során kiderült, hogy a török építőipar és a török városok kiépülése, valamint infrastruktúrája önmagában életveszélyes. Igaz, erről már vagy tizenöt éve összevissza cikkeztek a lapok. Csak éppen senki nem tett semmit. A nyolcvanas évek nagy garral beharangozott török gazdasági csodája, a Turgut Özal nevével fémjelzett arany évek idején vett ugyanis végzetes sebességet a török városok tervszerűtlen, a pillanatnyi érdekeknek megfelelő építése, és az ő idejében nőtt fel az a gátlástalan vállalkozói réteg is, amely ezt véghezvitte. Bár nyilvánvalóan túlzás a török sajtó mostani gyászos sikolya, miszerint az ország építési vállalkozói a "PKK-nál is alávalóbb gyilkosok", bizonyos, hogy a városi infrastruktúra kritikán aluli minősége, valamint a rosszul tervezett, selejtesen kivitelezett épületek hatalmas tömege volt az egyik oka annak, hogy ilyen méretekig jutott a tragédia. Gyakorlatilag mindenki beletörődött abba, hogy az országban a nyolcvanas évek folyamán megszűnt mindenféle településfejlesztési politika, a migráció pedig ellenőrizhetetlenné vált.
A mentés
Abban, ahogy a török polgárok egy emberként akartak segíteni bajba jutott honfitársaikon, nem volt hiba. A szervezettséggel és az infrastruktúra hiányával annál inkább. A hadsereg ugyan kivonult, igazi, felkészült polgári védelem azonban nem jelent meg a színen. Ezen a legnagyszerűbb önkéntes felajánlkozás és a leglelkesebb gyűjtési akció sem segíthetett. Az izmiti kőolaj-finomító azért égett napokig, mert elektromos áram hiányában nem tudtak hozzákezdeni az oltásához. A személyzet nem mert beavatkozni, inkább a sorsára hagyta az olajfinomítót. De ebben legalább ekkora felelősség terheli a nemzetközi közösséget is. A NATO békepartnerségi gyakorlatai között ugyanis számos ehhez hasonló helyzetet szimuláltak. Törökország azonban alig kapott tényleges segítséget. Számos NATO-ország küldött ugyan önkéntes mentőket - sőt még Oroszország is -, de igazi, szervezett nemzetközi akcióról nem volt szó.
Pedig a tragédia nagysága indokolttá tette volna. A valóság megint bebizonyította, hogy túljár az emberi fantázián. Napokon át a romok között heverő és életben maradt gyerekekről, jégcsarnokokban berendezett hullaházakról szóltak a híradások. A török médiát és az internetes oldalakat pedig nemcsak a tragédia pillanatnyi állásáról szóló hírek töltötték be, de a hozzátartozók és kívülállók kétségbeesett vagy éppen a tehetetlen dühtől forró üzenetei is.
A következmények
A tízezer halottat valószínűleg sokáig nem felejti el az ország, és azt sem lehet tudni, mikorra épülnek újjá a lerombolt városok és ipartelepek. Nem tudni, mekkora a környezeti kár, nem tudni, a török kormány mit tesz az újjáépítés érdekében, és hogy mekkora nemzetközi segítségre számíthat. (Valószínűleg minimálisra.) A tragédia konzekvenciáit azonban a jelenlegi kormánynak is le kell vonnia.
A nyolcvanas évek óta az egymást követő kormányok és önkormányzatok hallgatólagos jóváhagyásával folytak mindazok a szabálytalanságok, amelyek idáig vezettek. Természetesen nem jogos, hogy az utca embere ezért most Tansu Cilleren akarjon bosszút állni. Az újjáépítésnek azonban azt is kellene jelentenie, hogy Törökország modernizációját gyökeresen új módon folytatják. A török államnak, amely megszabadult a kiadásait legjobban leterhelő délkeleti polgárháborútól, tervszerű településfejlesztési politikát is kellene folytatnia, az e téren látható hiányosságait pedig nem kellene a szabad vállalkozások dicséretének szószával leöntenie.
- dm -
