Nem egyszerű feladat a háború pergőtüzében megítélni a harcolók valódi céljait és helyzetét, kihámozni a propagandisztikus és gyakran az ellenség befolyásolását célzó megnyilatkozásokból a valós helyzetet. Már az sem világos, hogy miért éppen ezekben a napokban döntött az izraeli vezetés az "Öntött ólom" hadművelet megindítása mellett. Rakéták Gázából a környező izraeli területekre már nyolc éve zúdulnak, és a leszámolásra számos alkalom kínálkozhatott volna. Nyilván szerepe volt a döntésben az amerikai hatalmi vákuumnak, miként az izraeli belpolitikai helyzetnek is: a kormány kulcspozícióban lévő vezetői jó pontokat akartak gyűjteni választóiknál a február 10-én esedékes választások előtt, s ezért fogtak bele egy népszerű, az övezet szomszédságában élő civileket védő háborúba. Persze vállalták ezzel a hadi kudarc kockázatát is - de sok veszítenivalójuk nem volt, hiszen a közvélemény-kutatások egyértelműen az ellenzéki Likud győzelmét ígérték az offenzíva előtt.
Az eseményeket figyelve egyre több a hasonlóság a második libanoni háborúval, bár a döntéshozó biztonsági kabinet - Ehud Olmert ügyvezető miniszterelnök, Cipi Livni külügyminiszter és Ehud Barak honvédelmi miniszter - mindent elkövet, hogy egy esetleges jövendő vizsgálóbizottság ne tudja őket felelősségre vonni. Hisz a mondott háború kudarcába kis híján belebukott az akkori kormány, a hibákat feltáró Vinograd-jelentés után megkezdődött Olmert politikai agóniája, Amir Perec egykori honvédelmi miniszter és Dan Haluc vezérkari főnök pedig elvesztette hivatalát.
Ezúttal persze nincsenek grandiózus célok, nem ígérik sem Gilád Salit, a 2006 nyara óta a Hamász fogságában levő tizedes kiszabadítását, sem az ellenség látványos legyőzését. Még a Hamász hatalmának megingatásáról is óvatosan szólnak a valóban felelős pozícióban levő politikusok. Helyette rébuszokban fogalmazzák meg a célt: a déli vidékeken élők biztonságának jelentős javítását. Az elmúlt háborút elsősorban az emberáldozatok és a hetekig az ország északi vidékére zúduló Hezbollah-rakéták miatt élték meg kudarcnak az izraeliek. Az ország vezetői most nem titkolják, hogy a hadjárat áldozatokkal fog járni, és hogy a fél ország ismét hosszú időre óvóhelyekbe kényszerül.
Az izraeli sajtó szerint a kormány nem halogathatta tovább a leszámolást a Hamásszal: előbb-utóbb újra kellett játszani a 2006-os libanoni háborút az Izraelt támadó másik fundamentalista szervezettel is. A Hamász az elmúlt években olyan arzenált gyűjtött össze, ami időben is, térben is elviselhetetlen mértékben veszélyeztette Izrael biztonságát. És az idő csak a Hamásznak dolgozott: egyre erősebbek lettek. Ennélfogva minél hamarabb le kellett csapni rájuk. A Hamász Damaszkuszban élő vezetője, Kaled Masal bejelentette, hogy nem akarják megújítani a tűzszünetet, és decembertől újult erővel lőtték rakétáikkal Izraelt. Válaszul a kormány hibátlan hadműveletet ígért: tapasztalt hadvezér kezébe került a honvédelmi tárca, a hadsereg levonta a tanulságokat, és alaposan felkészült Izrael elrettentő erejének visszaszerzésére, demonstrálására. A Hamász csak az erőből ért - írták lépten-nyomon -, s csak akkor nyerhetik vissza biztonságukat a Gáza melletti települések lakói, ha a militáns iszlamisták döntő vereséget szenvednek. A politikusok hasonló sorsszerűségként állították be a szárazföldi erők bevetésének szükségességét is, bár elemzők egész sora óvott a gyalogoscsapatok ráeresztésétől a gerillaharcmodort vívó Hamászra: az utóbbiak nemcsak a terepet ismerik jobban, de évek óta a gyűlölt ellenséggel vívandó közelharcra készülnek.
A féléves tűzszünet idején a Hamász a Hezbollah és Irán segítségével háborítatlanul több ezer rakétát halmozott fel. A szállítmányok Egyiptomon keresztül, az egyiptomi határ alatt, az ún. Filadelfi-tengely csempészalagútjain érkeztek az övezetbe. Az alagutak több helyi nagycsalád, klán megélhetését biztosították, kiásásuk és működtetésük a bojkott idején az egyik legfontosabb ipari-kereskedelmi tevékenység lett Gázában. Meghatározott százalékért engedték át rajta a kereskedők által megrendelt árukat Egyiptomból - a cipőfűzőtől a tevéig minden belefért. A háború előtt soha nem látott módon virágzott a csempészet, olyannyira, hogy valóságos infláció lett Gázában fűtőolajból - hiába zárta el a rakétaesőket követően Izrael a csapokat, az övezetben a háztartási fogyasztók olcsóbban jutottak csempészett olajhoz, mintha a zsidó államtól származó forrásból vették volna. Hasonlóképpen a kezdeti cigarettahiány után Gáza lakói olcsóbban kaptak egyiptomi cigarettát, mintha a megszokott izraeli márkákat vásárolták volna. A Hamász háborítatlanul növelte fegyverzetét, gond nélkül jutott például több tucat kínai gyártmányú katyusához is, melyek akár 40 km-re is elhordanak.
A fegyvereket aztán lakóövezetekben, házak alatt ásott pincerendszerekben, közintézményekben, sőt mecsetekben raktározta. A katonai hírszerzők szerint több ezer, különböző hatótávolságú rakétát szereztek be az Izrael elleni harcokhoz, s kiképzőtáboraikban Iránból jött és helyi szakértők vezetésével gyakorolták a közelharcot.
A háború első, légicsapásokból álló hetében Izrael mindent szétlőtt, ami a Hamászé lehetett: a szervezet fennhatósága alá került rendőrségtől a minisztériumi épületekig, az Iszlám Egyetemtől a vezetők lakóhelyéig, az ismert fegyverraktáraktól a katonai bázisokon át a gondos statikai számításokkal megásott alagútrendszerekig. Az akcióban több mint 500 palesztin halt meg, s bár a civilek pontos számáról ellentmondásosak az információk, legalább száznak nem volt köze a Hamászhoz. Az övezet építményei, infrastruktúrája és lakói súlyos károkat szenvedtek. Ám maga a Hamász viszonylag olcsón megúszta: katonai szervezete, az Izz ad-Din al-Kasszám Brigádok nagyjából sértetlen és harcra kész. Izrael nem érte el célját, a szervezet megtörését, elrettentését, és egy új, a térség nyugalmát biztosító tűzszünet aláírását. S bár tovább zúdultak a hamászos rakéták a környező izraeli területekre, a hátországi óvóhelyeken további harcra buzdítottak a polgárok.
Ki a mocsárból
Ekkor elvileg megnyílt a háború lezárásának útja. Az izraeli kormány újabb emberáldozatok nélkül beszüntethette volna a légicsapásokat, ha elfogadja a franciák 48 órás humanitárius tűzszüneti javaslatát - ezután pedig, valószínűleg egyiptomi közvetítéssel, tető alá hozhatták volna a hosszabb távú kompromisszumos megállapodást.
A Hamász azonban hallani sem akart az Izrael diktálta feltételekről, vagyis az iszlamisták fegyverkezésének megfékezéséről és ennek nemzetközi ellenőrzéséről, s a nyugalomért cserébe továbbra is az átkelők megnyitását követelte. Izraelben meg háború idején a "ha nem megy erővel, akkor megy majd még több erővel" logikája működik. A kormány úgy ítélte meg, hogy a gyalogsági offenzíva csak javítja a kilátásokat, s tovább pörgették a háborús gépezetet.
A Hamász sem könnyítette meg Olmertéknek a kiszállást. Túlélése érdekében saját népe előtt - legalább részben - győztesnek kell látszania; ezért vezetői úgy vélték, a légicsapások után nem írhatják alá a megalázó izraeli tűzszünetet, amely mindössze nyugalmat ígért a nyugalomért. A meccs számukra még nincs lejátszva, a hazai pálya előnyeit kihasználva közelharcban akarták megfutamítani a túlerőben lévő ellenséget, hogy a nyugalomért cserébe a gazdasági bojkott legalább részleges feloldását is elérjék. A Hamász katonai szárnyának alkalmasint csak a gyalogság megindulásával kezdődött a harc.
Izrael ismét két rossz közül választhatott: ha nem vonulnak be, akkor hiába volt a számtalan légicsapás, csak olyan megállapodást köthetnek a Hamásszal, ami feloldja a bojkottot - ilyet harcok nélkül is elérhettek volna. Így megmarad a Hamász önmaga legyőzhetetlenségébe vetett hite, megerősödik viszont az izraeli agresszivitás imázsa a nagyvilágban; s mindezt csak azért, hogy az egyezmény lejártakor ismét rakéták hulljanak Szderotra.
Ha viszont bevonulnak, az idő Izrael ellen dolgozik. A palesztin civil és az izraeli katonai áldozatok számának óhatatlan növekedése miatt fokozódik a nemzetközi és belső nyomás a kormányra, hogy írja alá ugyanazt az előnytelen tűzszünetet. Ráadásul a Hamásznak is sikerülhet valóra váltania fenyegetését: újabb katonákat rabolhat, tovább rontva Izrael alkupozícióit. Az e napokban, hetekben kiteljesedő katonai szárazföldi offenzíva sikere döntheti el, hogy Izrael a hadjárattal fokozta, vagy a 2006-os libanoni háborúhoz hasonlóan gyöngítette elrettentő erejét.
Izraelben nem véletlenül tartottak évek óta a Hamász elleni hadművelettől, a gázai mocsártól. A Közel-Keleten casus belli minden bokorban akad: mi sem könnyebb, mint háborút kezdeni. Annál nehezebb viszont jól kijönni belőle; előnyös tűzszünetet, békét kötni, politikai előnyre váltani a katonait. Izrael számára paradox módon már többször visszafelé sült el az erőfölénye. A nagyhatalmak az erőviszonyok kiegyenlítése érdekében a tárgyalóasztalnál a civilek szenvedéseit látva, a hazai közvélemény nyomásának engedve az ellenfelet támogatták. Az Israeli Defence Force, az IDF katonái néhány óra alatt behatoltak Gázába, s Izraelnek hiába nem érdeke és nem célja az övezet megszállása, ma nem világos, mikor lehet elfogadható módon, megállapodással kihozni őket onnan.
Úgy tűnik, a jeruzsálemi vezetés egyáltalán nem szándékozik hivatalos tűzszünetet kötni a Hamásszal. Inkább ismét nyugalmat ígérő rövidebb tahadijét vagy hosszabb lejáratú hudnát, vagyis fegyvernyugvásról szóló informális megállapodást szeretnének valamely arab állam közvetítésével. Az átkelők megnyitásáért, a bojkott részleges feloldásáért cserébe pedig nemzetközi megfigyelők igyekeznek majd megakadályozni az iszlamista szervezetek fegyverhez jutását. Ily módon Izrael keze nem lesz megkötve, s elvileg ismét lecsaphat, ha az iszlamisták rakétákat lőnek területére. A lehetséges megállapodás gyakorlatilag már a harcok kezdete előtt körvonalazódott, de sok vérnek kell lefolynia a Jordánon, mire észreveszik a köztük levő tárgyalóasztalt. És ne legyenek illúzióink: a Hamász, s mögötte Irán csak az erőviszonyok változására vár - ebben az informális megállapodásban is kódolva lesz már a következő háború.
A gázai övezetA világ egyik legsűrűbben lakott területe; 42 km hosszú, 6-12 km széles, 360 négyzetkilométerén másfél millióan élnek. Gázában már több generáció óta demográfiai robbanás zajlik, több mint öt gyermek jut minden nőre. 1948-ban a palesztinok főként a környező déli városokból, falvakból menekültek Gázába, a mintegy 190 ezer hontalant táborokban helyezték el; jelenleg is nyolc menekülttábor működik itt. Ezek betonépületekből állnak, szűk sikátorokból, elhanyagolt csatornázási és higiénés viszonyok jellemzik őket. Az 1949-es egyiptomi-izraeli tűzszünetben az övezet egyiptomi fennhatóság alá került. Kairó katonai kormányzót nevezett ki a terület élére, egyiptomi állampolgárságot, útlevelet nem kaptak a lakók. 1967-ben izraeli csapatok foglalták el a vidéket. Az izraeli katonai megszállás 1994-ig tartott, akkor az oslói egyezmény értelmében a Palesztin Hatóság területe lett, bár határait továbbra is Izrael ellenőrzi. 2000-ben, a második intifáda kirobbanása után a fallal-kerítéssel körülvett gázai militánsok házilagos rakétákat kezdtek lőni a környező izraeli településekre, s a tűzszünetek rövidebb-hoszszabb periódusain kívül folytonosan fenyegetik a Dél-Izraelben élő civileket. Izrael 2005-ben egyoldalú lépéssel, egyezmények nélkül feladta addig rendszeresen rakétákkal és gránátvetőkkel lőtt gázai településeit, és rendőri-karhatalmi eszközökkel kihozta a telepeseket, akiknek hatalmas összegeket fizettek kártérítésként. 2006 januárjában a Hamász nyerte meg a palesztin választásokat, a korruptnak tekintett fatahosok súlyos vereséget szenvedtek a korrupciómentes államot és iszlám értékeket hirdető militáns szervezettől. A Hamász vezetése nem fogadta el a nemzetközi közösség két alapfeltételét a kormányalakításra: Izrael elismerését és a terror feladását. 2007 júniusában a Hamász véres puccsal elűzte a Fatah embereit az övezetből, és átvette az uralmat. A puccs után Izrael és a nagyhatalmak gazdasági bojkott alá vették Gázát. 2008 júniusában egyiptomi közvetítéssel féléves tűzszünetet kötöttek Izraellel, amely december 19-én lejárt: a szomszédos izraeli települések ekkortól ismét rakétatűz alá kerültek. |
