Az elnök egészen pontosan az Európai Tanács elnöke lesz, vagyis a 27 tagállam vezetőjének negyedévente összeülő fórumát fogja menedzselni. Ezt a posztot eddig a miniszterelnökök egymás között rotálták félévente, amitől az egész fórum kissé amorf és fókusz nélküli volt. Az állandó elnököt két és fél évre választják, s ettől a rendszer stabilizálását várják.
Mit csinál?
A feladat nagyon fontos: az Európai Tanács az unió motorja. A legfontosabb stratégiai döntéseket itt hozzák, s az EU legitimációját is főképp ez a testület adja, (még mindig) független államok közösségéről lévén szó. Ha az Európai Tanács koordinálatlan, ha a problémákat nem beszélik ki és nem próbálják megoldani, az egész közösség sodródni kezd, tagjai megindulnak, amerre kedvük tartja. Mint tavaly, a pénzügyi válság beütésekor. Az Európai Bizottság, ami a bürokráciát vezeti, nem elég erős ahhoz, hogy összeterelje a társaságot, és elindítsa valamerre.
Az lesz tehát jó elnök, aki politikailag elég fajsúlyos, tekintélyes és ügyes ahhoz, hogy össze tudja koccintani a makacs fejeket e fajsúlyos, tekintélyes és ügyes tagokkal teli exkluzív klubban. Aki feltalálja magát az olyan hihetetlenül bonyolult politikai mátrixokban, mint amilyen a 2014-2021-es uniós költségvetés tárgyalása lesz, ahol mindenki több pénzt akar majd kapni és kevesebbet befizetni - hm, hm.
Akik Blair mellett érveltek, ezeket hozták elő (helyesen). Azzal jöttek továbbá, hogy az új elnöknek világtekintélyes figurának kell lennie, aki jól mutat Barack Obama amerikai és Hu Csin-tao kínai elnök mellett ("meg tudja állítani a forgalmat Pekingben" - fogalmazott a New Labourre oly jellemző keménykedő vulgaritással David Miliband brit külügyminiszter pár hete). Ez persze tévedés: az Európai Tanács elnöke egy zárt klub elnöke lesz, szűkre szabott alkotmányos szereppel és zéró demokratikus felhatalmazással. Nem beszélhet a nevünkben. ' nem Barack Obama európai megfelelője, nem is lehet az. Egy jó EU-elnök legfőbb erénye a hitelessége és diszkréciója: Blairre egyik sem jellemző.
Most még úgy tűnik: az új poszt nem egyszerűbbé, de komplikáltabbá tette az EU-t. Az Európai Tanács hatékonyabbá tétele nem mehet az Európai Bizottság, az unió közösségi-föderatív (azaz nem államközi) szervének rovására. Az Európai Tanács megerősítése nem erősíti az EU államközi jellegét, mert a zárt ajtók mögött hozott államközi alkuk hatékonysága legendásan alacsony. Az államokon felüli közösséget épp ezért hozták létre: ott kevesebb tér jut a provinciális tagállami érdekeknek. Az Európai Bizottságban testet öltő közösség elkötelezettebb Európa érdekei és ideái iránt, mint a tagállami érdekekből kitörni alig képes nemzeti vezetők. Az EU jellemzően ott a leghatékonyabb, ahol erős a közösségi kontroll és gyenge a nemzeti beleszólás (például a versenypolitikában).
Ne csinálja azt, amit a másik
A világszínpadon hiperaktívkodó elnökkel a másik baj az volna, hogy feszt a másik új szereplő, a külpolitikai főképviselő lába alatt lenne. Ez a poszt eddig is létezett, de mostantól lényegesen erősebb lesz, mert egy kézben fogja majd össze az EU különböző külpolitikai eszközeit, amelyeket eddig az Európai Bizottság és az Európai Tanács megosztva bírt. Közös uniós diplomáciai szolgálatot irányít majd. Szemben az egyelőre kissé homályos elnöki poszttal ezen már most látszik, hogy fontos lesz és konkrét. Itt Miliband tűnt a legerősebb jelöltnek, de annyit kérette már magát, hogy hátha tényleg nem akarja a posztot.
Persze a személyi viták másodlagosak. Az EU nem is azért gyenge játékos a globális politikában, mert eddig rossz volt a szervezeti felépítése. Hanem azért, mert tagjai vagy nem értenek egyet fontos külpolitikai kérdésekben (lásd az iraki háborút), vagy mert Európa egyszerűen nem elég erős és elszánt ahhoz, hogy határozottan lépjen fel (ilyen az afganisztáni háború). Mégis, az intézmények csiszolgatása segíthet összehangolni a tagállami érdekeket is: a közös álláspontok nem a semmiből születnek, fel kell építeni őket. A közös külképviselő ebben hasznos lehet. De végeredményben főleg a négy legnagyobb tagállamon múlik, mennyire veszik komolyan az EU-t. A hisztérikus és fontoskodó Blairek, Sarkozyk és Berlusconik, a kisszerű, országuk határain túl nem látó Merkelek korában erre inkább csak a kisebb jelentőségű ügyekben van esély.
Az új alkotmányos fejlemények közül az Európai Parlament hatalmának további növekedése a legfontosabb. Ez a szupranacionális parlament mostantól gyakorlatilag minden jogalkotási kérdésben egyenjogú lesz a tagállamokkal. Hogy ez hova vezet, egyelőre nem világos. A parlament összességében hatékony és élénk intézmény. Politikailag erősebb, mint az Európai Bizottság, és a közösség politikai ideáihoz hűségesebb, mint a tagállami vitáktól sokat szenvedő Európai Tanács. De legfontosabb célját - az unió demokratikus legitimációjának megerősítését - az Európai Parlament eddig nemigen tudta elérni. Tagjait nemzeti alapokon választják, szerepe és fontos képviselői ismeretlenek az európaiak számára. Nem kevésbé része a távoli és érthetetlennek tűnő brüsszeli kavargatásnak, mint a bürokrácia. De hatalmának növekedésével feltehetően még az eddiginél is nagyobb szája lesz, valószínűleg újabb és újabb kísérleteket fog tenni, hogy saját magát helyezze az uniós politika középpontjába. Ez érdekes konfliktushoz vezethet a tagállamokkal, amelyek aligha fogják tűrni, hogy az önmagát demokratikusnak és ezért legitimnek tekintő, valójában félig-meddig légüres térben lebegő parlament sokáig packázzon velük, az Európai Unió valódi főnökeivel.
