Kongó: Fegyverbarátságok

szerző
- kovácsy -
publikálva
1998/35. (08. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Kongói Demokratikus Köztársaság (ex-Zaire) tavaly májusban hatalomra került új vezetőjének, Laurent-Désiré Kabilának még nem is volt igazán ideje, hogy egyértelműen bebizonyítsa államférfiúi alkalmatlanságát. Ellenfeleinek kusza tábora néhány hete fegyvert fogott, és látványos hadisikereket ért el. Ha Kabila mégsem bukik meg, ezt csak külső támogatóinak köszönheti majd, akiknek viszont arra van sok esélyük, hogy végképp szétzilálják azt a keveset is, ami még megmaradt a térség stabilitásából.

Nagy volt a megkönnyebbülés, a nemzetközi öröm, és szépek a remények, amikor a kissé ellentmondásos múltú, guevaristából demokratává lett Kabila felkelői hét hónapig tartó, dicsőséges hadjáratuk végén átvették a hatalmat a világpolitika egyik kiemelkedő gazemberétől, Mobutu Sese Sekótól, aki nem sokkal élte túl a bukást. Kabila nem siette el a látványos lépéseket, amelyek jelezhették volna, hogy a Mobutu utáni Kongó valóban jó, azaz demokratikus útra tér - már amennyiben értékelhető tartalma lehet ennek a kifejezésnek a világnak ebben a bonyodalmasságokkal terhelt szegletében. De a lerobbant ország minősíthetetlen közállapotaira való tekintettel ezt nem is várta tőle senki, amúgy sem az a lenyűgözően jóarcú ember.

Viszont nem várták azt sem, hogy ripsz-ropsz megint kialakulnak a korrupció és a nepotizmus új láncolatai, a korábbiakhoz hasonló méretekben, csak éppen új emberekkel. És azt még kevésbé, hogy az új rezsim vélt vagy tényleges politikai ellenfelei - és távolról sem csak Mobutu-bérencekről van szó - újra börtönökben, kínzókamrákban végzik.

Néhány látványos gesztussal biztosan elérhette volna, hogy a Nyugat a keblére ölelje, és kinyíljanak a segély-csapok. De nem volt hajlandó például együttműködni az ENSZ-szel annak a kivizsgálásában, hogy is volt pontosan, amikor a ruandai határvidék felől előrenyomuló felkelők elől menekülő ruandai hutuk százai hevertek lemészárolva az őserdei ösvények mentén.

Kabilát sokan segítették, cserében mindenki várt tőle valamit, és mindenki úgy érezte: a

viszontszolgálat

túl szerény. Legfőbb katonai támogatója, Ruanda azzal vádolta, hogy támogatja az ottani korábbi népirtás elmenekült hutu tetteseit. Angola azzal, hogy nem lép fel az UNITA-lázadókkal szemben, akiknek annak idején Mobutu is hátországot biztosított.

Magát a július végén kezdődött fegyveres felkelést az váltotta ki, hogy Kabila elbocsátotta azokat a ruandai katonákat, akik fegyveres erőinek a gerincét jelentették. Ez arra indította a kongói tuszikat, az erősen kisebbségben lévő banyamulengéket, hogy tömegesen elmeneküljenek Kinshasából és egyáltalán az ország nyugati területeiről a keleti határvidékre, őseik földjére. Innen indult el az új hadjárat, ugyanúgy, ahogy két éve Kabila felkelése. Ugyanúgy ruandai - és ugandai - támogatással, és hasonló, ha nem még látványosabb sikerekkel. Ezt főleg az segítette elő, hogy a mostani felkelők hatalmukba kerítettek egy praktikus csapatszállító repülőgépet, amellyel csapatokat tudtak átdobni keletről nyugatra, és a hatmilliós főváros, Kinshasa heteken belül harapófogóba került. Kabila visszavonult Katangába, ahonnan származik, és ahol az ország ásványkincsei vannak, vagyis potenciális gazdagsága. Abba a tartományba, amely az elmúlt évtizedekben már többször is megkísérelte az elszakadást Zaire-Kongótól.

És ekkor - a múlt hét második felében - bekövetkezett a látványos fordulat. Afrika déli részének tizennégy tagú regionális szervezetében öt ország (Angola, Namíbia, Tanzánia, Zambia és Zimbabwe) úgy döntött:

Kabilát meg kell menteni

A többiek a be nem avatkozás kevésbé látványos politikáját választották, igaz, nekik - Dél-Afrika kivételével - nincs is számottevő katonai erejük. Zimbabwe - miután Kabilát megtámogatta vagy kétszázmillió dollárral, így hát fut a pénze után, meg vannak újkeletű gazdasági érdekeltségei is, belföldön viszont csak baj és reménytelenség - rögtön ejtőernyősöket küldött Kinshasába.

Angola pedig a jelek szerint átértékelte a rá leselkedő veszélyeket, és most már úgy ítéli meg - talán mert a felkelőkhöz a régi Mobutu-hadsereg katonái közül is sokan csatlakoztak -, hogy az új lázadók Kabiláéknál is engedékenyebbek lesznek az UNITA embereivel szemben, és ez neki rossz. A hétvégén ugyanis vagy kétezer embert küldött Kongóba. A felmentő seregek ki is szorították a felkelőket arról a légitámaszpontról, ahonnan kiindulva Kinshasát veszélyeztették.

Mindezekre a fejleményekre válaszul Ruanda és Uganda - természetesen saját biztonsági megfontolásaitól vezettetve, hiszen Ugandában például két helyen is folyik polgárháború, és az egyik hadszíntér Kongóval határos - bejelentette, hogy ha ez így marad,

kénytelen lesz beavatkozni

a felkelők oldalán. Ami alighanem kissé pontatlan megfogalmazás, hiszen túl sokan állítják, hogy a beavatkozás régóta tény, a különbség tehát csak a beismerésben van, illetve lesz.

A Dél-afrikai Köztársaság, amely másfél éve szintén erőteljesen leszavazott Kabila mellett, most a békés, tárgyalásos, hatalommegosztásos megoldást szorgalmazza. Szombaton Pretoriában tárgyalt a ruandai és az ugandai államfő, vasárnap pedig az eredetileg gazdasági feladatok megoldására létrehozott regionális csoport, a Dél-afrikai Fejlesztési Közösség tartott volna csúcsértekezletet, ha elment volna a megbeszélésre a három kulcsszereplő, Kabila, valamint Angola és Zimbabwe első embere. Nélkülük a találkozón kiadott békefelhívás nem tűnik igazán meggyőzőnek.

Ruanda és Uganda eltökéltnek mutatkozik a kongói felkelők támogatásában, bár katonai erejük nem igazán jelentős ahhoz képest, amit Zimbabwe és főleg Angola fel tud mutatni. A felkelők erejét, lakossági támogatottságát egyelőre nem nagyon lehet felmérni. Bármi lehet tehát: végtelenített polgárháború éppúgy, mint a várható patthelyzet miatt mégiscsak létrejövő fegyverszünet. Vagy Zaire-Kongó széthullása. Vagy regionális háború a szövetségszövevények egyre bonyolódó és egyre ideiglenesebb alakzataival. Vagy kialakul megint valami status quo, aztán pillanatokon belül kezdődik elölről az egész. Egyetlen dolog biztos: a lakosságnak egyre rosszabb lesz, és külföldi béketeremtők nem jönnek.

- kovácsy -

szerző
- kovácsy -
publikálva
1998/35. (08. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...