Az is egy pénteki nap volt (úgy tűnik, a kalendárium 50 év alatt szépen körbe is ért), a slágert idézve szép napos délelőtt (mondjuk a gyilkosság pontos időpontja már délután 12.30): egy amerikai elnök Texasba érkezik, és élve már sosem tér haza. A világ azóta is kérdezgeti: vajon ki ölte meg Kennedyt – Neményi Béla vagy éppen Mick Jagger csak két halhatatlan kulthős a szkeptikus milliók sorából.
| ||
A történészek, a téma kutatói ötven év után nagyjából (bár nem teljesen!) konszenzuálisan állítják: a válaszok készen állnak, csak hinnünk kell a szemünknek. Lehet, sőt biztos, hogy a Kennedy-gyilkosságot vizsgáló Warren-bizottság nem végzett tökéletes munkát, de a végkövetkeztetései nagyjából helytállóak voltak, s a szabaddá tett iratokat tanulmányozva ezt mindenki a maga szemével is láthatja. A tettes Lee Harvey Oswald, aki társak nélkül, egyedül gyilkolt, és egy másik társtalan, magányos (és lúzer) gyilkos, Jack Ruby kezétől nyerte el törvénytelen büntetését. Ez olyan megejtően egyszerű, már-már primitív forgatókönyv, hogy azóta sem veszi rá a lélek a világ jelentős részét arra, hogy magyarázat gyanánt is elfogadja. A gyilkosság óta eltelt fél évszázadban az alternatív teóriák, összeesküvés-elméletek, rejtélyek és talányok oly ördögi kavalkádját kerítették az események köré, hogy ember legyen a talpán, aki átlát e mesterségesen is fejlesztett ködön. A Kennedy-gyilkosság mítoszának varázstalanítása önmagában is sokaknak fáj – mások pedig éppen azt kénytelenek csalódottan konstatálni, hogy sohasem lehet egyértelműen, minden részletében megoldottnak tekinteni egy olyan bűnesetet, amelynek tettese maga sem sokkal élte túl áldozatát.
Miközben a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos legtöbb dokumentum (egy hatásos, ám annál kétesebb történelmi hitelű Oliver Stone-film hatására keletkezett nemzeti felbuzdulás nyomán – lásd erről az e heti print Narancsban olvasható interjúnkat!) már szabadon elolvasható, a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos amatőr szintű megfejtések és jobb-rosszabb indulatú misztifikációk vitalitása változatlan, legfeljebb most már mindenféle történelmi faktumtól elszakadva egy jórészt maguk által megszabott kvázi históriai térben működnek. Itt azután a varázsmesék szabályainak megfelelően szinte mindent szabad (amennyiben a szereplők cselszövései maguk is belül maradnak a mesék saját eseményhorizontján) – a történet korábban hihetőnek vélt verzióit pedig nem cáfolhatja meg semmilyen később nyilvánosságra került rongyos papírdarab, legfeljebb újabb jelentésréteggel és alternatív kimenetelekkel bővülnek az egyes szcenáriók.
| ||
A Kennedy-merénylettel kapcsolatos összeesküvés-elméletek olyannyira virulensek, hogy konspirációs teóriákkal foglalkozó „szakírók” külön fejezeteket szentelnek ezeknek (így lelhetők fel a kiváló honi konteo blogon is, melyből egy remek válogatás már könyvben is olvasható). Itt azután szépen blokkokra bontva tanulmányozhatók az egyes forgatókönyvek – a rafináltabbak akár koordináta-rendszerben is ábrázolhatják az eseményeket. Az x tengelyen a tettes személye, aki lehet Oswald egymaga (ez persze az unalmas, mindenféle konspirációt nélkülöző opció), Oswald és rejtőzködő társa, illetve egy vagy több ismeretlen tettes, aki(k) a történet mitikus helyéről, a füves domb mögül lőtt(ek), vagy esetleg mindenhonnan – mindenesetre zömmel nem hátulról, ahogy a hazug hivatalosság állítja, hanem szemből!
FBI, kubaiak, izraeliek, ufók
Akik nem hiszik el a mára még a korábbiaknál is hivatalosabbá, ortodoxabbá vált értelmezést, még ma is kéjjel veszik elő az orvosi szakvéleményt az elnök hátán behatoló, a torkán kijövő, közben irányt váltó, majd a texasi kormányzó hónalján, bordáin, csuklóján át a combjába hatoló varázsgolyóról. De az már biztos, tűnjön bármily abszurdnak s valószínűtlennek az egymerénylős forgatókönyv némely pontja, a hivatalosan hangoztatott három lövésnél többre máig sem szolgáltatott senki hitelt érdemlő bizonyítékot. A megbízó személyét illetően (amit a képzeletbeli y tengelyre rendezhetnénk) annál nagyobb a változatosság – s még abban sincs egyetértés az alternatív magyarázatok kultiválói között, hogy hazai vagy külföldi hatalmak, szervezetek, személyek állnak-e az események mögött. Az elnök által állítólag lefejezni kívánt CIA és FBI éppúgy előkerül, mint a bankjegy-monopóliumát veszélyben érző Fed, a becsvágyó alelnök, későbbi utód Lyndon B. Johnson (aki a valóságban megvalósította azon társadalmi reformokat, melyeket a naiv utókor Kennedynek tulajdonít), az igazságügy-miniszter öcs által szorongatott, ráadásul becsapott maffia, a csalódott és bosszúszomjas kubai emigránsok, vagy a hasonló érzésektől fűtött földijei (azaz az IRA). Rajtuk kívül a piros sarokban melegítenek a szovjetek, a kubaiak, az atomprogramjuk miatt szorongatott izraeliek, a NASA-ban csoportosuló ex- és titkos nácik, s bónuszként az X-akták lelepleződésétől félő, már régóta köztünk élő földönkívüliek. Eme verziók szorgalmas végigbogarászását inkább rábíznánk az amúgy is kíváncsi természetű olvasókra – s még hozzácsapnánk azt is, amely szerint a megroppant egészségű, kudarcot félsikerre halmozó, magánéletében is összeroppanó elnök maga határozott volna úgy, hogy mítoszát életben tartandó inkább önmerényletet követ el.
| ||
De már csak esztétikai szempontból is értékelendők azok a már-már ezoterikus igényű, szinte hermetikus értelmű párhuzamok, melyeket az igazán pihent agyúak alkottak meg a Kennedy és a majd száz évvel korábbi Lincoln-gyilkosságról (eme régi Ráth-Végh könyvek lapjaira kívánkozó kuriózumokat Hahner Péter történész gyűjtötte össze Újabb 100 történelmi tévhit című remek könyvében). A teljesség igénye nélkül idéznénk a tényleg hátborzongató párhuzamokat – már azokat, amelyek legalább hellyel-közzel meg is állnak az igazság ítélőszéke előtt. Tudták önök, hogy mindkét elnököt pénteken lőtték le? Hogy mindkettejüket fejbe lőtték? Hogy Kennedy titkárnőjét (Evelyn) Lincolnnak hívták? Hogy mindkét elnököt déli születésű elnök követte, ráadásul mindkettőt Johnsonnak hívták – s ha nem is egy napon, de pont száz év különbséggel születtek? Hogy Lincolnt a Ford színházban ölték meg, Kennedyt pedig egy Lincoln Continental limuzinban, melyet a Ford-cég gyártott? Hogy mindkét merénylő neve 15 betűből áll? Hogy Booth és Oswald egyaránt erőszakos halált halt, még mielőtt elérte volna őket a törvényes igazságszolgáltatás? Hogy Booth egy színházban lőtte le Lincolnt, majd egy raktárba (na jó: csűrbe) rejtőzött, míg Oswald egy tankönyvraktárból lőtte le Kennedyt, majd egy színházba (na jó: filmszínházba) menekült? Akinek pedig ennyi remek, nagy ívű magyarázat és szinte csodás párhuzam sem elég, az megérdemli, hogy élete hátralévő részében is csak szürke és száraz tényekkel és triviális magyarázatokkal tömjék tele a fejét, melyekben már nyomokban sem található meg a rejtett igazságok aranyló mítoszvilága!
