A "Vatileaks"-ügy

Szivárgó falak

  • Mártonffy Marcell
  • 2012. július 21.

Külpol

A Vatikán biztonsági szolgálata 2012. május 23-án letartóztatta a pápa inasát. Paolo Gabriele beismerte tettét: az évek során bizalmas iratokat emelt el a pápa íróasztaláról.

Igaz, vissza is tette őket, miután fénymásolatot készített róluk - ő maga, vagy valaki más. A közreműködésével megszerzett anyagok, egyházi tisztségviselők XVI. Benedekhez írt levelei és feljegyzései egy ismert oknyomozó újságírónál kötöttek ki. Noha a kiszivárogtatási ügynek egyelőre nincs más gyanúsítottja, valószínű, hogy az inas nem egyedül cselekedett, hanem megbízást teljesített. Az olasz újságíró, Gianluigi Nuzzi az általa moderált beszélgetős tévéműsorban már hónapokkal ezelőtt ismertette az egyik levelet, és épp a komornyik őrizetbe vételének napján mutatta be Sua Santita ("Őszentsége") című kötetét, amely - állítása szerint - néhány lényegtelen adaléktól eltekintve a kicsempészett dokumentáció egészéről számot ad (Milano, Chiarelettere, 2012). Nuzzi bőségesen idéz az iratokból, az idézeteket magyarázatokkal látja el, s mivel történeteket rekonstruál, óhatatlanul feltételezéseket is megkockáztat. Nem alkot nagy ívű elméletet egyházi folyamatokról, a katolicizmus történelmi léptékű dilemmáiról, ezt a műfaj szabályai sem teszik lehetővé. A magyarázatok tárgyszerűségre törekszenek, a pápa személyéről visszafogottan, inkább együttérzően, mint bírálóan nyilatkoznak. Az újságíró egyetlen népszerű, kémhistóriára játszó elbeszélő gesztusa a regényes, helyenként kínosan szentimentális előhang, melyben a "forrásom, Mária"-ként nevesített informátor(ok) lelkiismereti válságáról és az iratok átadásának konspirációs kalandjáról értesülhetünk.

A fejezetek vegyes tematikát követnek, és olyan tényeket ismertetnek, amelyekből"bennfentesek" - köztük a Deutschlandradiónak nyilatkozó Vatikán-szakértő, Manfredo Ferrari - "kevés újdonságot meríthetnek. Nuzzi könyve mérsékelten botrányos szöveggyűjtemény, melyben egyedül az a megdöbbentő, hogy kijuthatott a Vatikánból. Az intrika és a hatalmi ambíció a Kúrianem igazán szép és nem éppen keresztényi arculatához tartozik", de a visszásságok "szeszélyesen és mindenfajta célirányosság nélkül összetákolt katalógusa" - így Ferrari - sem a pápa elszántabb híveit nem rendíti meg, sem a monarchikus tekintély kritikusainak szempontjait nem gazdagítja (www.dradio.de, 2012. június 6.). Meglepő volna, ha közreadása után a vatikáni vezetők párbeszédet kezdeményeznének egyházukkal nézetkülönbségeikről, vagy őszinteség és diszkréció helyes arányáról. Ráadásul tény, hogy lopás és durva levéltitoksértés történt. Az információk közérdekű voltával és a sajtószabadság kívánatos mértékével kapcsolatos viták hamar felülírhatják a dokumentumok tartalma iránti érdeklődést. Emellett bizonyára katolikusok sokasága gyanakszik "ádáz és szervezett támadásra", ugyanúgy, mint -hivatalból - Bertone bíboros-államtitkár, a pápától segítséget kérő levelek egyik főszereplője.

Maga XVI. Benedek pápa megrendülten vette tudomásul, hogy szűkebb környezete visszaélt bizalmával, az viszont már beszédírójának előrelátását jelzi, hogy közvetlenül az ügy kirobbanása után, a katolikus családok Milánóban megtartott nemzetközi találkozóján a szokásosnál békülékenyebb hangot ütött meg a világgal szemben: "pozitív szekularizmusról", "a szabadság védelmének" jelentőségéről beszélt. Mi több, szolidaritásáról biztosította az elvált újraházasodottakat, s kijelentette, hogy "mellettük áll" - rehabilitációjuk, döntésük felelős és igazolható voltának elismerése azonban továbbra sincs napirenden.

A Nagy Centrum

Nuzzi előző könyve, a három éve megjelent Vaticano S.p.A. ("Vatikán Rt.", Milano, Chiarelettere, 2009) csakugyan egységesebb és legalábbis bizonyos értelemben - a feltárt törvénytelenségek kriminalisztikai vonatkozásait tekintve -izgalmasabb vállalkozás volt: az IOR (Istituto per le Opere di Religione), közkeletű nevén a Vatikáni Bank rejtelmeibe vezetett be. Az események sűrűségét és egymásba fonódását jelzi, hogy Gabriele komornyik letartóztatásának másnapján, május 24-én bocsátották el a bank igazgatóját, Ettore Gotti Tedeschit. A felügyelőbizottság váratlanul, emberi és szakmai alkalmatlanságra hivatkozva mondott fel a közgazdászprofesszornak, akit 2009 őszén azzal bízott meg, hogy hozza egyenesbe a pénzmosás gyanújába keveredett intézet gazdálkodását. Gotti Tedeschi neve Nuzzi újabb összeállításában is felbukkan, mintegy visszacsatolásként a korábbi, több kiadást megért tényfeltáró munkára, amely Renato Dardozzi prelátus hagyatékát dolgozza fel.

Dardozzi - a Pápai Tudományos Akadémia kancellárja és vatikáni államtitkárok tanácsadója -a 90-es években hasonló feladatot kapott: az IOR pénzügyeit kellett tisztába tennie, mindenekelőtt azokat, amelyek a csődbe ment milánói Banco Ambrosianóhoz kapcsolódtak. Munkája során a hallgatásra kötelezett pap magához vett és biztonságba helyezett mintegy négyezer iratot, 2003-ban bekövetkezett halála előtt pedig úgy rendelkezett, hogy archívumát "tárják a nyilvánosság elé: tudja meg mindenki, hogy mi történt" (Vaticano S.p.A., 5. o.). Az aktákból egy láthatatlan hálózat működésére derül fény: a "párhuzamos IOR" eltitkolt folyószámláin zajló pénzmozgásra, amelyet az 1970-es és 80-as években hírhedtté vált exbankvezér, Marcinkus érsek egykori titkára, Donato de Bonis irányított. A Marcinkus utáni időszak is eseménydús: az árnyékbankban 1989 és 1993 között 275 millió eurónak megfelelő összeget helyeznek el - egyharmadát készpénzben -, a beérkezett tételek pedig azonnal továbbvándorolnak olasz és külföldi címzettekhez. Amikor lassan kitudódnak az ügyletek, Angelo Caloia, a bank akkori elnöke vizsgálóbizottságot állít fel, szintén titokban. Egyúttal levélben kéri II. János Pál titkárát, Stanisl/aw Dziwiszt, hogy tájékoztassa a visszaélésekről a lengyel pápát.

A "Vatikán Rt." részletesen taglalja a bank szerepét a legnagyobb olasz megvesztegetési botrányban, az Enimont konszern létrehozásához kapcsolódó kenőpénzek közvetítésében, valamint azokban a pénzmosási akciókban, amelyek -egy nem cáfolt bírósági tanúvallomás szerint -Bernardo Provenzano és Toto Riina maffiavezérek kasszáját gyarapították. Fő kedvezményezettjük azonban Giulio Andreotti kereszténydemokrata párt- és miniszterelnök volt. A koordinátor de Bonis mellett egyedül ő fért hozzá az általa létrehozott, Francis Spellmann bíboros nevét viselő alapítvány számlájához, amelyre pár év leforgása alatt euróban számolva 26,4 millió érkezett; ugyanígy egy fogyatékkal élők gondozásával foglalkozó szerzetesrend bankszámláján is nagyvonalú adomány, 55 milliárd líra (több mint 28,4 millió euró) folyt keresztül. A Spellmann Alapítványhoz és különböző vallási közösségekhez áramló átutalások a párt- és kampányfinanszírozáson túlmutató politikai program fedezetéül is szolgáltak. Az átadott papírokból jól körvonalazódik az a terv, amely egy Nagy Centrumnak elnevezett, a széthullott Democrazia Cristiana utódául szánt pártképződmény létrehozására és a DC helyét elfoglaló új politikai erők kiszorítására irányult. (Kétségtelen, hogy a "bank a bankban" legális célra is közvetített összegeket: például kelet-európai egyházaknak juttatott támogatásokat.)

A Bronzkapu mögött

"Könyvemre a Vatikán hallgatással, míg Andreotti az ismétlődő 'nem emlékszem' mondattal reagált" -nyilatkozta Nuzzi a 2009-es kötet megjelenése után (http://www.ilgiornaledelfriuli.net). Második, eklektikusabb botránykrónikája - a komornyik elleni nyomozati eljárásból is következően - támadhatóbb, a benne közölt tényállások védhetőbbek. Nemcsak a repertoár egyenetlenségére hivatkozva, hanem azért is, mert kézenfekvő érv, hogy a Kúria hatalmi belharcait bemutató szakaszok csak az egyik fél álláspontját tükrözik. Igaz, szükségképpen: a "Boffo titkos levelei a pápához" című fejezet (27-52. o.) az áldozat szemszögéből foglalja össze azt az Itália-szerte nagy port kavart karaktergyilkosságot, amelyet az olasz püspöki kar Avvenire című napilapjának korábbi főszerkesztője szenvedett el. Az azóta "Boffo-módszerként" is számon tartott cselszövést a 2009-ben egy országos terjesztésű sajtóorgánumban (bizonyítottan hazug vádakkal) befeketített főszerkesztő, Dino Boffo állítása szerint Tarcisio Bertone bíboros-államtitkár, a Vatikán második embere mozgatta, a kivitelezés pedig a Vatikán lapját, azOsservatore Romanót jegyző Gian Maria Vian professzorra hárult. Boffo a pápa magántitkára útján két hosszú levelet juttat el XVI. Benedekhez, s ezekben aprólékosan kifejti, hogy mire alapozza gyanúját. Választ nem kap ugyan, de az ügy váratlan fordulatot vesz. "Egy normális országban - jegyi meg Nuzzi -két lehetőség adódik: ha Boffo igazat mondott, intézkednek Bertone bíborossal és Viannal szemben; ha Boffo (aki nyolc hónap múltán is kitart vádjai mellett) hazudott, akkor nem méltó felelős posztra, sőt félretolják, mivel arra vetemedett, hogy megrágalmazza a pápa legközelebbi munkatársait. Ráadásul nem is egyházi személy, hanem laikus. Ezzel szemben bőségesen kártalanítják: ismét magas pozícót tölthet be - ezúttal az Olasz Püspöki Konferencia tévécsatornájának élén -, miközben Vian, az állítólagos méregkeverő is megtarthatja a szentszéki napilap főszerkesztőjének stratégiai posztját. A helyén marad, akárcsak Bertone bíboros..." (49. o.)

A háttérben az olasz püspökök és a vatikáni vezetés ellentéte sejlik fel: előbbiek kifejezték rosszallásukat Berlusconi miniszterelnök kicsapongásai miatt, s azAvvenire elmarasztaló cikkeket közölt a Lovagról. Bertone államtitkársága ellenben a kölcsönös előnyökre tekintettel a katolikus morál szempontjainál és a püspökök lelkipásztori megfontolásainál fontosabbnak tartotta a jó viszonyt a keresztény jelszavakkal ügyesen bánó populista kormányfő és a financiális kedvezményeket élvező Vatikán között, mivel a katolikusok szavazataiért cserébe Berlusconi felajánlotta adminisztrációjának segítségét az Európai Unió által megkövetelt és az egyház olaszországi ingatlanvagyonát (annak jövedelmező részét) fenyegető adó elkerülésében. Az Európai Unió "nem hajlandó lenyelni -írja Nuzzi -, hogy az egyház mentesül az ingatlanadó alól. Ugyanakkor az elítélő határozat kivárása kényelmetlen helyzetbe hozná az olasz államot: be kellene hajtania az egyháztól a meg nem fizetett adókat, ám ezzel mindkét fél számára baljós kimenetelű viaskodást kezdeményezne a politikában és a médiában. (...) Végül az alternatív álláspont győzedelmeskedik, s az EU javasolta út járhatatlannak bizonyul." Giulio Tremonti pénzügyminiszter, a Forza Italia alelnöke "találkozóra indul régi barátjával, a Vatikáni Bank elnökével, Ettore Gotti Tedeschi professzorral. Nagyrabecsülésük és bizalmuk kölcsönös, és a Bronzkapu mögött mindketten erős támaszra számíthatnak (107. o.).

Az Őszentsége című könyvben közzétett belső információk egyrészt az egyház finanszírozásának -tagadhatatlanul fontos -problémájához, ezen belül pénz és politika köztudottan elveknél szilárdabb szövetségéhez kapcsolódnak. Egyebek közt újra felvillantják a pedofilbotrányokat is, amelyek korántsem csak az egyházi megújulás szükségességét üzenik a római központnak, hanem a sértettek által követelt kártérítési összegek mérséklésének gondjával is terhelik az illetékes egyházi hivatalokat.

Nem sikerült

Másrészt a pápához írt panaszlevelekben nagy hangsúlyt kap az a hatalmi centrum, amely az egyházfő jobbkeze, Bertone bíboros körül épül ki, és amelyről már a legmagasabb szintű védelem erejénél fogva is visszapattannak a szemrehányások. A Vatikánban jó ideje nem beszélhetünk "konzervatív és liberális táborról, nincsenek többé 'progresszív' erők, legfeljebb érdekközösségek alakulnak ki egy-egy bíboros körül. Klikkek állnak szemben egymással, az ügyintézés informális kapcsolatokon múlik. A megosztottság és az évszázadok óta öröklődő, általános bizalmatlanság láttán önként adódik a tanulság: az egyházkormányzat köreiben őszinteségre, nyitottságra, arrogancia helyett könyörületességre, a keresztény alapelvek megtartására volna szükség" - elmélkedik a vatikanológus Ferrari, aki egyébként azt is tudni véli, hogy kollégája titkosszolgálati kapcsolatok útján szerezte meg a leveleket. Mások szerint néhány, az egyházvezetés restaurációs törekvéseit ellenző főpap, az egykori reformszárny maradéka állhat a kezdeményezés mögött (vö. Giacomo Galeazzi: "Két bíboros a gyanúsítottak listáján", La Stampa, 2012. június 6.). Mindenesetre Nuzzi látlelete a légből kapott vagy megalapozottabb feltételezésektől és a szerzői szándéktól függetlenül egybehangzik azzal a tapasztalattal, amelyet egy német teológus, Hermann Häring így összegez: "Bár egyre többen sürgetik az egyház reformját, a Kúria változatlan módon intézi az ügyeket: határozott jövőkép nélkül, szakszerűtlenül és áttekinthetetlenül. Ezért ha valakit sérelem ér, rögtön a pápához fordul, tőle vár orvoslást." (Vö. ARD, Tagesschau, 2012. május 29.)

A főteológus Joseph Ratzinger pápává választása után tervbe vette ugyan a vatikáni adminisztráció korszerűsítését, változást azonban nem sikerült elérnie. A hivatali gépezet csikorgó működésének nemzetközi felháborodást kiváltó jelzése volt 2009 januárjában, hogy XVI. Benedek bejelentette szándékát a kiengesztelődésre egy szakadár egyházi csoporttal, a X. Piusz pápa nevét viselő fundamentalista "papi testvérülettel". Ismeretes, hogy a gesztussal egy időben a szóban forgó tömörülés egyik vezetője, Richard Williamson püspök a nemzetiszocialista népirtás nyílt, higgadt és konok tagadásával hívta fel a világ figyelmét a teokratikus hardcore-katolicizmus és a szélsőjobboldali eszmeiség átfedéseire. A bizalmas iratok publikálásánál alighanem botrányosabb "kommunikációs hiba" végképp igazolhatatlanná tette a Vatikán önmagában is kétértelmű nagylelkűségét egy elszántan modernség- és demokráciaellenes szerveződéssel szemben. A kiszivárogtatási ügy élesebb megvilágításba helyezi e tájékozódási zavar összefüggését az elidegenedett intézményi struktúrával, amely az önfenntartás igyekezetében nem csupán a vallási és a politikai indítékok különbségét tünteti el, hanem az egyházi tanítás és az azzal ellentétes nézetek közti határt is viszonylagossá teszi. A nyomozás újabb és újabb részletei könnyen elhomályosítják azt a tényt, hogy a szenzáció mögött úgyszólván észrevétlenül folytatódnak a Vatikán egyeztető tárgyalásai az ultrakonzervatív Piusz-testvérekkel. A szórványos nyilatkozatokból az világlik ki, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság elismerésére vonatkozó, valamint a zsidósággal való megbékélést szorgalmazó hivatalos katolikus álláspont elfogadása már nem szigorú feltétele a kiegyezésnek. Egy kreatív értelmezési javaslat szerint ugyanis e tanítások "csekélyebb súlyúak" és "dogmatikailag nem kötelezőek", így nem képezhetik az egység akadályát (Walter Brandmüller bíboros, Vatikáni Rádió, 2012. május 22.).


Figyelmébe ajánljuk