Edvard Munch műve új aukciós rekordot produkált New Yorkban, ami szenzációélménnyel tölti el a megroggyant műtárgypiacot, a laikusokat pedig a megtévesztéshez vezető nosztalgiával, mert a válság előtti, végtelenbe emelhető árak korát idézi meg. A számok bűvös hatására sokan szeretnének fordulatot látni a jelenségben, a józanabb szakértők azonban egyedi sikernek könyvelik el az árverés eredményét, és azt is jól tudják, hogy a kvalitás és az ár között úgyszólván semmi összefüggés sincs, illetve az összefüggések végtelen hálózata bonyolódik. A Sikoly esetében inkább az az alapos föltételezés az érdekes, hogy az új rekordot az arab világ műpiaci ambíciójának köszönhetjük, ami máris sokkal izgalmasabb kontextusba helyezi a történteket, mert a kultúra hagyományos kelet-nyugati felosztásának radikális átírására törekszik. Már áprilisban fölröppent a hír különféle gazdasági portálokon, hogy a katari királyi család, amely tavaly a Munch-kép árának kétszereséért vásárolta meg Paul Cézanne Kártyázók című festményét, licitálni fog a norvég festő egyetlen magánkézben lévő művére az ikonikus sorozatból.
A Sikoly pasztellváltozata egyike az 1893 és 1910 között készült, négy darabból álló szériának, de állítólag a legszínesebb közülük, a kerete még a művész által festett eredeti, és szerepelnek rajta azok a sorok, amelyeknek a segítségével azóta is próbálják értelmezni a művet. Munch 1892-es naplóbejegyzése a másik forrás a Sikoly életrajzi alapú megközelítéséhez, amely sokkal inkább a természet megtapasztalására, konkrétan egy vulkánkitörésre vezeti vissza az élményt, mint az expresszionizmus áttételesebb "belső tájára". A kép mindazonáltal a Nietzsche utáni modernizmus isteni védettséget elveszítő generációjának egzisztencialista metaforájává vált, a korlátnak támaszkodó, nem nélküli, láthatólag hangot kiadó alakkal. A Sikoly ilyenformán valószínűleg a művészettörténet egyik legauditívabb festménye.
Alkotója, a német expresszionistákkal közösen kiállító Munch kedélybetegségét, sőt depresszióját kellően megalapozta a számtalan tragédia az anyja és a lánytestvér korai halálával kezdődően, de a Sikolyt megelőző festmények (Madonna, Vámpír) is arról árulkodnak, hogy a nőkkel való viszonynak elsősorban a sötétebb oldalát tapasztalta meg. Előfordulhat azonban, hogy a személyes körülmények közül az apa vallásossága volt gyerekkorában a meghatározóbb, amely mint tradicionális világnézeti forma konfliktus tárgya lett számára a christianiai bohémekkel, pontosabban anarchistákkal való találkozás után. A francia realista festészetet és a vallás bizonyosságát a modernizmus és az egyén reménytelen magányossága és egzisztenciális kiszolgáltatottsága váltotta föl.
A Sikolyt a művészettörténet az expresszionizmus ikonikus művének tekinti, de a populáris kultúra is sokat tett ezért az ikonikus jelzőért: végtelen számú reprintje és paródiája a legkülönbözőbb tömegcikkeken jelenik meg. Amikor a Sotheby's aukcióján a Mona Lisa utáni második legtöbbet reprodukált műként aposztrofálták, akkor ez azt is jelentette, hogy a licitáló nem elsősorban a mű saját értékét vette figyelembe, hanem olyan kultusztárgyat akart megszerezni, amelynek a többi verziója állami múzeumokban őrzött, féltett, piacra sosem kerülő objektum. Kultuszához még az is hozzájárul, hogy néhány évvel ezelőtt a Munch-múzeumban őrzött példányt ellopták, és épp úgy meg akarták semmisíteni, mint ahogyan a nemrég ellopott és megkerült Csontváry-rekordert. Ha valóban a katari királyi család vásárolta meg a pasztellképet, tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a nyugati modernista művészet ikonját szerezték meg és illesztették be gyarapodó gyűjteményükbe, annak a célnak megfelelően, amelyet a kultúrpolitika fő irányítója, az emír huszonkilenc éves lánya, Sejka Al-Majassza foglalt össze: "El akarom törölni a Kelet és Nyugat közötti kulturális különbségeket."
A kicsi, de a világon a legmagasabb egy főre jutó jövedelemmel rendelkező ország hatalmas kulturális beruházásokba fogott az emír amerikai és európai egyetemeken diplomázott lányának vezetésével. A pénzt az apa, Hamad ibn Halífa Ál Táni, a koncepciót a lánya szolgáltja. A Katari Múzeumi Hatóság elnökeként három múzeum fölött diszponál, ezek közül kettő, az Iszlám Művészetek Múzeuma és a Modern Művészet Arab Múzeuma már megnyílt, a fotográfiai múzeumot Santiago Calatrava, a Nemzeti Könyvtárat Arata Isokazi tervezi. A hatóság szponzorként állt Damien Hirst Tate Modernben megrendezett és Takasi Murakami párizsi kiállítása mögött, majd az utóbbinak jelenleg is látható óriástárlata nyílt Dohában, párhuzamosan Louise Bourgeois műveinek bemutatójával. Sejka Al-Majassza nyugati elitizmusa a legnagyobb neveket gyűjti maga köré és egyelőre föltételes gyűjteményébe: az Art Newspaper úgy tudja, 2007-ben Katar vásárolta meg Ileana Sonnabend aukcióra került gyűjteményét 400 millió dollárért, benne Jeff Koons, Roy Lichtenstein, Andy Warhol műveivel, 2009-ben pedig tizenegy Mark Rothko-festményt szereztek meg. Tanácsadói családjának reprezentatív tagjait leszámítva szintén nagynevű nyugati szakemberek, mint például a Christie's korábbi elnöke, Edward J. Dolman.
Sejka Al-Majassza óriási összegeket mozgató ajánlatának, úgy tűnik, senki sem tud ellenállni, a nyugati művészet hagyományos intézményrendszerei pedig nyilvánvalóan nem tudnak versenyezni vele. Lassú, de szisztematikus átrendeződés kezdődött meg Kelet és Nyugat kulturális hierarchiájában, amely egészen biztosan kitart addig, amíg az olaj.
