Bevésett nevek. Sorban olvashatók: Kozma Janka, Hirsch András, Vidor Pál, Widder Dezső, Dr. Szerb Antal, Dr. Grünwald Géza, Gönczi Magdolna… Egy emlékmű, amelyet a holokauszt során és a második világháborúban elhunytak emlékére avattak ma az ELTE Trefort-kertjében. 1 cm széles és 200 m hosszú az a bronzcsík, amely a Múzeum körúttól a Puskin utcáig keretezi az egyetem kampuszát a falak mentén, mint egyfajta sajátos fuga a téglák között, amelyen 199 név olvasható. Az egyetem egykori oktatóira, hallgatóira, dolgozóira emlékezik, mindazokra, akik az úgynevezett zsidótörvények következtében munkaszolgálatosként, koncentrációs táborokban, gettókban vagy katonai szolgálatteljesítés közben haltak meg. Nyolc civil polgárra, nyolc katonára, 183 egyetemi tanárra és diákra.
 Fotó: Sióréti Gábor | |
A Bölcsészettudományi Kar az Építész Mester Egylettel (ÉME) közösen hirdetett pályázatot Trefort-kerti Emlékműpályázat címmel az ÉME Mesteriskola hallgatói számára. (A beérkezett pályaműveket május 14-én mutatták be a BTK-n.) A nyertes pályaművet az MM Csoport jegyzi, amelynek tagjai Bujdosó Ildikó, Fajcsák Dénes, Lukács Eszter, Szigeti Nóra, Albert Farkas, Roth János és Szabó Levente, valamint Polgárdi Ákos grafikus. Munkájuk címe: Névsor a fugákban. A terv kidolgozása során az egyetem épületének téglafalából kikapart habarcs helyére – olyan magasságban, amely az olvasást lehetővé teszi – a Trefort-kerten végigfutó különleges bronzcsíkot helyeztek el az áldozatok neveivel és a halálukhoz vezető adatokkal.
 Fotó: Sióréti Gábor | |
„Az emlékezés tehát munka, az ebből fakadó tudás pedig az identitásunk, a közösségünk alapja: mi ezen az egyetemen nem pusztán kijelentjük, hogy mindez a mi örökségünk, hanem meg is tanuljuk, meg is tanítjuk, meg is vitatjuk azt” – mondta György Péter az emlékműről, aki Mezey Barna, az ELTE rektora, Arnóth Lajos, az ÉME Mesteriskola vezetője és Dezső Tamás, az ELTE BTK dékánja mellett a Trefort-kerti Emlékműpályázat bírálóbizottságának tagja volt.
 Fotó: Sióréti Gábor | |
A Trefort-kert nemcsak egy kis zöld az Astoriánál az egyetem épületei között, a múlt században magát az egyetemet jelentette: itt „éltek” együtt a bölcsészek és a természettudósok. A hely tehát adott volt; a Névsor a fugákban nemcsak egy emlékmű, de emlékhely is, a már ismert és eddig ismeretlen áldozatok szimbolikus sírhelye, akik „együtt jártak a falak közé”. Mindannyian az egyetem saját halottjai. Az intézmények híres halottjaikról általában megemlékeznek, de a jeltelen sírba temetettek többnyire feledésbe merülnek.
A minimalista emlékmű egy nem narratív emlékezetformát hoz létre, mert „a szoborszerű emlékmű bizonyos értelemben halott műfaj, elkészül, majd láthatatlan lesz” – vélekedik György Péter. Az építészet képes arra, hogy más kulturális regisztert használjon, így nem pusztán a közös egyetemi emlékezet megteremtését segíti az emlékmű, hanem a következő nemzedékek számára is alap lehet, ezért fontos, hogy diákok hozták létre az emlékcsíkot, valamint ők folytatták a kapcsolódó kutatásokat is. (Létrejön egy honlap, amelyen az összes – mind a 199 – életrajz olvasható lesz, számos fotóval illusztrálva.)
Az emlékmű kora délutáni ünnepélyes átadására sokan voltak kíváncsiak. Szép számmal jelentek meg a tanárok és diákok mellett különböző korú „civilek”, akik hivatalból, érdeklődésből vagy személyes indíttatásból érkeztek. A Trefort-kertben Köves Slomó, Heisler András, llan Mor, Izrael Állam rendkívüli és meghatalmazott magyarországi nagykövete mellett például André Goodfriend, az Egyesült Államok itteni nagykövetségének ügyvivője is tiszteletét tette.
 André Goodfriend és Köves Slomó Fotó: Sióréti Gábor | |
 Heisler András Fotó: Sióréti Gábor | |
Az emlékműavatás nyitányaként Molnár Piroska Darvasi László szövegét olvasta föl. „Kedves Emlékmű, mint tudod, ebben az országban meglehetősen hányatott sorsa van a hozzád hasonlóknak. Az emlékműveket rendszeresen megcsúfítják, ledöntik, földarabolják, meggyalázzák, eltüntetik. Hányszor nem értik, nem fogják föl, hogy mit akar egy emlékmű, hogy minek van. És hányszor előfordult már, hogy torzszülöttként hozták őket a világra, és aztán egészségeseknek járó szerepet osztottak ki rájuk, járni és beszélni tanították őket, úgymond összemlékezeti képviseletet varrtak a nyakukba, pedig szegények a kerekes székbe sem fértek bele. Emlékműveink sokszor csúnyák, ódivatúak, vagy buták, korlátoltak, szellemtelenek. Rosszhiszeműek, mit ne mondjak, mismásolnak, hazudnak.” A jó emlékmű mozgásban tartja az emlékezetet, köztünk jár – hangzott el Molnár Piroska tolmácsolásában.
 Fotó: Sióréti Gábor | |
A kötelező politikai beszédet ezúttal (is) Balog Zoltán, az Emmi minisztere mondta el, aki szolidan a közös emlékezés felelősségéről beszélt, arról, hogy milyen fontos, hogy különbségtétel nélkül állnak az áldozatok nevei egymás mellett a Trefort-kertben. Volt egy világ, amikor az „együtt” magától értetődő volt – hangsúlyozta, utalva arra, hogy az iskola múltja során két évtizedig együtt tanultak a bölcsészkar és a természettudományi kar hallgatói a rabbiképző intézet tagjaival és a katolikus papnövendékekkel. A szörnyű halált haltak mellett Balog azokról is szólt, akik önként mondtak nemet az életre, mert szabad akaratukból nem voltak képesek, hajlandóak egy olyan rendszer részesei lenni, mint amilyen a második világháború alatt Magyarországon is volt.
 Dezső Tamás, Balog Zoltán, Mezey Barna Fotó: Sióréti Gábor | |
Az egyetem részéről Dezső Tamás, a BTK 204. dékánjaként megkövetett mindenkit, akit valaha bármilyen fizikai vagy lelki sérelem ért az intézmény falai között. A dékán az emlékezés és az emlékeztetés felelősségéről és fontosságáról osztotta meg gondolatait a jelenlévőkkel. A beszédek után a Zenei Tanszék Pro Musica vegyes kara énekelt, majd az egyetem egyes diákjai, illetve a sok jelen lévő az épület és az emlékmű fala mentén sétálva hangosan felolvasták az áldozatok neveit vagy némán haladtak.
 Fotó: Sióréti Gábor | |
 Dezső Tamás, Ilan Mor Fotó: Sióréti Gábor | |
 Komoróczy Géza Fotó: Sióréti Gábor | |
| Az ELTE holokauszt- és második világháborús emlékműve fontos darab az itthoni emlékhelyek sorában, mert egy eddig feltáratlan fejezetet dolgoz fel és helyez vissza az egyetem történetébe – mondta Székely Júlia, a CEU doktorandusz hallgatója, aki köztéri szobrokkal és emlékművekkel foglalkozik. De azért is fontos, mert még mindig túlnyomó többségben vannak a 19. századi, hagyományos emlékmű-esztétika nyomán létrehozott köztéri alkotások, aminek egyedüli ellenlábasát – egyelőre – a szintén tömegesen felállított emlékműgiccsek képezik csak (lásd például Fekete Géza Dezső 2014-ben átadott Columbo-szobrát). Kevés olyan emlékhely van, ami a Névsor a fugákban-hoz hasonlóan radikálisan újraértelmezi a köztéri szobrok tradicionális formáját (mint például Pauer Gyula és Can Togay Cipők a Duna-parton című 2005-ös emlékműve). A Trefort-kerti emlékhely azért is érdekes, mert – formailag – kapcsolatot teremt az A épület falára felvésett 19. század végi, 20. század eleji váltóőrszignókkal. Mindkettő egyfajta történelmi jelhagyás. És fontos az emlékmű, mert túlmutat önmagán. A Névsor a fugákban saját honlapja és Facebook-oldala (Kutatás az ELTE második világháborús halottjai után) szorosan összekapcsolódik a történtek közösségi kutatásával és kibeszélésével, és ezzel nyit a digitális emlékezetápolás felé is. |
