Nem akartam újra írni a gyerekverésről, de sajnos két okból is kénytelen voltam meggondolni magam. Az egyik ok, hogy el nem ítélhető módon elolvastam néhány kommentet, amik közül az egyik arra engedett következtetni, hogy valamiről csúnyán megfeledkeztem. Ami már csak azért is kellemetlen, mert egyébként sokat szoktam hangsúlyozni, hogy a pszichológia mint tudomány, a pszichológus pedig mint szakember nem alkalmas arra, hogy jóslatokba bocsátkozzon. Valójában tehát fogalmunk sincs arról, hogy egy pofozott gyerek felnőtt korában valóban verni fogja-e a gyerekét. Nem tudjuk. Lehet, hogy fogja, mert nincs más mintája, lehet, hogy nem fogja, mert valamit gyökeresen máshogy akar csinálni.
Arra viszont már alkalmas ez a szakma, hogy visszamenőleg okoskodjon. Ha tehát egy olyan klienssel lenne dolgom, aki bántalmazza a gyerekét, akkor túl azon, hogy kötelességem lenne felhívni a figyelmét arra, hogy bűncselekményt követ el, érdemes lenne kicsit körbekérdeznem a gyerekkora és a szüleivel való kapcsolata körül. Mert felmerül, hogy valamilyen trauma, esetleg éppen bántalmazás őt is érte.
Afelett a tény felett is elsiklottam, hogy bizony az emberek változhatnak. Ha ez nem lenne így, akkor ki is dobhatnánk a pszichológiát mint segítő szakmát a kukába. Ezen hibák miatt elnézést kérek mindenkitől.
Végül az is őrült fontos, hogy ha már egyszer szóba került a Lelki betevőn a gyermekbántalmazás megdöbbentően megosztó témája, akkor szerepeljenek itt olyan megoldási módok, amihez a bántalmazó nyúlhat.
Mit kezdjen az a szülő, aki gyerekéhez hasonlóan olykor szintén kontrollvesztett állapotba kerül, eldurran az agya, de változtatni szeretne „stratégiáján”, és
nem úgy szeretne túljutni a horroron, hogy lekever a gyerekének egy pofont, esetleg tehetetlenségében annyira megrángatja, hogy a gyerek feje már nem tudja lekövetni a mozgást?
A legegyszerűbb, de egyben legnormatívabb és legarrogánsabb válasz az, hogy egyszerűen ne kövessen el bűncselekményt. De pszichológiailag ennél a dolog jóval összetettebb. A tehetetlenség ugyanis tényleg horror, amin azonnal túl akar lenni az ember. Hát legyen. De a veréssel a tehetetlenség nem fog megszűnni, sőt. És ha egyszer benyitunk a verés szobájába, akkor oda máskor már jóval könnyebb lesz bemenni.
De lám, mi történik? A pszichológus éppen kihátrál a válaszadás elől.
Nem hátrálok ki, hanem elmondom, hogy én tényleg hiszek abban, hogy lehet segítséget kérni. Ehhez azonban tudni kell, mit is nevezünk gyermekbántalmazásnak. Ha pedig azt érzi valaki, hogy a bűncselekménynek ezt a formáját követte el, ha csak egyszer is, akkor beszéljen valakivel. Baráttal, barátnővel, párkapcsolattal. Nem kell egyből szakembert keresni, de szóvá kell tenni az érzéseket, a tehetetlenséget, a dühöt, a fáradtságot, a kimerültséget, az esetleges csalódottságot, mindent, amit az adott helyzetben a szülő érez.
Érezni ugyanis nem bűn és nem bűncselekmény, bántalmazni viszont igen.
Meg kell tanulni felülemelkedni önmagunkon, ami nem kis teljesítmény, de ha mégis sikerül, akkor egyrészt isteni érzés lesz úrrá lenni önmagunkon, másrészt legközelebb már jóval könnyebb lesz. Ezt a pofon nem adja meg.
Aztán persze előfordul, hogy az ember agya tehetetlenségében, kiszolgáltatottságában viszonylag rendszeresen elpattan, és akkor már nem tud gondolkodni, de ilyenkor érdemes azt tudni, hogy nem csak érzelmileg, hanem neurológiailag is nagyon hasonló folyamatokon megy az ember keresztül, mint egy hisztiző gyerek. Ilyenkor – némiképp leegyszerűsítve – átmenetileg megszűnik a kommunikáció két, az érzelmeinket szabályozó agyi terület, a prefrontális kéreg (ez nagyjából a homlokcsontunk mögötti, csak az emberre jellemző agyi terület) és a limbikus rendszer között (ez pedig egy ősi agyi struktúra, úgy kb. az agyunk közepén).
Tudni kell viszont, hogy a tudatunk, a dolgok következményeinek előre sejtése és egyéb humánspecifikus funkcióink nem állnak le, csak felülkerekednek rajta az ősi, énvédő gondolatok, amiknek könnyebbnek tűnik engedelmeskedni. De hát nem állatok vagyunk, a gyermekbántalmazás definícióját pedig még kétségbeesett állapotban sem szabad elfelejteni.
Az is előfordul, hogy az ember azt hiszi, hogy egy makarenkói pofon segít, de ezzel kapcsolatban négy szoft probléma is felmerül. Az egyik, hogy Makarenko maga sem hitt az erőszakban, a pofon pedagógiai erejében. Az is gond, hogy szerintem nincs olyan élő ember, aki tudja, melyik legyen az a makarenkói, tehát az egyetlen pofon. Ma lekeverek egyet, mert most aztán tényleg megérdemelte, aztán nagyon nézek két hét múlva, amikor megint valami olyasmit tett az a fránya gyerek, amiért megérdemelte. A harmadik, hogy az 1920-as években, amikor Makarenko pofozta azt az elhíresültet, még nem volt bűncselekmény a gyerekverés.
Végül a negyedik, hogy Anton Szemjonovics Makarenko nem a saját gyerekét ütötte meg, hanem egy bizonyos Gorkij-telepen élő növendéket.
És akkor most néhány közhely. A gyerek nem tehet arról, hogy beleszületett vagy örökbe fogadás esetén belekerült a családjába. Arról se tehet, hogy hisztizik. Persze erről azért megoszlanak a vélemények, de a dackorszak még semmiképp sem döntés kérdése, így aztán a benne megjelenő dac sem az. Az elnyúló dackorszak viszont épp annak a következménye, hogy az elnyúlás előtt a gyerek nem kapott olyan mintát, ötleteket, ami segített volna a problémája megoldásában. (Fontos megjegyezni, hogy a dackorszak és a vele járó hisztizés kulturális termék, de ebbe most nem szeretnék belemenni, mert elfogynak a karakterek, ígérem, egy későbbi cikkben erre még visszatérek.)
A legfontosabb, hogy nincs olyan, hogy a gyerek pofont érdemel. Lehet, hogy korábban úgy gondoltuk, hogy van, de a tudomány és a törvény ma Magyarországon erről nem így gondolkodik.
Elvben legalábbis.
És itt jön e cikk másik apropója: a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány panaszt tett a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságnál (NMHH) az Appra magyar! című műsor miatt, és a panaszra most megérkezett a válasz.
Ennek értelmében testi fenyítést tényleg nem lehet alkalmazni – és akkor most tessék szépen megkapaszkodni –, de a gyerek érdekében (akármit is jelentsen ez) fizikailag ráhatni igen (akármit is jelentsen ez).
Hát-hát.
Ez a mondat elég konkrétan és elég keményen szembemegy a gyermekvédelmi törvénnyel, de még mielőtt bárki is nekiállna azon gondolkodni, hogy akkor most tényleg kidobjuk-e a kukába a törvényt, pszichológusként azt mondom, hogy ha valamivel, akkor az NMHH válaszával tegyük ezt.
Mégpedig gyorsan és határozottan!
Többek között azok miatt a dolgok miatt, amikről ez és a múlt heti is szólt. Ha pedig valakinek ez kevés, akkor további tájékozódáshoz ajánlom ezt az oldalt, ami teljes egészében a gyermekbántalmazásról szól.
A címlapkép az ellyn. nevű Flickr-felhasználó munkája.
_____
A Lelki betevő a Narancs pszichoblogja, házigazdája, szerzője, megálmodója és mindenese az apaparázó Szél Dávid. Bővebben a blogról és szerzőjéről a beharangozó posztban olvashat.
