Olimpiai csapatunk pekingi szereplése elmaradt a várakozásoktól, s bár nemzeti letargiának nincs jele, azért a kudarc és a felelősség magyaros feldolgozása már jó néhány nyilatkozatban megjelent. Az alábbiakban sporttörténetünk nagyobb vereségeit s az azokat követő gyászmunka sajátos jegyeit, figyelemre méltó mozzanatait idézzük.
A magyar sport s egyszersmind a magyar olimpiai mozgalom első össznépi fájdalmat kiváltó veresége az 1924-es párizsi olimpián elszenvedett "egyiptomi csapás", vagyis az egyiptomi "tizenegy bennszülött" ellen pályára lépő labdarúgó-válogatottunk meglepetésszerű veresége (0:3) volt. Az eladdig itthon és külföldön egyaránt esélyesnek tekintett magyar csapat május 29-i legyőzetése a sajtóban, az utcán és a parlamentben is heves indulatokat váltott ki. A csalódott szurkolók hol parázs, hol csöndes tüntetései (emlékezzünk csak a Régi idők focija c. filmre) mellett a magyar labdarúgás első Mohácsa a politikusokat is szólásra késztette. Gömbös Gyula ekképp magyarázta a gyászos eredményt: "[A válogatott tagjai] nem reprezentálnak sem magyar fajt, sem magyar nemzetet, nem reprezentálják a magyar sportot, hanem reprezentálják az internacionális professzionalizmust." (Lásd: Szegedi Péter: Pálya a magasban. A magyarok a spájzban vannak, Magyar Narancs, 2006. november 16.)
Mindazonáltal a vereséget követő perpatvar tekintélyes részben a sportsajtó öldöklő konkurenciaharcának eredménye volt, hiszen az olimpiai csapat szövetségi kapitánya, Kiss Gyula egyúttal a Sporthírlap harcos tollú szerkesztőjeként működött. Felelősségét, hibáit és bűneit ilyesformán a rivális Nemzeti Sport kezdte elsőként hirdetni, fölemlegetve a pénzhajhász túrákat és a játékosok ellátásán spóroló mentalitást. A kufárkodással és bűnös hozzá nem értéssel vádolt Kiss védelmében ekként emelt szót saját lapja: "Nemes vadat hajszolnak a futballrengetegben. Diadalmasan szól a vadászkürt: HalaliÉ A közös konyha kosztján élő gyűlölet-sajtónak, de különösen érdemes főszakácsának elviselhetetlen volt a gondolat, hogy a Sporthírlap szerkesztője áll az élén az olimpiai készülődésnek." A Sporthírlap elsősorban Kiss Gyula védelmére összpontosított, másokra hárította a felelősséget, ám ugyancsak átvette a játékosokon takarékoskodás, a játékosok kizsigerelésének vádját, s a legfőbb felelőst az erőnléti edzéseket vezénylő Holits Ödön személyében lelte fel. "Ma már tudjuk, hogy csakugyan ez a szerencsétlen olimpiai tréning tette tönkre játékosaink testi kondícióját. Egy csapatra való agyonsanyargatott, holtra fárasztott játékos ment ki tehát Párisba és kapott ki egy olyan együttestől, amelyik pattogott a fittmeszségtől (sic!)."
A még Párizsban tartózkodó szövetségi kapitány szintén megfogalmazta értékelését a kudarcról és a felelősségről. "Magyar könynyek hullottak, magyar szívek sóhaja szállott az ég felé, hogy találkozzanak az otthon búsongó magyar lelkeknek nagy fájdalmával... A szállás volt a sírásója olimpiai vállalkozásunknak." Mármint a párizsi Hotel Hausmann, ahol két játékosra egy ágy, valamint
jó pár patkány
jutott, ám ahol még a felettébb szolid, naponkénti és fejenkénti háromdolláros költségkeret sem merült ki egészen. A kölcsönös vádaskodások végül a szövetségi kapitány és az MLSZ vezérkarának testületi lemondásához vezettek, s a magyar futballéletben és egyszersmind a magyar sportban harminc éven át nem akadt hasonló kiterjedésű botrány.
Ám épp harminc évvel 1924 után a magyar labdarúgó-válogatott Bernben elveszített egy világbajnoki döntőt, s ez a vereség újra országos felháborodáshoz, felelőst követelő nemzeti csalódáshoz vezetett. A kis túlzással mindmáig folyamatos gyászmunka tekintélyes irodalommal rendelkezik, így csak röviden utalnánk a következmények különböző szintjeire. A Budapesten és vidéken több napon át ismétlődő tüntetéseket utóbb 1956 közvetlen előzményeként értékelték számosan, az ellenforradalmi és a forradalmi diskurzus résztvevői közül egyaránt. A szurkolói indulatok mértékét és irányát jelzi, hogy a döntő után Piros László belügyminiszter sietett megnyugtatni Sebes Gusztáv szövetségi kapitányt: "Ne félj. Megvédtük és megvédjük a lakásodat." S árulkodó Kellér Dezső 1954-es, a futballőrületet tárgyazó konferansza is, amelyben Puskás Ferencről ekként szólt: "Ugyanennek az Öcsinek, ugyanennek a bálványnakÉ egyetlen vesztett meccs után, amikor hazaérkezett, a kincseket érő világhírű bal lábával nem volt ajánlatos a körúton végigmennie."
A döntő elvesztése körül támadt kósza, ám annál virulensebb szóbeszédeknél (a meglepetésként beállított Tóth Mihály Sebes veje lett volna, a döntőt Mercedesekért adták el, illetve hatalmas csempészés állt az események hátterében stb.) talán érdekesebb a hivatalosság reakciója. Személyi felelős jóformán csak egy akadt: Feleki László, a Népsport főszerkesztője, akit egy a csatársor összeállítását bíráló jegyzet miatt - Rákosi elégületlenségéről értesülve - sietve elbocsátottak lapjától, s aki aztán meg sem állt a Ludas Matyiig és egy háromkötetes Napóleon-életrajz megírásáig. Az MDP Akadémia utcai székházában ugyanakkor született egy titkári határozat, amely megállapította, miszerint a "sportnagyhatalom vagyunk" eszméjének elharapódzásáért s így a közvélemény felzúdulásáért, a tüntetésekért is kizárólag a Népsport vezetése, valamint a rádiókommentátor Szepesi György a felelős. A tüntetésekről amúgy csak egy rövid rendőrségi kommüniké látott napvilágot, s az említett zárt határozat meghozatalánál is különös fontosságot tulajdonítottak annak, hogy a felelősség mérlegelésében nem jutott szerep "az utca hangjának".
A soron következő trauma 1969-ben, Marseille-ben érte hazánkat. A világbajnoki szereplés kérdésében döntő, Csehszlovákia elleni ki-ki mérkőzés elvesztése (december 3.; 1-4) tüntetésekhez már nem, ám végítéleti hangulathoz és magyaros mutogatósdihoz annál inkább vezetett. Mohács, kálvária, dráma, tragédia - sorolta a vereségre aggatott túlzó megjelöléseket a korszak kedvelt kabaréalakja, Abody Béla, majd jeles kalkulussal elvégzett esztétikai tanulmányait felidézve arra utalt, hogy "az intenzív érzelmi átélés lírává nemesíti a dolgokat". Mások azonban nem viselték ily léha könnyedséggel; a szövetségi kapitány (ekkor épp Sós Károly) leváltásán túl a szövetség és a klubok vezetésének felelőssége, a bajnokság lebonyolításának és az edzési metódusok (ebből lett utóbb a Kutas-féle ún. követelményrendszer) megreformálásának, s halványan még egy sportminisztérium felállításának az ötlete is felmerült. A reformhevület hamar elpangott, a felelősség kérdése is lekerült a napirendről, ám annál emlékezetesebb a mérkőzés résztvevőjének, Mészöly Kálmánnak a magyarázata, aki a beígért, túlságosan magas prémium (hatvanezer forint) "bénító hatásával" indokolta a vereséget.
A mindössze négy aranyérmet fialó 1976-os montreali olimpia ugyancsak csalódást keltett a közvéleményben és a sport állami vezetésében egyaránt. "De hát istenem, van az örömnek más forrása is, mint hogy ujjainkon számolgassuk az érmeket!" - nyugtatta az Élet és Irodalom olvasóit az olimpia eredményeit a lap első oldalán sommázó Szász Imre, aki egyúttal a társadalmi magatartás általános problémáit vélte felismerni a gyenge szereplés magyarázataként. Beckl Sándor államtitkár, az Országos Testnevelési és Sporthivatal elnöke viszont másban látta az okokat: "A szakszövetségek és a kiemelt klubok irányítása nem volt megfelelő. Szigorúbb rendre, határozottabb követelményekre van szükség. Nem liberalizmusra. Az élsportban határozott központi vezetésre van szükség, és a végrehajtást senki sem gátolhatja." Aligha meglepő, hogy e vélemény ismeretében komolyabb vita nem kerekedett a magyar olimpiai csapat teljesítménye körül.
A nyolcvanas évek nagy pofonja, az 1986-os mexikói 0-6 már jóval nagyobb vitát gerjesztett, s a felelősséget kajtató cikk- és könyváradat részint megelőlegezte, részint túlélte a politikai rendszerváltást. S hasonlóan számottevő irodalma van mára a magyar olimpiai mozgalom legnagyobb kudarcának, amelyet nem versenypályán, hanem tanácskozóteremben szenvedett el az 1984-es bojkottal. Igaz, ez a vereség kilóg a sorból, s nemcsak az aktus merőben negatív jellege miatt, hanem mert e kérdésben csak évekkel később indult meg az elmaradhatatlan mutogatósdi. 1984-ben a MOB főtitkára, bizonyos Schmitt Pál nulla aranyérem után is elégedettebbnek mutatkozott, s rendezettebbnek ítélte a sport és az állami vezetés viszonyát, mint az idén.
