Az FCC (Foreign Correspondent´s Club) dögös viktoriánus építészeti alkotás Hongkong szigetén, turbulens napokat látott intézmény, pezsgett az élet a világháborúk és Vietnam, az 1967-es hongkongi maoista zavargások, a Nagy Népi Kulturális Forradalom, Mao halála (1976), a nyitás és zárás, a reformok és Tienanmen idején, és persze pezseg most is. Ezer hongkongi dollárért lehet ideiglenes tagságit váltani, ez arra jó, hogy a bárban az ember számlát nyithasson, amúgy be lehet menni, be is megyünk, oszt nem fizetünk, magyarok vagyunk, vagy mi! Becsoszogok a bárba, keresem az emberem, ki is szúrom pónem alapján, bár magasabbnak gondoltam. Kezében whisky, kicsit indignálódottnak látszik, egy nagyon részeg, újságíró-küllemű egyénnel beszélget. A gonzo-újságírás 2-es számú félistene, a Rolling Stone külpolitikai prófétája, virtuóz riporter, részeges guru, P. J. O´Rourke. "Hi P. J.", mondok, "én lenni magyar riporter, a Jim haverja, tudod, beszéltünk a minap távbeszélőn, mi a pálya?!" "Ó, helló, nagyon jó, mindjárt mehetünk. Hé, Bill, ez a csávó fordította magyarra a Hunter könyvét, jó, mi?" Rám néz a haver, a szemén látszik, hogy scotchban úsznak a véredényei, "Hű, a Hunter, hát az kurva jó!", megbök valakit a pultnál, az is vigyorog, mint a lukas zokni, mit iszom? Think big, tanít az amerikai nép történelme, tizenhat éves Lagavulin, ha volna, azt esetleg, bár fanyalogva. (Ez egy nagyon tiszta Highland Malt, connaisseurök kedvence, jég nélkül kérem, éppcsak egy leheletnyi Evian-vízzel, hogy kicsit gyengítse az alkoholszintet, és jobban kijöjjön belőle a Loch Ness-i szörny meg a tölgyfa hordó íze.) Fehér libériás kínai mixer adja az italt, július másodika van, másfél napja belénk jött a Kínai Népköztársaság, de itt még hamisítatlan gyarmati a hangulat.
*
1997 az az év, amikor három szilveszter volt egy évben. Legalábbis nekem. Abszolváltam egy igazit Magyarban, ha jól emlékszem, volt minden, ami ilyenkor kell az évtizede bejáratott rítus szerint: gőzfürdő, libasült, lóverseny, bulihegyek. Aztán voltam holdújéven Hongkongban, "Kung Hei Fat Choy", BUÉK, ahogy ottan mondják, az ökör éve, lóversenyek ott is, de milyenek!, a városon kívüli Sha Tinben 50x20 méteres videófal vetíti ki az eseményeket, angolos külsőségek, kínai, auszi, dél-afrikai zsokék és olyan lovak, hogy T´door eszét vesztené a látványtól. Aztán az átadás, a június 30-i éjfélvárás is egyfajta szilveszter, parti a hegyen, a világ tán legjobb kilátásával, noha esik. Megy a tévé, mint egy alulbútorozott év végi bulin, egyenruhás pincérek töltögetnek, gweilo (fehér) összejövetel, kicsit melankolikus. Egy Hongkongban állomásozó új-zélandi magyar pszichiáternő azon tanakszik, mennyi idő kell, hogy a kínaiak lerohasszák a várost. A Pearl TV-ben P. J. O´Rourke is kommentál, nem hallom, mit mond, mert bent durrognak a Dom Perignonok meg a Veuve Clicqot-k dugói, kint meg a kolonialista gyarmatzáró tűzijáték.
*
P. J. bejárta a világot, száguldó riporter, Egon Erwin Kisch reinkarnációja. Amit a rendszerrel háborúzó dél-koreai diák militaristákról, Libanonról, Szomáliáról, a hajdanvolt Jugoszlávia törzsi háborúiról írt, mestermunka, még ha reagenista alapállásával nem is tudok mindig együtt rezdülni. Megírta könyvét a Republikánus Párt kígyójáról, a világ összes bajairól, harcol az alkoholmentes sör térhódítása és az europrovincializmus ellen ("az átlag európai ország eleve olyan kicsi, hogy az ember a kutyáját nem tudja úgy levinni sétálni, hogy ne vinne magával útlevelet"), a nyolcvanas évek amerikai értelmiségi baloldalának kedvencébe, Nicaraguába is beleveri a csúfot, valami olyasmit mond, hogy olyan az az ország, mint Zsivkov Tódor Bulgáriája marimbazenekarokkal. Most a washingtoni libertariánus Cato Intézetben kutat, hogy mit, az nem teljesen tiszta, nyilván az alkoholmentes sör is része a dolognak, és még nyilvánvalóbban az amerikai középtől jobbra állók kedvencével, coloradói (szeszgazdag) Coors sörrel a kezében teszi ezt.
*
Kilépünk az FCC-ből, alig száz métert kell hegyre föl menni, szokásos "stúdiónkba", Katkó András lakásába megyünk. Már minden készen, be vagyunk világítva, Cs. Nagy kameramágus még mellé tesz egy borneói dajak fejvadászmaszkot, "csak a kompozíció végett". Mit iszik?, whiskyt, itt a tizenhat éves Lagavulint már mellőzni kényszerülünk, de a Cutty Sark is szépen csillog.
Megkérdezzük, a cigi zavarja-e, mégiscsak amerikai. Á, nem, ő is csak most szokik le, bele is túr a zsebébe egy nikotinűző rágógumiért. A felesége terhes, most várják az első gyereket, elmúlt már ötven, ideje rátérnie az ön- és családkímélésre. (Valahol azt írja, hogy azért kapta a Foreign Affairs Desk foglalkozásmeghatározást a Rolling Stone impresszumában, mert a "középkorú alkoholista" a tényekhez közelebb álló megjelölés ugyan, de nem mutat jól a névjegykártyáján.) "Soha nem nézek hongkongi akciófilmeket, valójában egyetlen kung fu-mozit sem láttam még soha, főleg azért, mert minden tizennégy éves amerikai fiú ezeket nézi, meg valamilyen harcművészeti iskolába jár, és ez idegesít, bár azt remélem, hogy ezek a szegény hongkongiak annyit tanultak a dologból, hogy a támadás erejét az ellenfél ellen tudják fordítani." Leállunk, valamit piszmogni kell a kamerával, rátöltünk a whiskyjére, Katkó a háttérből kezdeményez beszélgetést vele, megállapodunk, hogy majd dedikál.
A technikai malőr elhárul, folytatjuk.
"Borzalmas, hogy az egész világ elfordul a szocializmus nevetséges illúziójától, kivéve szegény Hongkongot, mert ez olyan, mint az a fazon a Szarvasvadászban, aki visszamegy Saigonba." Ha már így esett, kis kitérő Vietnamba. "Nem voltam akkor Saigonban, mert erősen lekötötte az időmet akkoriban, hogy hippi legyek az Egyesült Államokban, szóval kihagytam az egész vietnami háborút. De voltam ott 1992-ben, azt hittem, meg fognak köpdösni az emberek, és meg is köpdöstek, míg azt hitték, hogy szovjet vagyok, de mikor mondtam, hogy amerikai, aszondták, Number One." Kortyol.
"Saigon eleste borzalmas pillanat volt, de legalább egy katonai pillanat. A várost körülvette az ellenség, mondjuk repülőik nem voltak, de kézifegyverrel el voltak látva rendesen. De ezt a háborút ki nyerte meg? A britek egyszer csak azt mondták: önök valószínűleg vissza óhajtják venni Hongkongot! O. K., ha ennyire akarják, persze vissza tudjuk adni!"
Megkérdezem, látta-e azt a plakátot a hongkongi metróban, ahol Maggie Thatcher és Deng Xiaoping kvaterkáznak, valamelyik prokommunista szervezet ünnepel vele. Ha Britannia, akkor feltehetően Thatcher P. J. politikai eszményképe ott. "Az, hogy Margaret Thatcher adta vissza Hongkongot a kommunistáknak, valóban ironikus. Ritka pontos használata ennek a gyakran félreértett szónak: nem pusztán meglepő vagy furcsa - ironikus. Micsoda borzalmas árulás! Ez nem egy ilyen Nyugat-Kelet dolog, hanem minden szabad ember elárulása." Hongkong persze, akármilyen jól mentek is a dolgok, mégiscsak egy idegen ország gyarmata volt, és mint azt a demokráciapárti hongkongi politikusok sem tagadták soha, a hazafiságuk örvendett a visszacsatolásnak, politikai eszményeik viszont nem.
Martin Lee, a Demokrata Párt elnöke például fel is tette a kérdést, a külső szemlélő talán csodálkozik, miért él ennyi kínai ember Hongkongban. (A brit gyarmatosítás előtt egy-két tízezer ember lakta a mai Hongkong területét, ma a hat és fél millió lakos majd 90 százaléka kínai.) "Ezek az emberek a szabadságot keresték, vagy azok leszármazottai, akik emiatt jöttek ide, és paradox módon egy angol koronagyarmaton több szabadságot találtak, mint szülőhazájukban", mondta Lee.
"Nem sok minden fog történni Hongkongban. Ezek nem hülyék, nem idióták, nem vágják le az aranytojást tojó tyúkot. Fontos megértenünk, hogy a kormányzati emberek nincsenek túlfizetve. Ami fontosabb nekik a pénznél, az a hatalom. Õk a fizetési csekkjüket hatalomban kapják. Szét fogják rombolni Hongkongot? Nem, mert azért a pénzt is szeretik." Ez pedig tény, sőt a hongkongi milliárdosok nagy része pénzének tetemes hányadát arra fordítja, hogy a pekingi káderek nem hülyesége, nem idiotizmusa megmaradjon.
"Nagyon remélem, hogy a jövő jobbat fog hozni Hongkongnak. Hogy az fog történni itt, mint ami a többi kommunista országban történt Kuba és Észak-Korea kivételével. A kommunista Kínának már így is elég problémája van, most Hongkonggal kapott hatmillió újat is."
*
"A kapitalizmus győzelmének a kommunizmus felett az információ volt a kulcsa. Voltak elég gazdag kommunista országok is, sokáig nem tűnt úgy például, hogy az oroszoknak problémát jelentett volna pénzt találni fegyverkezésre vagy űrrakétákra. Egy totalitariánus társadalomnak el kell vágnia az embereket az információtól, a kapitalista társadalomnak információt kell juttatnia annyi embernek, amennyinek csak lehetséges. Ha van közvélemény, már nem tudod megcsinálni a George Orwell-féle 1984 típusú dolgot. Az emberek moziba kezdenek járni, faxokat kapnak, rákapnak az Internetre, és látják, hogy egy csomó más módon lehet élni, mint a Tiltott Városban."
Az oroszok pénzéről elmesélek neki egy régi magyar viccet a hatvanas évekből, hogy a szovjet elvtársak nyilván nem ugyanabból az acélból csinálták a szputnyikjaikat, mint a borotvapengéiket. Az a bizonyos állami gazdagság az állampolgár nyomorát jelentette, végül is ebbe buktak bele, a fegyverkezési versenyt nem tudták tovább folytatni, mert úgy jártak volna, mint Észak-Korea. Szép dolog az információ, és noha némileg közhelyes, amit mond, sok mindennel egyet lehet érteni. Hongkongban viszont ´89 óta más irányú folyamatok vannak.
"Az öncenzúra a nap szlogenje. A South China Morning Post néhány napja még úgy nézett ki, mint bármilyen újság az angol nyelvű világban, olyan főcímekkel, mint Tyson fület harap és hasonlók. A július 2-i South China Morning Post úgy nézett ki, mint a régi Izvesztyija vagy Pravda angol átirata. De hál´ istennek nem minden információ jön a médiából; ha így lenne, Napóleon győzött volna, vagy Hitler, vagy Sztálin. A médiát ellenőrizhetik, még a telefont is lehallgathatják, de minden embert nem figyelhetnek, aki beszélgetni kezd az utcán." Azért erre is történtek már kísérletek a világtörténelemben, felhívom figyelmét egy albániai élményemre: ´91-ben rákérdeztem ott, hányan dolgoztak a Sigurimi nevű titkosszolgálatnak. A megkérdezett illető azt válaszolta, hogy a három és fél milliós lakosságból hárommillió, tehát nagyjából mindenki, aki betöltötte a hatodik életévét.
És ahhoz mit szól, hogy Hongkong a földkerekség egyik legnagyobb film- és hanglemezipari központja, jóllehet a film- és hanglemezipari gigászok nem elsősorban politikai bátorságukkal szoktak tüntetni (tisztelet a kivételnek, mint pl. John Shum színész-producer, a Tienanmen téri tüntetőkkel szolidarizáló hongkongi benefit koncert szervezője)? "A szabad világ tömegkultúrája elképesztően fontos a diktatúrák elleni harcban. Nem a tartalom a fontos, az általában balos, kollektivista üzenetet hordoz; sokkal fontosabb az implicit üzenet a szabadságról, a lázadásról, az örömről, és ez mélyen az individualista szabadságkultuszban gyökerezik. A popkultúra nagyon felforgató a totalitariánus rendszerek számára."
"A népi kínaiak betilthatnak minden hivatalos másként gondolkodást, de Hongkongban minden áldott embernek van rádiótelefonja. O. K., ezt is elvehetik, de azt már nem, hogy itt több mint hatmillió ember ki volt téve a valódi világnak, és azt nem könnyű elfelejteni. Persze az nem valószínű, hogy olyan felkelésbe kezdenek, mint a varsóiak a nácik ellen, vagy mint a magyarok 1956-ban, mert a vérfürdő-élményük már megvolt ´89-ben a Tienanmen téren." Bólogatunk, Katkó kimegy a konyhába megnézni, hogy megfagyott-e már a jégkocka. "A magyaroknak nagyon rohadt élményeik vannak a XX. században. Nácik, saját diktatúrájuk, oroszok, forradalom, megint oroszok, és a Nyugat hagyta, hogy ez megtörténjen. Az ´56 utáni magyarok nem voltak óvatosak? Dehogynem. A kínaiaknak nem ötven, hanem kétszáz év jutott ebből, persze hogy még óvatosabbak." Noha egyszerűsítő, amit mond, némi külföldi tapasztalat után elmondható: így is szép, hogy egy külpolitikai riporter ennyi mindent tud. "A Kínával kapcsolatos amerikai politika szégyenletes. Nem annyira, mint a brit, de azért mégis. A választók nem nagyon törődnek vele, nagyon messze van. De a pártok, a demokraták és a republikánusok nagy adakozói nagy üzletemberek. Noha én nagyon bizniszbarát és konzervatív vagyok, nem hiszem, hogy ezek az üzletemberek inkább mentesek a bűntől, mint mások. Kína esetében bűnük az égbe kiált! 1,2 milliárd fogyasztó, 1,2 milliárd fogyasztó, ez a mantrájuk, ezt hajtogatják folyamatosan, és ezért képesek becsukni a szemüket, hogy ne is lássák, mi folyik Kínában." Befejezzük, lekapcsoljuk a lámpákat, nagyon meleg is volt már tőlük. Dedikál, nekem a Give War a Chance (Adj egy esélyt a háborúnak!) című könyvet, azt írja bele, hogy Don´t forget: Peace kills! (Ne feledd: a béke öl!). P. J. kicsit elázott, mondja, kell még mennie egy vacsorára, egy haverja meg másnap motorjachtos kirándulásra viszi a Gyöngy folyóra; mondjuk, ugorjon be Macaura, duplázza meg a pénzét blackjacken, és az ottani triádháború is megér egy misét. Oké, mondja, de most Albániára izzít, Hongkongból úgyszólván egyenesen oda megy. Gyorsan megbeszélünk még néhány albán élményt, én békeidőben voltam - noha ez ott relatív -, és a legborzalmasabb hely, amit valaha is láttam, P. J. egyetért, iszik még egy Cutty Sarkot, kibont egy újabb dohányzásról lesegítő rágógumit, bekapja, búcsúzóul még elmondja, hogy tán a nyár végén megy a Sziklás-hegységbéli Aspenbe, meglátogatni Huntert, bár az most nagyon el van butulva a filmforgatással, és össze van nőve Johnny Depp-pel, aztán hívja a liftet a 14-re, kicsit nekimegy az előtérben felhalmozott felszereléseknek meg a liftajtónak, elvitorláz. A Mandarin Oriental előtt a bordó turbános szikh portás kinyitja neki a taxi ajtaját, felmegy a 919-es lakosztályba, gondolom, tölt még egy whiskyt, kinéz az öbölre, a kivilágított felhőkarcolókra, de már az albán fegyveres elégedetlenkedőket meg egy nem kelet-ázsiai típusú nyomort lát ott.
Vágvölgyi B. András
(Köszönet Jim Dentonnak)
