„Öt-hat milliós rendező voltam” - Albert Dupontel színész, filmrendező

szerző
Köves Gábor
publikálva
2018. ápr. 19., 12:51
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nálunk inkább színészként, mintsem rendezőként ismert, ez a körülmény azonban nem tartotta vissza attól, hogy Pierre Lemaître Goncourt-díjas regényéből, a Viszontlátásra odaföntből nagyszabású kosztümös filmet készítsen. A saját szavaiba vágó, lelkesen hadaró rendező-főszereplővel Párizsban beszélgettünk.

Magyar Narancs: Lemaître regénye az első világháború végnapjaiban kezdődik, és ha valami ekkor kezdődik, az filmen csakis nagy pénzből valósítható meg. Miért pont önben bíztak ennyire a producerek?

Albert Dupontel: Az ötlet az ügynököm fejében fogant meg egyfajta árukapcsolásként, nekem és Pierre Lemaître-nek ugyanis ugyanaz az ügynökünk. Ő nyomta a kezembe a könyvet, lenyomta a szokásos szöveget, hogy micsoda fantasztikus regény, bla-bla-bla, szóval megkaptam a regényt, és ha már így esett, el is olvastam. Magával ragadott a sztori, de rögtön láttam, hogy ebből csak irdatlan sok pénzből lehet filmet csinálni. Ettől persze megijedtem, félre is tettem az ötletet, megrendeztem a következő filmemet, csakhogy a producerem nem tágított, felszólított, hogy vegyem fontolóra még egyszer a dolgot. Addig győzködtek, míg végül beadtam a derekamat. Ahhoz képest, hogy vagy 600 oldalas a regény, elég flottul ment az adaptálás. Egyszerűen kiválogattam belőle a nekem tetsző dolgokat, és némileg elrugaszkodtam a regény nagyon is valóságos világától. Én egy sötét tündérmesét csináltam.

false

 

Fotó: Jérôme Prébois

MN: Az elrugaszkodásaival együtt mennyi pénzből jött ki az egész?

AD: 17 millió euróm volt, míg korábban 5-6 milliós rendező voltam. De ha onnan nézzük, hogy egy hollywoodi sztár kb. ennyit kér egyetlen filmszerepért, akkor nem is olyan hű, de nagy ez az összeg.

MN: Gondolom, a háborús ütközet vitte el a pénz nagy részét.

AD: Csak a háborús jelenetet két hétig forgattuk, de a számítógépes effektek is rengeteg pénzt emésztettek fel, 1,5 millió eurója volt erre a produkciónak. Minden negyedik snitt számítógépes segédlettel készült. Rögtön az elején van egy szép hosszú beállítás, tulajdonképpen benne van minden; a harctér, a főszereplők és még egy kutya is. Ma már nem nagy ügy egy ilyen komplikált jelenetet digitális technikával összehozni, Orson Wellesnek még sokkal nagyobb fejfájást okozott megrendezni A gonosz érintése híres nyitójelenetét. Azért van, ami nem lett könnyebb, például 15 hónapomba telt, mire a végső vágás megszületett. Ez sem volt éppenséggel olcsó mulatság. Persze a legnehezebbek mindig azok a jelenetek, amelyekben nem lehet trükközni. Ilyen Niels Arestrup nagyjelenete a film abszolút érzelmi csúcspontján. Niels akkora színész, hogy két felvétel is elég volt neki, pedig ezen állt vagy bukott az egész film. Ehhez egyetlen trükk sem ér fel.

MN: Azért talált olyan helyszíneket Párizsban, amelyek mindenféle számítógépes bűvészkedés nélkül is beleillettek az első világháború utáni miliőbe?

AD: Ott van például a főszereplő gazdag családjának otthona, erre tökéletesen megfelelt a hajdani repülőgépgyáros, Marcel Das­sault háza a Champs-Élysées-n. De ha kijövünk a házból, szembejön a Champs-Élysées, ami természetesen már nem illett volna a filmbe, szóval itt is trükköznünk kellett, nem tudtuk megspórolni a green screen technikát. És mivel nagy rajongója vagyok a Lumière fivérek korabeli színes fotográfiái­nak, azoknak, amelyek az általuk jó száz éve kikísérletezett autokróm eljárással készültek, a filmnek is ilyen színeket adtam. Ha csodás, százéves színes fotókat akar nézegetni, a boulogne-i Albert Kahn-gyűjtemény tele van ilyenekkel.

MN: Nemcsak az autokróm fotográfiák hangulatára, de a korabeli autómobilok szerepeltetésére is nagy gondot fordítottak.

AD: Az egyik legszebb példányunk egy Grégoire márkájú autó volt, tényleg ilyenekkel furikáztak száz évvel ezelőtt. Az egyik színészünk dédapja építette, ez ott, a forgatáson derült ki, amikor megpillantotta a jelenetbe begördülő korabeli példányt. Bár az is lehet, hogy a nagyapja volt.

MN: Az írónak volt beleszólása abba, hogy ön mit művel a regényével?

AD: Őt összesen kétszer láttam. Először is biztosítottam róla, hogy mit látok a regényében: nagyon modern szereplőket és egy elegáns pamfletet, ami éppúgy áll a mai viszonyokra, mint az első világháborút követő időszakra. Ezt elégedetten nyugtázta. A nagy változtatásokba azért beavattam, úgy tekintettem rá, mint egy döntőbíróra. Mégiscsak az ő könyvéről volt szó. Én nem vagyok író, csak egy filmes, nem akartam, hogy úgy érezze, elárulom a regényét. Igazán csak egyszer ellenkezett, látva, hogy mire készülök. Jelezte, hogy ez így egyáltalán nem lesz jó, ilyen egyszerűen nincs, emberileg képtelenség. Abszolút egyetértettem vele, mondtam is, hogy igen, a legteljesebb mértékben igaza van, ez így egyszerűen hihetetlen, de nekem tetszik, úgyhogy marad. Mert ha valami a számok szintjén nem is stimmel, attól még érzelmi szempontból izgalmas lehet. Ezzel szereltem le.

Viszontlátásra odafönt

Hazai megjelenése alkalmával lelkesen ünnepeltük Pierre Lemaître regényét, kiemelve annak ízeit, szagait, fölényes lendületét, remek írásmódját, szellemes és groteszk mivoltát. Bár recenzensünk 100 fölösleges oldalt is talált a vaskos műben, mindenképpen olvasásra érdemesnek nyilvánította. Íz-szag-lendület dolgában a filmváltozatot sem érheti különösebb panasz, az első világháború mint grandiózus húsdaráló ott van a filmvásznon, ahogy ott van a háború utáni Párizs parfüm- és vizeletszaga is.

false

Külsőségekben osztályon felüli a kiszolgálás, a főpincér mély meghajlással szállítja az ínyencfalatokat. Épp csak a mesélésbe csúszik egy kis hiba, már ha hibának róható fel, hogy nemcsak a sorsáért revansot vevő főhős arctalan (a háborúban ellőtt arcát csodás maszkokkal pótolja), de az összes többi fontos szereplő is, a hű bajtárs-bűntárs éppúgy, mint a főgonoszbajuszt viselő főgonosz, pedig az ő arcukat nem kezdte ki a háború. Szívből üdvözölnénk egy tanulmányt a bajusz és a jellemábrázolás kapcsolatáról, és szívből üdvözöltünk volna egy olyan adaptációt, ahol nem a bajusz teszi az embert, s nem is a fantáziadús maszkok. Az ilyesmi képregényekben szokás, és ennek – a szép francia hagyományokra alapozó képregénynek – inkább elmegy a film, bár nem biztos, hogy ez volt az alkotók szándéka. Azt viszont jól látták, hogy Niels Arestrup olyan csodafegyver, akire hazaárulás lett volna nem ráosztani a bűnbánó atya szerepét. Arestrup akkora színész, hogy az első világháborút is simán eljátszotta volna egymaga, jelentős költséget spórolva ezzel a produkciónak.

 

Forgalmazza a Mozinet

szerző
Köves Gábor
publikálva
2018. ápr. 19., 12:51
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

Mikrofilm

A Narancs filmes blogja.

Mikrofilm
Szerző adatlapja

Blog

még több cikk