E kérdés áll most a világpolitika újabban szőkített tincsekkel koronázott homlokterében. Erre riadnak fel éjjel miniszterelnökök, ezt mormolják maguk elé elemzők, üzletemberek és ügynökök az Egyesült Államokon belül és kívül, ettől ingadozik a vérnyomása republikánusnak és demokratának, kínaiaknak és oroszoknak. A politikusok értelmi képességeinek firtatása kétségkívül modortalanság, és ami fontosabb: félrevezető is. Az európai illiberalizmus sztárjai, Putyin, Erdoğan, Orbán, Farage vagy Marine Le Pen természetesen felettébb hajlamosak a hazudozásra és a bombasztikus baromságok ismételgetésére, de ezt jobbára tudatos forgatókönyv szerint teszik, és nehéz lenne amellett érvelni, hogy a populizmusban, a gyűlöletkeltésben és a politikai stratégiában ne lennének – a saját szempontjukból – hatékonyak.
| ||
Ahogy Trump is az. Az Amerikai Egyesült Államok 45. elnöke esetében azonban vannak olyan jelek, amelyek túlmutatnak a marketingfogásként használt marhaságokon, és arról tanúskodnak, hogy a legnagyobb katonai hatalom vezetőjének gyakran fogalma sincs, miről beszél, kivel tárgyal, kik veszik körül és milyen következményekkel járnak a döntései. Önmagában nem perdöntő, hogy Donald Trump – saját életrajzírója szerint – soha nem olvasott el egyetlen könyvet sem, vagy hogy retorikai elemzések szerint a szókincse egy ötödikes nebulóénak felel meg. Utóbbi akár tudatos stratégia is lehet. De van, amire nincs magyarázat. Például, amikor eldicsekedett vele, milyen pompásan eldiskurált az ő Juncker barátjával, majd kiderült, hogy valójában Tuskkal telefonozott. Mennyit tudhat az Európai Unió, vagyis a világ legnagyobb gazdasága belső erőviszonyairól, aki összekeveri annak két vezetőjét? Most azt hagyjuk, hogy Trump jól dokumentálhatóan félreérti még a tévében hallott egyszerű információkat is (ezért beszélt svédországi terrortámadásról, diplomáciai vihart kavarva), nézzük inkább a híres Mar-a-Lago rezidenciát! Trump saját kis üdülőkomplexumában külföldi államfőkkel találkozik és bizalmas megbeszéléseket folytat, miközben a hotelbe bárki bemehet, és szakértők szerint csak az a titkosszolgálat nem hallgatja le az elnököt és vendégeit, amelyik direkt nem szeretné. Ugyanez igaz Trump régi telefonjára, amelyet nem volt hajlandó leadni. Mert a szívéhez nőtt. Tényleg lenne valamilyen ravasz mesterterv ezek mögött? Vagy elfogadhatjuk, hogy az elnök annyira rabja saját szokásainak, annyira nem látja át a kockázatokat, hogy kiszolgáltatja magát és vendégeit a lehallgatásoknak; illetve hogy felkészületlensége és nehéz felfogása miatt képtelen megjegyezni tárgyalópartnerei nevét és hatáskörét?
Ez a kérdés végig ott kísért az amerikai közéletet mostanában faltól falig kitöltő Nagy Orosz Parában is. Ennek lényege már nem az, hogy Putyin beavatkozott-e a választásokba és segítette-e Trumpot – ezt az amerikai hatóságok tényként kezelik, és az elnök emberei, de úgy-ahogy még a főnök is elismeri (máskor meg önmagának ellentmondva tagadja, de ez nagyjából mindennel így van). A Nagy Orosz Para fő dilemmája, hogy tudott-e az orosz segítségről Trump, és kell-e adnia valamit cserébe? Együttműködtek-e az orosz szolgálatokkal a kampánycsapatának tagjai? Tudja-e befolyásolni Putyin az amerikai elnököt, közvetlenül vagy tanácsadóin keresztül?
| ||
Ha Trump nem hülye, és végighordozza tekintetét a saját környezetén, akkor a következőt látja. Első kampányigazgatóját, a választások előtt lemondott Paul Manafortot az oroszbarát ukrán elnök és orosz oligarchák pénzelték. Hasonló okokból, szintén tavaly nyáron kényszerült távozni Trump mellől Carter Page, a Gazpromhoz kötődő befektetési bankár. Michael Flynn tehát már a harmadik bizalmasa volt, aki eltitkolt orosz kapcsolatai miatt hullott ki Trump mellől. A nemzetbiztonsági tanácsadót azután mondatták le, hogy kiderült, nemcsak az orosz propagandatévétől, egy orosz légitársaságtól, illetve a Kaspersky Lab nevű orosz kiberbiztonsági cégtől kapott nagyobb összegeket, hanem az orosz nagykövettel is tárgyalt a szankciók feloldásáról, majd erről hazudott Pence alelnöknek. És akkor még azokról a lelkes orosz befektetőkről nem is beszéltünk, akik az elmúlt években vadul lapátolták be a pénzeket Trump projektjeibe. Mit tesz ilyenkor egy elnök, ha nem hülye – és nem is zsarolható? Brutális mélységű és gyorsaságú belső vizsgálat után elkerget maga mellől mindenkit, akinek bármi köze volt az orosz államhoz korábban vagy aki kicsit is gyanús, hiszen nyilvánvaló, hogy itt őt csúnyán becsapták. Ha ezt a tisztázást meg sem próbálja, akkor nyilvánvaló, miről szól a történet.
De mi van, ha hülye? Mi van, ha tényleg nem tud különbséget tenni hír és vélemény között? Ha nemcsak látszat, hanem valóság, hogy ugyanolyan horderejűnek gondolja a saját titkosszolgálatai mérhetetlen mennyiségű adaton alapuló, egybehangzó jelentéseit, mint a kedvenc rádiós műsorvezetője találgatásait? Ha tényleg nem hisz el semmit a fake newsnak bélyegzett mainstream médiának?
Egyik lehetőség se kecsegtet nagy reményekkel, se a tengerentúl, se azon innen. Korlátozott vigaszt jelenthet, hogy mivel Amerika kormányzati intézményei, törvényhozása és jogrendje, egész társadalma jóval összetettebb és ellenállóbb, mint amit mi ismerünk, Trump hülyeségének vagy irányíthatóságának következményei is csak erős szűrőkön keresztül zúdulhatnak a nyakunkba.
A belföldi és külföldi hírszerzés igazgatóinak hétfői meghallgatása után egyvalami biztos: az FBI hosszú hónapokon, de talán éveken át folytat majd hivatalos vizsgálatot a Trump-csapat és az oroszok kapcsolatáról. Márpedig az FBI elől az elnök sem bújhat el, és ha megpróbálja hátráltatni a nyomozást, az még jobban fog fájni neki. Nem volt még olyan az amerikai történelemben, hogy az FBI vizsgálja a hivatalban lévő elnök és egy ellenséges állam közti összejátszás lehetőségét. Ha végül nem is találnak semmi megrázó újdonságot, ez a nyomozás akkor is nyomasztó teher lesz a kormányzáson. Ha pedig találnak, az Trump végét jelentheti.
