George Clooney
Kétségtelen: ő a legjobb kávéreklám a világon, és a rendezést is úgy-ahogy kitanulta. Színészként sem kell egy-két minőségi manírért a szomszédba mennie, ám eszköztára mintha elmaradna valamelyest az érzelmek széles skáláján játszó színészekétől. Ennek látványos példája az Utódok című opus, melyben a világ legsármosabb filmsztárja eljátssza minden szupersármos filmsztár álmainak netovábbját: az egyszerű kisembert. Félreértés ne essék: Clooney kellemes jelensége a hollywoodi húspiacnak, tulajdonképpen bármiben szívesen elnézzük, ahogy megvillantja 1350 dolláros mosolyát, csak ezt a kisemberezést jobb lenne másra hagyni, mert ahhoz több kell, mint egy nyakba akasztott szemüveg meg egy klottgatya. Vagy mégsem?
Csányi Sándor
 Fotó: Megafilm | |
Ígéretes színésznek indult (a Liliomért jár is a pont) és ígéretes színész maradt (az Asztalizenében is jól muzsikált), mint aki az állandóság mellett tette le a voksát a színészi erények hosszú sorában. Távolról sem katasztrófa, hogy a versenytársak (például Nagy Ervin, Fenyő Iván) közül végül is ő lett az identitását még mindig keresgélő magyar közönségfilm reklámarca, a biztos tipp, akitől jobban alszanak a producerek és a célcsoportok is. Csányi jelenség lett, erényeitől és gyengéitől függetlenül a tutira menés szimbóluma, a „hozzuk be a Csányit, tegyük mellé a Tompos Gabriellát vagy a Hámori Kátyát” jellegű filmek szinonimája. Jön is mindjárt a Coming Out, csak hogy tételünket igazolja.
Cserhalmi György
 Fotó: Sióréti Gábor | |
A magyar Robert De Niro, akinek idestova már az is komoly gondot okoz, hogyan játssza el saját magát vagy saját maga emlékművét. Volt az az időszak, amikor filmeseink komolyan úgy gondolták, hogy az a magyar, aki lovagol – szerencsére mára szerepüket átvette Geszti Péter Nemzeti Vágtája. Nos, e korszak emelte sztárrá Cserhalmi Györgyöt, Veszelka Imre hű megformálójaként, de látták önök például a Szerelmem, Elektrában is kábé ugyanekkor. Bár az még semmi ahhoz képest, hogy valami zseni egyszer a fejébe vette, hogy a népszerű Tyutyu értelmiségi figurák megformálójaként is nagyot guríthat. A legkínosabb persze az volt, amikor 1989. március 15-én a 12 pontot dörögte el a tévé épülete előtt: egy pillanatra kilátszott a haza jövője, csak nem akartuk elhinni.
Robert De Niro
Talán még akkor sem tud természetes pofát vágni, amikor a második tojáslikőr után megkéri a család a karácsonyfa alatt, hogy álljon már oda ő is a fényképezkedéshez. Ma persze egy különösen fájdalmas paródia, de régebben sem volt ez igazából másképp. Bobby De Niro mindig, minden egyes gesztusával azt jelezte, hogy most egy filmben járunk, hogy amit látunk, arról egy percig ne higgyük, hogy a mesterkéletlen valóság, inkább valami művi, valami rendezett, valami csinált. Milliók szívszerelme volt, és nem véletlenül: ő volt az a színész a filmvásznon, aki visszafogottabb pillanataiban is (ilyenjei valójában sohasem voltak) szemet bántóan harsány maradt, hogy még a leghátsó sorokban smárolók is biztosan megértsék.
Ryan Gosling
A távolba bámulás legjelentősebb kortárs művészét valószínűleg még odaadó hívei sem azért tartják nagyra, mert oly kifejezően zongorázná végig szerepeiben az emberi létállapotok különféle skáláit. Inkább markáns dzsekihordásban vagy mélyen átélt fegyvermarkolásban jeleskedik, így sokak szerint ő ma a coolság élő definíciója – de vajon mennyire lehet menő valaki, aki korunk leghatalmasabb blöffjeihez adja előszeretettel a nevét? Kerestessük azt a bűnöst, aki a jóképűséget először keverte össze a varázslatos karizmával!
Scarlett Johansson
Ryan Gosling női kiadása: elbambulásban ő is nagyon tehetséges. Aranyos volt a maga bumfordi módján a Ghost Worldben, ígéretes másodhegedűs az Elveszett jelentésben, és emlékeznek, hogy az azóta eltelt években mennyiszer nevettetett meg bennünket vagy szorította el torkunkat szemének egyetlen rándulásával? Ilyen nekünk sem jut egyáltalán az eszünkbe, de a mai mezőnyben már az is nagy előny, hogy jelenléte legalább sohasem zavaró.
Al Pacino
Hogy A sebhelyesarcú a világ legnevetségesebb filmje, azt tudja mindenki, csak a többség – tévesen – Brian de Palmát okolja ezért. A filmtörténet legnevetségesebb jelenete pedig az, amikor Vincent Hanna egy kávézóban találkozik, majdnem azt mondtuk, hogy Joseph Barberával, de sajnos nem, hanem Neil McCauleyval, rendőr a bűnözővel, kopó az űzött vaddal Michael Mann Szemtől szemben című filmjében. Hogy, hogy nem, Al Pacino mindkettőben benne volt szügyig. Arról meg ugye ne is beszéljünk, hogy az milyen volt már, amikor Shakespeare-rel találkozott. Vagy amikor gyengénlátót adott, s szó szerint leverte a poharat. Egy darabig persze prímán el lehet élni azon elv hasznából, mely szerint aki benne volt A keresztapában, az mind jó színész. Ez egyfelől marhaság, másfelől múlt idő. Lassan A keresztapát is helyre kéne tenni.
Natalie Portman
Túltettük magunkat azon, hogy Luc Besson kis felfedezettje felnőtt, kopaszra borotváltatta a fejét, önálló gondolatokra ragadtatta magát, picit pucérkodott is (de csak picit), és végül csak elhozta az Oscart egy sokak által bátornak ítélt alakításért, melyre egy sokak által bátornak ítélt filmben, a Fekete hattyúban került sor. Az odáig nem több magánvéleménynél, hogy a Fekete hattyú szerintünk inkább volt giccs (annak viszont remek), mint bármi, ami hasonlít a bátorságra, az viszont tény, hogy Natalie Portman sokat vesztett hamvasságából azzal, hogy intézmény lett: a nagy színésznő intézménye. Mi nagy nélkül jobban szerettük, de azért így is megnézzük mindenben. Hátha tud még egyszer kicsi lenni.
Meryl Streep
Az égvilágon semmi dehonesztálót nem tudunk elmondani róla; a nagy színésznő lovas szobrát róla (és Gobbi Hildáról) kell megmintázni, és ez jól is van így. Listánkra is csak azért került fel, mert már belefáradtunk, hogy mindig áradozni kell az alakításairól; áradozunk, áradozunk, mert még az olyan középszerű dolgokat is bearanyozza, mint nemrég egy Tommy Lee Jonesszal elkövetett habkönnyű semmiség (Amit még mindig tudni akarsz a szexről). Akkor mi is a bajunk vele? Semmi. Hát, ez az! Az évtized szenzációja lenne, ha egyszer a remeknél alább adná. Megpróbáljuk kivárni. Addig is unottan hurrázunk. Mert megérdemli.
Tóth Orsi
Az már önmagában elég lenne az idekerüléshez, hogy szegény kis művésznő Mundruczó Kornél múzsája, de Tóth Orsi alanyi jogon is megteszi a magáét, mint a műalternatív magyar filmes szcéna drámai szendéje, akinek eddig a legtöbb kondenzált tejet fröccsintették a gyenge húsára, miközben ő csak nézett riadtan, s még tán remegtette egy kicsit hozzá a pillácskáit. Ha egy rendező vagy a Mundruczó azt az alkotói direkciót susogja el, hogy „csináld, amit szoktál”, Tóth Orsi már néz is, majd szégyenlősen elmosolyodik, és meghal.
