A Birodalom visszavág
A Wookieepedián külön fejezet részletezi, mi fán terem a tauntaun. Segítünk: a hóborította Hoth bolygó – leendő jedik szállítására rendkívül alkalmas – hűséges hátasáról van szó, melynek több példánya is feltűnik A Birodalom visszavág havasi nyitányában. Az egyiket hamar megvacsorázza egy Wampa (nem segítünk, lásd Wookieepedia), és a másiknak is a belsőségei jutnak szerephez, igaz, ezúttal a jó ügyet és nem a Wampa-vacsorát szolgálják. A Birodalom visszavág már rögtön azzal a jelenettel belopta magát a rajongók szívébe, melyben Han egy határozott mozdulattal és Luke lézerkardja segítségével felnyit egy tauntaunhasat, hogy a meleget adó, ám igen büdös belekbe bújva valahogy elkerüljék a fagyhalált.
Doktor Zsivágó
| ||
Az volt a tél, a szörnyű tél, Dimitrij Lénáról mesélt… Na, jó, Jurij mesélt Laráról, de ez semmit nem változtat azon, hogy a tél a moziban is csak az orosz tél lehet, és nyilvánvalóan az, amit a mozitörténet legnagyobb giccsőre, David Lean elővezet Borisz Paszternák ugyancsak érzelmileg túlfűtött remekművének adaptációjában, Omar Sharif és Julie Christie élénk segedelmével. Megérkezünk a dácsához, belepte a hó, s akkor még finomak vagyunk – combvastagságú jégcsapok, fehér minden, még a jó isten szakálla is. De ez semmi, mert amikor belépnek a száműzött szerelmesek, odabenn is ugyanez fogadja őket, hólepte padló, fehérbe öltözött bútorok, mint egy turbófokozatra kapcsolt mélyhűtő, amit véletlenül bekapcsolva felejtett Oroszország anyácska.
Életben maradtak
| ||
Frank Marshall sokáig Spielberg hű producerbojtárja volt (ő volt sok más mellett Az elveszett frigyláda fosztogatói producere is), de idővel megjött a kedve a rendezéshez. Rendezett is vagy négy filmet, melyek közül három szóra sem érdemes, ellenben az Életben maradtak egy korrekt és látványos katasztrófafilm volt, melynek a sok hó mellett az emberi dráma, az „enni vagy nem enni” nagy dilemmája adta meg a savát-borsát. Merthogy a repülőgép-szerencsétlenséget szenvedett uruguayi rögbiseknek az Andok fagyos csúcsai közé szorulva nem csak a csontig hatoló faggyal, de az „együnk-e emberhúst vagy ne” kérdésével is szembe kellett nézniük. Végül ettek, és életben maradtak.
Fargo
Hogy is mondta James Ellroy? A regényeim az egész családnak szólnak, már ha a kérdéses családot a Manson családnak hívják. Valahogy így vagyunk a Coen testvérek filmjével, a Fargóval is; a Fargo a tökéletes karácsonyi családi film, már ha nem bánjuk, hogy a szép havasi tájban olykor miszlikbe aprítanak valakit. A faaprítóba fejjel előre beletuszkolt Steve Buscemi – pontosabban a színész zoknis lába – a havas jelenetek örök klasszikusa, nem véletlen, hogy a „Steve Buscemi temérdek halála” című YouTube összeállításnak is ez a csúcspontja, melyet egyetlen tarkó- vagy hasba lövés sem überelhet.
A halál csöndje (Il Grande Silenzio)
| ||
Ha volna némi józanság a Földön, akkor pszichológusok, befogadáselmélettel foglalkozó bölcsészek és persze filmesztéták ezrei kutatnák annak az okát, hogy vajon miért gyakorol annyira delejező hatást a nézőre egy havas tájban kibontakozó westernjelenet. A váratlanság miatt? A ritkasága okán? Netán valami mélyebb, ősibb oka volna? Feltesszük a kezünket, néhány dolog azonban biztos: Sergio Corbucci spagettiwesternje végig a térdig vagy épp derékig érő hóban bonyolódik; a vérengző fejvadászt a pszichopata Klaus Kinski adja; a filmben nemcsak lövöldöznek összevissza, hanem mire eljutunk a végéig, az összes jobb arc hóba hull. Senki sem csodálkozhat azon, ha mindezek után valaki arra jut, hogy az Il Grande Silenziónál nem készült jobb western ezen a világon.
A dolog
| ||
Ha már a havas westernt is csak dicsérni tudtuk, akkor mit mondhatnánk a hókristályos horrorfilmről? Az aztán tényleg a létező jóságok legjobbika. John Carpenter sem maradhatott ki ebből a buliból, és az Antarktiszra érve be is vetetett mindent, amire csak képes volt: kapunk sötétséget, csontrepesztő fagyot, parazita idegent, borzalmas átformálódást, vért, csendet és halált. Na és a tonnányi havat említettük már?
A hó hatalma
Aki látta már télen Koppenhágát, az mindent tud az élet sötét dolgairól. Aki – a Smilláig teljes joggal – azt hitte, hogy Bille August egy szerencsétlen Bergman-pótlék, e szubskandináv fogvacogásban, amikor szó szerint eszkimó kisgyerekek hullanak a háztetőkről, és Julia Ormondnak is elhisszük a származását, nos, akkor a legmegátalkodottabb kétkedő is belátja, a svéd mindent tud a hidegről, és elég sokat az élet sötét dolgairól. Téli nagyváros még nem tűnt ennyire dermesztőnek a moziban egyszer sem. Nagy kár, hogy pont akkor ül le az egész história, mikor a hősök már Koppenhágán túl, messze kinn a jégmezőkön esnek egymásnak.
A kőszívű ember fiai
Jókai nagy szava, a „farkaskaland” nyer Várkonyi Zoltán vásznán tökéletes kiteljesedést, hovatovább dús többlettartalmakat. A gátlástalan művészet hatalma ez, el van tévedve, aki giccsről beszél: milyen már az, amikor úgy is előtted van minden, hogy esetleg nem olvastad a regényt, nem láttad a filmet. No, ez tipikusan ilyen eset: szánkó vágtat a ropogós havon, lustán hasadni készül a hajnal, de még vár inkább egy kicsit, amikor farkasvonítás száll fel a Holdig, beindul a zene, megfeszülnek az inak, és nekilódul a fenevadak falkája. A muffba gémberedett ujjak a puska kakasa körül matatnak ügyetlenül, egy-két lövés is eldördül, jobbára vaktában, amúgy csak a rohanás, az izzadt, esztelen rohanás az életért. Erejük végső határán vágtató lovak párálló orrlika…
A megfagyott gyermek (Tomi)
Aki azt hiszi, hogy a gátlástalan havas giccset a konzumerista Hollywood találta fel, az igen nagyot téved. Balogh Béla rendező a Horthy-korszakban gurított nagyot ezen a pályán: a jószívű, félárva Tomi a film végén a behavazott sírkőről egyenesen a mennybe száll anyukájához, mindezt olyan effektusokkal kísérve, hogy nyugodtan a magunkénak tudhatjuk a súlyos filmes pszichedélia feltalálását is. Hiszen Alejandro Jodorowsky még csak a falepkét csattogtatta egy chilei grundon, amikor Balogh Béla útnak indította Tomit a spirálsugarakat lövellő égi palota felé.
Ragyogás
Attól, hogy Stephen King rühelli a regényéből készült mozit, mi még lelkesedhetünk Kubrick jegesen brutális verziójáért. A Ragyogás zárlata meseszép, mint egy üveggömb a karácsonyfán: a szilvakék fényekben fürdő labirintusban Jack Torrence baltával üldözi a fiát, Dannyt, csillog a hó, kísértetként siklik a föld felett a kamera. Aztán Danny kiszabadul, Jack meg bennragad. Szétfagyott arca a fehér reggeli fényben annyira groteszk poén, amilyenre tényleg csak egy Kubrick-féle ádáz lélek beszélhette rá magát.
