A bank, amely nemcsak a házadra, hanem a belső szerveidre is jelzálogot tehet

szerző
Sepsi László
publikálva
2018. júl. 11., 18:40
kommentek
3
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy jól működő tüdő is lehet ugyanolyan luxuscikk, mint a plazmatévé.

A 2010-es Végrehajtók (Repo Men) című sci-fiben láthatjuk az új évezred egyik legbizarrabb szexjelenetét. Eric Garcia szintén remek, és nyilvánvalóan a 2008-as gazdasági válság ihlette regényéből készült film afféle Fahrenheit 451, tűzőrök helyett könyörtelen adósságbehajtókkal. A sztori szerint a nem túl távoli jövőben minden betegség és szervi elégtelenség gyógyíthatóvá válik, és az Unió nevű szervezet boldogan ad új vesét, májat, agyat mindenkinek, aki képes megfizetni – ha pedig nem, akkor durva THM-mel bíró kölcsön fejében lesz elérhető a kívánt szervpótlás és a kvázi örök élet.

Persze nem felhőtlen az élet, ha valakinek jelzálog van a szívén, pláne, hogy a későn fizetőkért eljönnek a címben említett végrehajtók, és visszaveszik az érintett szervet, függetlenül attól, hogy az érintett adós túléli-e a procedúrát.

false

A Végrehajtók nagyjelenetében a behajtóból lett adós újdonsült barátnőjével betör az Unió szervbankjába, hogy a rendszert kicselezve szolgáltassák vissza a nő elzálogosított testrészeit, és anélkül olvassák le mindet egy vonalkódolvasóval, hogy ki kellene vágni őket a helyükről. A jelenet formanyelve és zenehasználata, illetve a két szereplő közti kapcsolat dramaturgiai íve alapján ez az első együttlétük, ám a beteljesült érzelmek örömét eléggé eltorzítja a véres vonalkód-leolvasó erotikája. A fallikus szerkentyűvel lepittyentett erogén zónák (száj, fül) után előkerül a szike, hogy a jelenet csúcspontján mintegy második vaginát vágjanak vele a nő hasán, hogy elérhetővé váljanak a hasüreg elzálogosított szervei. (A jelenet itt megtekinthető, amennyiben elmúltál 18 éves.)

A Végrehajtók ebben a képsorban a hitelválsággal kapcsolatos félelmeket köti össze a végletesen eltárgyiasított női test ideájával. Mi lesz akkor, ha a bank egy napon nemcsak a házat és a kocsit veszi el, hanem a bajba került adós testrészeit is?

Mindeközben pedig ott húzódik benne egy mélyebb megfontolás: valójában az adós teste a hitel idején tényleg nem az övé, hiszen kezével, agyával, lábával egyaránt azért dolgozik, hogy visszafizesse a kölcsönt. Nem vehetik el tőle, mint a Végrehajtókban, de nem is rendelkezik felettük százszázalékosan, mert a munkavégzés felfüggesztése egyúttal az adósságspirál kezdetét, és így jó eséllyel egyéb egzisztenciális javak elvesztését jelentené – kivéve talán pont a testrészeket.

A Végrehajtókban látható folyamatban, ahogy a vállalat vadkapitalista logikája kiterjed az egyén testére is, egy igen szép múltra visszatekintő városi legenda kísért. Az illegális szervkereskedelemmel kapcsolatos mendemondák egyidősek a modern orvostudománnyal, és szinte minden esetben létező hatalmi relációkat tükröznek, ahogy a Végrehajtókat is átjárják a pénzügyi vállalatokkal kapcsolatos félelmek.

Ezekben a történetekben többféle típust különböztethetünk meg, például élesen elválnak egymástól a gyerekekre és a felnőtt áldozatokra vonatkozó rémmesék. A sztori egyik klasszikus formája a huszadik századi Kelet-Európában a „fekete Volga” legendája. A hetvenes években Lengyelországban, Oroszországban és Ukrajnában is elterjedt történetben fekete vagy vörös Volga gépkocsival járó idegenek becsábítják a gyerekeket a járműbe, elviszik őket egy félreeső helyre (Drakula előtti főhajtásként gyakran egy kastélyba), majd ott lecsapolják a vérüket. Ezt a vért aztán

Nyugat-Németországba exportálják, hogy ott a leukémiát gyógyítsák vele.

A nyugat–kelet irányú transzfer különösen jellemző volt főleg a keleti blokk létezése idején, de például Dél-Amerikában évtizedekkel később is meséltek hasonlókat gazdag amerikaiaknak dolgozó bűnszervezetekről, akik utcagyerekek szemeit (!) lopták el. Az egyik ilyen legenda szerint egy mexikói buszra felszállt egy utazó ügynök, és a sofőr azt vette észre, hogy valami lé szivárog a táskájából. Kinyittatta vele a táskát, amelyben olvadozó jeget találták, rajta kisgyerekek kivágott szemeivel és veséjével.

Függetlenül attól, hogy az illegális szervkereskedelem valóban létező probléma – miközben nyilván nem úgy zajlik, ahogy azt ezek a rémtörténetek állítják –, a fejlődő országok lakóit szipolyozó nyugati szervkereskedők mítosza valós feszültségekre tapint rá.

Végrehajtók (2010)

Végrehajtók (2010)

 

Ahogy Báthory Erzsébet legendájában is az uralkodó osztály képviselője csapolta meg a szegények vérét, hogy abban fürödve örök fiatalságot szerezzen – tehát ugyanúgy egészségügyi okokból, mint a modern sztorik szervkereskedői –, itt is a gazdagabb és nagyobb hatalommal bíró nyugat zsákmányolja ki a szerencsétlenebb területek lakosságát. Ahogy Nancy Scheper-Hughes írja a létező szervkereskedelemről az End of the Body című esszéjében: „A szervkereskedelem immár egy nemzetközi térben működik, ahol a donorok és a recipiensek egyaránt a tőke és a technológia által meghatározott útvonalakat követik. Általánosságban elmondható, hogy a donorszervek által bejárt út megegyezik a modern tőke áramlásának irányával: délről északra, a harmadik világból a fejlett országokba, szegényektől a gazdagokhoz, feketéktől és barnáktól a fehérek testébe; fiataloktól az öregekbe; termelékenyből a kevésbé termelékenybe, illetve nőkből férfiakba.

Amikor a szervkereskedelemről szóló történetekben nem valamelyik fejlett ország a mumus, akkor ez a szerep gyakorta áttevődik az orvostudományra. Külön esszé tárgya lehetne, hogy Burke és Hare testrablóitól a 2001-ben kirobbant brit gyerekszervbotrányig milyen konfliktusokat szült a modern orvostudomány, néhány renitens tudós és a közgondolkodás eltérő álláspontja a halott emberi testtel kapcsolatban.

A Végrehajtókban felvázolt disztópia a városi legendák popkulturális kiterjesztéseként ezeket a mintákat a cyber- és biopunk műfajok eszköztárával idomította a gazdasági válság közhangulatához. Fekete Volga és gazdag nyugati gengszterek helyett a „vállalat” jön el a bal tüdőnkért, hogy emlékeztessen rá: egy jól működő légzőszerv is tekinthető ugyanolyan luxuscikknek, mint a plazmatévé.

szerző
Sepsi László
publikálva
2018. júl. 11., 18:40
kommentek
3
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 3
    tiszapolgári
    2018. július 12., csütörtök 15:49
    Jobb ma egy fehér, mint holnap egy fekete.
  2. 2
    rworse
    2018. július 12., csütörtök 14:04
    A tiszapurgáli annyira fehérmájú, hogy azt még klónozni se lehet.
  3. 1
    tiszapolgári
    2018. július 12., csütörtök 12:28
    Szuper!

    Szerencsére van egy megoldás, amivel túljárhatunk a Cofidis eszén: a 3D-s nyomtató, amellyel gond nélkül pótolhatjuk a lefoglalt testrészeinket.
    https://444.hu/2018/07/05/a-tudonyomtatas-vegleg-felszamolhatja-a-donorhianyt

    Kíváncsi vagyok, mit lépnek erre a csontvelejükig romlott bankárok.

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

Sepsi László

Pocsék filmek, elfeledett könyvek és egyéb gyanús tárgyak a kultúra bűzösebbik feléből. Minden korosztály számára csak szülői felügyelettel ajánlott!

Sepsi László
Szerző adatlapja

Blog

még több cikk