Megbabonázták a helyieket az ökológiai katasztrófát okozó óriásvarangyok

szerző
Sepsi László
publikálva
2017. szept. 21., 12:30
kommentek
3
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Elsőre jó ötletnek tűnt betelepíteni száz varangyot, mégis ökológiai katasztrófa lett belőle: ész nélkül párosodott mindennel, és mindent felzabált, ami belefért. A ma kétszázmilliósra tehető ausztrál varangypopuláció nemcsak az emberi ostobaság manifesztuma, így született meg egy teljesen egyedülálló jelenség, az óriásvarangy-kultusz.

A harmincas években nehéz idők jártak az ausztrál cukornádtermesztőkre. Nem elég, hogy a gazdasági válság miatt a cukor világpiaci ára meredeken zuhant, ültetvényeiket egy túlszaporodott őshonos rovarfaj, a szürke hátú nádbogár is megtépázta. A kártevő fürtökben csüngött a nádszálakról és a környező növényekről: míg egy rendes évben egy queenslandi farmer akár nyolcszáz vagy ezer tonna cukornádat is betakaríthatott, a nádbogár pusztítása után jó, ha egy tonna megmaradt.

1932-ben egy cukoripari konferencián megszületett a briliáns javaslat: az érintett területekre telepítsék be az amerikai óriásvarangyot, amely majd kordában tartja a nádzabáló rovarokat. 1935-ben nagyjából száz fiatal példányt importáltak Hawaiiról Észak-Ausztráliába: napjainkban az ausztrál óriásvarangy-populáció több mint kétszázmillióra tehető. A hihetetlenül szapora és nagyétkű kétéltűek természetes ellenségek híján azonnal megkezdték a kontinens gyarmatosítását. Az óriásvarangy mindent megeszik, ami befér a száján, kisegértől a pingponglabdáig; testének két oldalán található méregmirigyei miatt pedig ő maga a legtöbb ragadozó számára ehetetlen, a kutyák, macskák, kígyók, madarak pedig, amelyek mégis megpróbálkoznak vele, bufotoxin általi kínhalálra számíthatnak.

Az óriásvarangy egy dolgot nem eszik meg: a szürke hátú nádbogarat.

Nem azért, mert nem szereti az ízét, hanem mert a nádbogár lárvaállapotban a föld alatt tartózkodik, a kifejlett állat pedig a növény magasabb részein él, vagyis normális esetben még csak nem is találkozik a felszínen totyogó varangyokkal.

Mark Lewis 1988-ban forgatta le első dokumentumfilmjét az Ausztráliába telepített óriásvarangyokról Cane Toads – An unnatural history címmel. Lewis nem David Attenborough-logikával dolgozó dokumentumfilmes, nem a kukkolás érdekli, hogy aztán olyan képsorokat szállítson nézőinek az állatokról, amilyeneket élőben valószínűleg nem láthatnának, hanem azok a viselkedésmódok, amelyekkel az átlagember reagál a vele kapcsolatba kerülő egyéb élőlényekre. Lewis forgatott filmet csirkékről, patkányokról meg kutyákról is, de a legnagyobb kultusz a Cane Toadsot övezi, amihez minden bizonnyal hozzájárult az is, hogy

ökológiai katasztrófáról nem készült még ilyen derűs film.

A félfejnyi varanggyal játszó kislány a főcím alatt még csak bizarr, a betelepítés történetét összefoglaló stilizált montázs még csak ironikus, de amikor az egyik megszólított szakértő átszellemült arccal utánozni kezdi a párját hívó varangy kuruttyolását, egyértelművé válik, hogy az emberi kultúra és az állatvilág kölcsönhatásának egy egészen új szintjét fogjuk látni.

Ehhez hozzájárul a Cane Toads jellegzetes formanyelve is: Lewis általában a kép közepére komponálja megszólított interjúalanyait, akik kifejezéstelen arccal, minimális testbeszéddel és az amerikai angolhoz szokott fülnek furcsán csengő ausztrál akcentussal mondják el békameséiket. A nyugdíjas házaspár, akik macskakajával etetik a varangyokat, mert a barátaiknak tartják őket. A dühös farmer, aki csak a pusztító invazív fajt látja bennük. A biológus, aki bosszút fogadott a békák ellen, mert házi kedvencként tartott erszényes nyestje megdöglött miattuk. A Townsville Aquarium Society elnöke, akinek huszonkét aranyhalát ölték meg a varangyok, amikor megpróbáltak párzani velük – ugyanis az óriásvarangy étvágyánál csak a libidója nagyobb, és a hímek mellső lábuk gyilkos szorítását bevetve igyekeznek megtermékenyíteni mindent, emberi lábfejtől a nősténytetemeken át a nagy testű aranyhalakig.

false

A Cane Toadsban bemutatott közösség mintha nem tudna szabadulni az óriásvarangy bűvköréből: békaimádók és békagyűlölők váltják egymást a képernyőn, olyan mondatok hangzanak el, miszerint a varangy „a legveszélyesebb hódító a nácik óta” – ilyen lehet egy társadalom, amelyik rászokott a bufotoxinra, és most nem tud lejönni az anyagról.

Bő húsz évvel később, 2010-ben Lewis elkészítette a Cane Toads folytatását The Conquest alcímmel. A 3D-ben forgatott utánlövés egy percig sem próbálja leplezni, hogy ez a film már egy elvesztett háború dokumentuma. Az aljnövényzetben pislogó varangy a nyitójelenetben mint valami őskori dinoszaurusz ront rá a kamerára, és hamarosan kiderül, hogy sem botokkal, sem puskagolyókkal, sem pedig elektromos kerítéssel nem sikerült megállítani az idegen faj terjeszkedését.

A biológiai hadviselés kudarca után az ausztrálok egyetlen dologban jeleskedtek: a kulturális hadviselésben. Az óriásvarangynak állított szobrok, lepukkant békacirkuszok, preparált kétéltűekből készített installációk jelzik azt a küzdelmet, ahogy néhány derék ausztrál – ha már kiirtani nem tudják – igyekszik a helyi kultúrába integrálni a hódító varangyot. És az sem kétséges, hogy Mark Lewis két filmje is elsősorban ennek a kulturális folyamatnak – fogalmazzunk úgy: viszontgyarmatosításnak – a terméke.

false

Hogy az óriásvarangy nemcsak biológiai, hanem kulturális értelemben is hihetetlenül életképes állatfaj, főképp egyedi természetének és alaktani adottságainak köszönhető. Az óriásvarangy nem fél az embertől, mivel csak a párzás és a zabálás érdekli, nagyrészt hidegen hagyja, ha közben gyerekek fogdossák, ezért akár barátságosnak is tűnhet.

Pofázmánya durcás vagy mosolygó manócskára emlékeztet, a szemlélő sugallatainak megfelelően, emellett elképesztően fotogén.

Mint azt Lewis is gyakran kihasználja a filmjeiben, minden kép csak jobb lehet attól, ha belekomponálunk egy üres tekintettel pislogó óriásvarangyot. Mindemellett egész megjelenését belengi valami sajátságos pszichedélia, amire a mirigyeiben termelt, hallucinogén drogként is használt méreg csak még inkább ráerősít: az óriásvarangy mintha egy darwinista tündérmeséből ugrándozott volna elő, hogy aztán fel is faljon mindenkit a Kerekerdőben.

___

Sepsi László (1985) író, szerkesztő, kritikus, elsősorban popkultúrával, zsánerirodalommal és filmekkel foglalkozik. Kötetei: Pinky (2016), Ördögcsapás (2017). Blogja, a Paratéka minden csütörtökön jelentkezik majd a magyarnarancs.hu-n.


szerző
Sepsi László
publikálva
2017. szept. 21., 12:30
kommentek
3
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 3 yoyo
    yoyo
    2017. szeptember 22., péntek 14:26
    rworse, esetleg pár kiwit kell átvinni ausztráliába, hátha a varangyok vesznek róluk példát.

    Amúgy a magyar kormánynak remek riogatós lehetőség lenne, tessék, mi történik, ha a varangyok megvetik a lábukat. A csótány, a patkány, a sáska és más rosszcsengésű kártevő mellett egy kis színt lehetne hozni a hazai uszítókultúrába.
  2. 2 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2017. szeptember 22., péntek 08:09
    – Brekeke! Nagy nap ez a mai, honfoglalásunk évfordulója. 82 évvel ezelőtt, ezen a napon érkeztek őseink erre a véráztatta földre, hogy beteljesítsék az isteni parancsot: Szaporodjatok és sokasodjatok! Sajnos nem volt töretlen a varangyság történelme, a külső és belső ellenségek miatt az elmúlt 8 esztendőben testvérháborúk tizedeltek bennünket, de úrrá lettünk a nehézségeken, és találtunk elég emberi lábfejet és aranyhalat, amit meg tudtunk termékenyíteni, így biztosítani tudtuk népünk fennmaradását.
    És most menjetek, és másszatok rá mindenre! Éljen az Ezeréves Birodalom! Hajrá Varangyország, hajrá varangyok!
  3. 1 rworse
    rworse
    2017. szeptember 21., csütörtök 17:57
    Át kell vinni az óriásvarangyokat Új-Zélandra, hátha a kihalófélben levő kivik példát vesznek róluk.
    Ide csak az oktatófilmeket hozzák róluk, hogy a magyar anyák láthassanak példát, hogyan kell teleszülni a világot.

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

Sepsi László

Pocsék filmek, elfeledett könyvek és egyéb gyanús tárgyak a kultúra bűzösebbik feléből. Minden korosztály számára csak szülői felügyelettel ajánlott!

Sepsi László
Szerző adatlapja