Novák Attila

A felejthetetlen Jeruzsálem

szerző
Novák Attila
publikálva
2017/50. (12. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A múlt szerdán Donald Trump bejelentette, hogy az Egyesült Államok elismeri Jeruzsálemet Izrael fővárosának, s ennek megfelelően nagykövetségét Tel-Avivból Jeruzsálembe fogja költöztetni.

Az Egyesült Államok elnöke ezzel óriási viharokat keltett az egész világon. Sokan, így az amerikai evangéliumi keresztények jó része az Isten seregei és az Antikrisztus közötti végső, armageddoni csatához vezető út fontos állomását látják a deklarációban és lehetséges hatásaiban – az elnökkel szövetséges radikális republikánus keresztény erők befolyása a döntésre nehezen tagadható. Ugyanakkor Jeruzsálem helyzete, története, teológiai státusza önmagában – tehát ettől az amerikai belpolitikai konstellációtól függetlenül is – fontossá teszi ezt a döntést.

Igények

Bár Jeruzsálem ma három vallás szent városa, a hozzá fűződő vallási igények mélysége, megalapozottsága és jelentősége eltérő. Jeruzsálem a zsidóságban már háromezer éve Szent Város, központi zsidó politikai uralom is „fűződik” hozzá, s a zsidó szentírásban (Tnakh) közel hétszázszor fordul elő a neve. A keresztény Bibliában is 150-nél többször említik a nevét, míg a Koránban egyáltalán nem szerepel – a Jeruzsálemre vonatkozó iszlám vallási hagyományok elsősorban politikai természetűek, s az Omajjádok korában keletkeztek. E 7–8. században élt uralkodók Szíria és „saját városuk”, Jeruzsálem fontosságát – melyet Mohamed környezete (éppen a judaizmus miatt) nagy gyanakvással figyelt – akarták növelni azért, hogy Arábiáé csökkenjen. A jeles iszlámkutató és neokonzervatív író, Daniel Pipes részletes tanulmányában (The Muslim Claim to Jerusalem, Middle East Quarterly, 2001/4.) számba veszi az erre irányuló történelmi lépéseket, s megmutatja, hogyan emelte be a dinasztia Jeruzsálemet az iszlám „panteonjába”, a zsidó Szentély ősi romjain építve a városban mecseteket (Mohamed idején egyetlen mecset nem állt Palesztinában). A második mecsetet már Al-Akszának nevezték el, azaz a „legtávolabbi” mecsetnek, utalva a Korán 17:1-es versére: „Áldott legyen Allah, aki átvitte a szolgáját éjszaka a Szent Mecsetből a legtávolabbi mecsetbe.” Az Al-Aksza ugyanakkor száz évvel később épült, mint amikor a Koránnak ez a verse megszületett. Az érdeklődés mindig akkor élénkült meg Jeruzsálem iránt, amikor nem állt éppen muszlim uralom alatt: a zsidó bevándorlások nyomán, illetve a brit uralom alatt. Amin al-Huszaini, a város (egyébként Adolf Hitlerrel rokonszenvező) muftijának álláspontja éppen 1929-ben, a Siratófalnál (is) kitört összecsapások ideje alatt kristályosodott ki: Mohamed próféta Burak nevű lovát a Nyugati Falnál kötötte ki, tehát az a Szent Hely.

Rátette a kezét

Rátette a kezét

Fotó: Europress/AFP

A zsidó hagyomány ugyanakkor szervesen épült össze Jeruzsálemmel, Dávid király városával. A Szentély kétszeri lerombolása rituálékat hozott létre. Ennek emlékére törnek össze egy nagy poharat minden zsidó esküvőn; az egyiptomi kivonulás emlékünnepén (Peszach), a széder estéjén a szertartás a „Jövőre ismét Jeruzsálemben” kívánsággal zárul (Lesana habaa be-Jerusalajim); a Szentély pusztulásának az évfordulója, Áv hó 9-e gyásznappá vált, a vallásos zsidók ekkor böjtölnek.

A keresztény hagyományban Jeruzsálem Jézushoz kötődik, illetve Jézus tevékenységének földi nyomaihoz, s ezek ápolásához. A palesztinai kereszténység a keresztény hatalmak kialakulása nyomán Bizánc­hoz, később a különféle keresztes próbálkozásokhoz kapcsolódott, míg Bizánc után a katolikus egyház épület- és területszerzései (főleg a ferences rend tüntette ki ebben magát) és az európai nagyhatalmak bábáskodása által kapott támaszt. Az európai-keresztény attitűd – a keresztes hadjáratok lecsengése után – nem törekedett közhatalomra Palesztinában, nem is volt rá lehetősége –, ambíciói elsősorban a keresztény szent helyek felügyeletére fókuszáltak. Mindez a szekularizációval és a felvilágosodással párhuzamosan is fennmaradt, s így a modern európai nagyhatalmi politika korában épp a korai keresztény spiritualitás nyert új értelmet: visszatért a Hatalomtól megszabadult keresztény Szellem. A brit protektorátus sem zavarta meg ezt az állapotot, a gyarmati közigazgatás jóindulatúan, atyáskodva szemlélte arabok és zsidók, eme monoteista „őrültek” összecsapásait, s olykor szigorúbb büntetéseket is kiszabott a renitensekre. A keresztény vallásosság képviselete elvált az állami hatalomtól, a Vatikán és (főleg) a ferencesek feladata lett.

Az iszlámban azonban nem létezik ez a fajta szétválasztás: az iszlám Umma vallási hatalma addig ér, ameddig a politikai. A fokozatos zsidó bevándorlás következtében az Izrael­re és Jeruzsálemre vonatkozó iszlám igények egyre erőteljesebbé váltak, s ez formálta a palesztin nacionalizmust is.

Fontos tehát látnunk azt, hogyan lehet teológiai és történelmi igényekből politikait faragni – nagyjából ez a Jeruzsálem-ügy. Az arab világ számára Jeruzsálem politikai okokból vált vallási kérdéssé, hiszen az iszlám szent városa elsősorban Mekka volt és marad. A zsidóság, a judaizmus viszont ezer szállal kötődik Jeruzsálemhez – természetes volt tehát, hogy amikor ez lehetővé vált, a zsidó állam hadserege fizikai értelemben is birtokba vette a várost. Hiszen nincsen más Város, csak ez.

De a muszlim igények megerősödése akkor is tény, ha ingatag teológiai-történeti alapon állnak. Nemcsak a palesztin identitás alakult ki a cionista mozgalom sikerei nyomán, hanem Izrael állam és katonai sikerei is egyre izzóbbá tették a muszlim vágyat a város iránt. Ha emberek ezrei (esetleg százezrei, milliói?) készek meghalni Al-Kudszért (Jeruzsálem történelmi neve arabul – a szerk.), akkor az objektív tényezőként működik. Mint ahogyan a város két, nyugati és keleti része közötti gazdasági, szociális szakadék is gyúanyaga és része ennek az új valóságnak – s itt Izraelnek van tennivalója.

Gajra ment egyezmények

Az ENSZ 1947. évi 181. számú közgyűlési határozata (mely amúgy nem alkot kötelező nemzetközi jogot) Jeruzsálemet corpus separatumként nemzetközi igazgatás alá rendelte volna, azzal, hogy tíz év múltán népszavazás döntsön a hovatartozásáról. A zsidó fél ezt elfogadta volna, ám a kitört csetepatéban, amikor a régió szinte összes arab ereje az újjászületett zsidó államra támadt, a Jordán Légió elfoglalta Jeruzsálemet, az Óváros zsidó emlékeit lerombolta, és korlátozta a hozzájutást a Siratófalhoz. Ben Gurion miniszterelnök 1949 decemberében viszont Jeruzsálemet „örök” és „szent” fővárosnak nevezte, s itt hozták létre az állam törvényhozói, végrehajtói és bírói testületeit, a kneszetet, a minisztériumokat és a legfelsőbb bíróságot is (Tel-Avivban csak a hadügyminisztérium maradt). Az államelnök is (Nyugat-)Jeruzsálembe költözött. 1980-ban Izrael alaptörvényként fogadta el a Jeruzsálem Törvényt, mely Izrael egyesített fővárosának nevezte a várost, és amely a Szent Helyek megőrzésére is felszólított, erre ígéretet tett.

A hatnapos háborúban, 1967. június 5-én Izrael elfoglalta Kelet-Jeruzsálemet, a Templom-hegyet s a környező területeket is. Az európai (és az ENSZ-) álláspont az volt, hogy a bekebelezés jogtalan, így Jeruzsálem izraeli fennhatóság alatti egységesítését „megszállásnak” minősítették, s attól is tartózkodtak, hogy követségeiket Jeruzsálembe, Izrael saját maga által definiált fővárosába telepítsék. A corpus separatum elve az arab magatartás miatt nem valósulhatott meg, később pedig Izrael sem tartotta magát hozzá. Ugyanakkor a hozzáférést a szent helyekhez – ami a corpus separatum megoldás alapvető oka volt – Izrael inkább lehetővé tette, mint a zsidó zarándoklatot korlátozó, illetve tiltó jordániai gyakorlat. Az izraeli jelenlét a keresztény zarándoklatok folyamatosságát is biztosította, s a Waqf, az iszlám vallási hatóság fennhatóságát is elismerte a Templom-hegyen, azaz a Haram al-Sarifon.

A Jeruzsálemért vívott háború a diplomáciai színtéren folytatódott. Az ENSZ 1975-ben rasszizmusként ítélte el a cionizmust – ahogyan Chaim Herzog, Izrael ENSZ-nagykövete észrevételezte, a szavazás napra pontosan a Kristallnacht 37. évfordulóján zajlott. A határozatot 1991-ben visszavonták. A nyugati nyomásra ekkor megindult békefolyamat (amelynek a Begin–Szadat-találkozó, majd az izraeli terület-visszaadással is bővített 1978-as Camp David-i egyiptomi–izraeli békemegállapodás volt az előzménye) végül kudarcot vallott. Az ún. oslói folyamat során a 1990-es évek közepén született egyezmények az izraeliek és a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) között megteremtették a kölcsönös elismerést, és meghatározták azokat a területeket, amelyek – különféle mértékben – függetlenedhettek Izraeltől. Jeruzsálem kérdése azonban annyira érzékeny volt, hogy kiemelték a megállapodások témái közül. (Mindeközben egy izraeli szélsőjobboldali fiatal 1994 novemberében meggyilkolta Jichák Rabin izraeli miniszterelnököt, a palesztin szervezetek pedig terrorral árasztották el Izrael utcáit.)­

Jeruzsálem és a Templom-hegy státusza – a palesztin menekültek, a nyugati parton (Ciszjordániában) épült zsidó települések és a palesztin visszatérési jog kérdésével együtt – 2000-ben, újfent Camp Davidben kerültek terítékre, mint a feszültség gócpontjai. A három év jobboldali Netanjahu-kormányzás után érkező Ehud Barak munkapárti miniszterelnök meg akarta oldani Izrael nagy kérdéseit. A felek soha nem álltak közelebb a „megoldáshoz”, mint ekkor, és soha a palesztinoknak nem volt annyira „békepárti” tárgyalópartnerük, mint Barak és a tárgyalásokat izraeli részről vezető (amúgy marokkói születésű) külügyminiszter, Slomó Ben-Ami. Izrael átadta volna a palesztinoknak a Templom-hegy feletti ellenőrzést, de azzal a feltétellel, hogy a Siratófal körüli terület izraeli kontroll alatt marad. Arafat beleegyezett ebbe, ahogy a város keleti részén fekvő zsidó települések izraeli fennhatóságába is, de ragaszkodott ahhoz, hogy a Siratófal alatti alagutak bejáratához vezető 16 méteres út palesztin kézen maradjon. Izrael ezt visszautasította, mondván, hogy az alagút az egyetlen hozzáférési útvonal az elpusztított zsidó Szentélyek maradványaihoz. Végül a palesztin fél felállt az asztaltól, és a tárgyalások – nem csak emiatt – kudarcba fulladtak. Egy évre rá a jobboldali Ariel Saron legyőzte Barakot az izraeli választásokon, és már zajlott a második palesztin intifáda. (Ennek kitörését az arab közvélemény Saron 2000. szeptemberi templom-hegyi látogatásának tulajdonítja, de azóta tudjuk, hogy már korábban gondosan előkészítették.) Saron – a Dél-Libanonból kivonuló Barakhoz hasonlóan – amúgy autisztikus lépé­sekre szánta rá magát: elkezdte az Elválasztó Fal (Geder Hafrada) építését, majd 2005-ben kivonult Gázából. A fal, vagyis a nyugati part, illetve a Gázai övezet és Izrael belső területei között emelt kerítésrendszer építését leginkább a palesztin terror indokolta, ugyanis a palesztin területekről könnyen át tudtak szivárogni a civileket gyilkoló iszlamista, nacionalista fundamentalisták. A fallal viszont – ami egyébként emberjogilag nem szép látvány – töredékére esett vissza a merényletek száma. Érdekes módon a fal építését – amit széles izraeli konszenzus övez – nemcsak a békepárti (szélső)baloldal ellenezte, de a jobboldalról is érkeztek olyan hangok, hogy nem szabad Izraelnek az országon belül olyan határt építenie, amely önmagától választja el.

Az amerikai törvény

A mai Jeruzsálem – az izraeli állami intézmények természetes otthona – megosztott város. E megosztottságának az egymásnak feszülő igények mellett az is az oka, hogy két világ él benne, a fejlődő és a fejlett. Ám ennek nincs köze ahhoz a vitához, ami a városhoz fűződő történelmi és politikai jogokról szól, és amit a palesztin fél folyamatosan a saját javára próbál eldönteni. Idén májusban az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) tagadta meg a zsidó kötődést Jeruzsálemhez; már a Kelet-Jeruzsálemről szóló határozat címe is sokatmondó volt: „A megszállt Palesztina”.

Donald Trump most egy 1995-ös amerikai törvény (Jerusalem Embassy Act) alapján járt el, mely kimondta, hogy az Egyesült Államok Jeruzsálemet Izrael fővárosának, politikai és szellemi központjának tartja, és 1999. május 31-ben szabta meg a határidejét annak, hogy az Egyesült Államok nagykövetsége a városba költözzön. A törvény szövege kifejezetten utal arra, hogy 1967-ig Jeruzsálem megosztott város volt, ahol az izraeliek és a zsidók nem tudtak hozzáférni a szent helyekhez, míg 1967 után – a város egységesítésekor – viszont ez az akadály elhárult, és minden hívő szabadon (full access) hozzáférhet a szent helyekhez. A szöveg hangsúlyozza, hogy az Egyesült Államok minden országban a működő fővárosban (functioning capital) tartja fenn nagykövetségét, csak a „demokratikus barát és stratégiai szövetséges” Izraelben nem. Ugyanakkor a törvény 1998. október 1-jétől a mindenkori elnököt felruházta azzal a joggal, hogy hat hónapra elhalassza a jogszabály végrehajtását, ha az Egyesült Államok nemzeti érdekei azt követelik. Eddig az összes amerikai elnök fél­évente hosszabbított, köztük Trump is, most viszont kilátásba helyezte, hogy érvényt szerez egy már régóta érvényben lévő és nagy többséggel elfogadott, demokratikus döntésnek. Politikailag ez azt jelenti, hogy a világ egyik szuperhatalma Izrael mellé állt városa védelmében.

De nem jelenti azt is, hogy a Közel-Keleten véget értek volna a csaták.

A játékelmélettel foglalkozó, Nobel-díjas izraeli tudós, Robert John (Yisrael) Aumann tézise szerint a nyugati világ békevágyát, s egyáltalán, a „béke” mint fő cél elérése érdekében tett kompromisszumokat egy teljesen máshogyan gondolkodó világ pusztán gyengeségként értékeli, s ezért ez a magatartás, ez a politika egyáltalán nem hozza el az igazi békét. Aumann szerint a pánikszerű békevágy az állam létezését sodorja veszélybe. Trump bejelentése fontos támogatás Izrael számára ebben a régóta folyó civilizációs és politikai küzdelemben – mely támogatás egyáltalán nem zárja ki arabok és zsidók együttélését és a palesztin állam majdani megalakulását. A város történelmének amerikai politikai-diplomá­ciai elismerése – ellentétben az UNESCO hazug döntésével – annak a magától értetődő ténynek a tudomásulvétele, hogy az egységes Jeruzsálem a vallási pluralizmust elismerő és biztosító, tehát alapvető nyugati civilizációs értékeket képviselő zsidó állam fővárosa. Ez pedig éppenséggel a későbbi vallásháborúk, a megosztás és a megosztottság ellen hat.

A város

Hatvan kilométerre fekszik a tengertől és Tel-Avivtól, ahonnan a 2-es autópályán és a 443-as úton érhető el. A 2015-ös népesség­statisztikai becslés szerint a város lakossága 865 700 fő, ebből 542 ezer zsidó (és egyéb), 323 700 pedig arab (ez több mint 36 százalék), akik nem rendelkeznek izraeli állampolgársággal (bár kérvényezhették ezt). A zsidó lakosság jó része a város nyugati felén él, de vannak zsidó negyedek az arab többségű Kelet-Jeruzsálemben is. A jeruzsálemi arab lakosok izraeli személyi igazolvánnyal bírnak, jogosultak az izraeli társadalombiztosításra és szociális juttatásokra, szavazhatnak az önkormányzati választásokon. A zsidó lakosság körében nő az ortodoxok aránya; az ultraortodoxok és a szekulárisok már ugyanannyian vannak. A számos kormányzati hivatal és múzeum mellett a városban működik Izrael egyik legnagyobb egyeteme, a Héber Egyetem is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A szerző történész, a Molnár Tamás Kutatóintézet (NKE) tudományos főmunkatársa; 2012–2016 között kulturális és oktatási szakdiplomata a tel-avivi magyar nagykövetségen.

szerző
Novák Attila
publikálva
2017/50. (12. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 6 szegedi789
    szegedi789
    2018. január 04., csütörtök 21:05
    Hát, én se voltam elájulva e cikktől. Hetekben oké, ott ez van. De itt ?????
    Molnár Tamás Kutatóintézet munkatársa ...???
    Mik vannak???
  2. 5 Kovacs
    Kovacs
    2018. január 04., csütörtök 20:07
    Örülök, hogy a hármas és nágyes kommentelője így közeledik egymáshoz. Nagy barátság van itt kialakulóban.

    Ha ez így megy manapság az érvelés fővárosok ügyében ( a legszebb rész: a keresztény biblia 150-szer említi jeruzsálem nevét, míg a korán egyszersem!) akkor izgatottan várjuk Trump legközelebbi twitterét.

    Egy tipp amíg megtudjuk a legközelebbi fővárost, hogy ne unatkozzunk: Például hagyományilag bevonulhatna Netanjahu Tunéziába létrehozva a "karthágói övezetet" (mivel a Gázai övezet már nem övezet, ha EGY államról beszélünk) mivel a történelmi város (annó) többszászszor említi a sékel nevet, ami ugye az izraeliek devizaneme. Ilyen övezetekre pedig szükség van, mert Izrael népe elfelejtette, hogy békében is lehetne élni, úgy hagyományilag.
  3. 4 galambocskám
    galambocskám
    2018. január 04., csütörtök 14:30
    Trump ritka jó ötleteinek egyike.
  4. 3 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2018. január 04., csütörtök 11:38
    Nagyon fontosnak tartom, hogy ez az írás megjelent, abszolút egyetértek Novák Attilával.
    Külön tetszik, hogy meg vannak említve a zsidó és a keresztény zarándoklatok. Annyit tennék hozzá, hogy a csak rövid látogatásokra érkező zarándokok mellett a kelet-európai és magyarországi zsidó bevándorlók letelepedése már a XIX. század második felében elkezdődött a Mea Searim és a Geula negyedben, és az itthoni ortodox hitközségekben fontos micve volt a jeruzsálemi vallásos közösségek anyagi támogatása. Az ortodox keresztények számára szintén fontos volt a szentföldi zarándoklat és a közösségépítés.
    Mindez nem mondható el a muszlim hívekről. Amennyire én tudom, az arab világból nem volt szokás Jeruzsálembe zarándokolni, és pláne nem volt szokás Palesztinában letelepedni.

  5. 2 22ambrus22
    22ambrus22
    2018. január 04., csütörtök 11:00
    "az izraeli állami intézmények természetes otthona" - ez miért evidens? Így is látható a történet: A nemzetközi közösség vezető államai- amelyek között voltak arab országok?- megegyeznek arról, hogy elvesznek egy területet - hisz az mandátum, gyarmati terület, nem az ott lakóké, akik nagy többségükben arabok, muszlimok. Elveszik a területet, majd átadják másoknak, akik közül csak nagyon kevesen élnek azon a területen a nemzetközi megegyezés időpontjában. Korábban, több évszázaddal azelőtt ezen a területen éltek, majd a megkapott területekre visszaköltözhetnek, az ott élők meg maradhatnak, vagy arrébb mehetnek, kapnak területet ők is, de nélkülük rendelkeznek a fejük felett a nagyhatalmak. Miért? Az ott élő arabok mit tehettek arról, hogy a nyugatiak, "keresztények" mit tettek a zsidókkal évszázadokon át? Ez nem gyarmatosítás, mint a fehérek Dél-Afrikába telepítése? Biztos rosszul látom, ide lőjetek.
  6. 1 Pasinszki
    Pasinszki
    2018. január 04., csütörtök 09:28
    "Bár Jeruzsálem ma három vallás szent városa"
    Illesse nemi szervével a Jehova, hát negyed évezreddel vagyunk a felvilágosodás kora után!

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Magukra hagyatva
Megoldatlan a pszichiátriai ellátás
Várhegyi Éva írása
A „nemzeti” bankrendszer kockázatairól
Interjúk
Pierre-Laurent Aimard, Horváth Áron, Dúró Dóra
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs