2014-re a magyar politikában a liberalizmus szitokszóvá vált, a királyság visszaállítása, a Habsburg-dinasztia visszahozatala pedig 1945 óta holdkórosok mániájának számít. A Habsburg-szimpátia és a monarchizmus még fő képviselője, Techet Péter szerint sem más, mint "antikvárius érzelem - és ez jól is van így".
Szerintem nincs. Ebben az esszében amellett fogok érvelni, hogy a kettő kombinációjában rejlik a kiút a jelen és a közeljövő hazai politikai csapdájából.
*
Egy. 2010 óta szabályszerűen, kétharmaddal elfogadott, de szigorúan egypárti alaptörvénnyel és a teljes politikai intézményrendszer mamelukok hosszú távú kinevezése révén végrehajtott megszállásával, az új választási törvénnyel és az azzal szerzett újabb kétharmaddal Orbán Viktor és harcostársai olyan új politikai rendszert alkottak meg, melyből jogszerű, inkrementális változtatásokkal aligha vezet út kifelé. Lebontásához kétharmad kell, azt pedig, hogy más, mint a Fidesz kétharmadot kapjon, a rendszer elemei gyakorlatilag lehetetlenné teszik. Ez a rendszer, a Nemzeti Együttműködés (Kötcsei) Rendszere alig ad teret annak, hogy valódi ellenzék a rendszeren belül esélyes váltópártként működhessen. A NER-t, még ha a demokrácia formális jegyeinek többségével bír is, csak a rendszer ellenzéke tudja megdönteni, kívülről. Hogy ez mikor esedékes, tehát hogy mennyire életképes a NER egy, a világgazdaságba ezer szállal beágyazódott közép-európai országban, az a gondolatmenet szempontjából irreleváns, és irreleváns az is, kívánatos-e az Olvasó vagy a szerző szerint egy ilyen felfordulás. Ha a rendszert kívülről döntik meg (külső beavatkozással, gazdasági vagy politikai válság kikényszerítette vértelen, de a közjogi folytonosságot megszakító kompromisszummal, vagy ne adj' isten, forradalom, polgárháború eredményeképp), a következő rendszerváltáskor diszkontinuus módon új politikai kereteket, új alkotmányt kell majd alkotni.
Kettő. A Fukuyama-féle történelem vége vízió levitézlése ide, globális klímaváltozás oda, abban az időbeli és földrajzi keretben, amiben ezt a kérdést érdemes felvetnünk (néhány évtized + Európa), Magyarországnak a legjobb esélyt a boldogulásra a szóba jövő politikai intézményrendszerek közül a szabadságjogokat és a törvény uralmát fékekkel és ellensúlyokkal garantáló, általános titkos választójogra épülő alkotmányos, liberális demokrácia valamelyik alfaja nyújtja. Ezt támogathatjuk elvszerűen, azért, mert magunk is liberálisak vagyunk és demokraták; pragmatikusan, azért, mert ez szalonképes Európában, ezt a legkönnyebb elfogadtatni a néppel; vagy taktikai okokból, azért, mert békésen elvezethet kedvenc, másféle rendszerünkhöz (legyen az a munkástanácsokra épülő részvételi demokrácia, valamiféle ökoszocializmus, vagy egy konzervatívabb demokráciamodell).
Három. Az 1990 és 2010 közötti magyar politikai rendszer megfelelt a fenti kritériumoknak, de - nem függetlenül a keretein belül működő kormányzatok gyengének ítélt politikai és gazdaságpolitikai teljesítményétől - 2010 óta oly mértékben eltávolodott tőle a NER, és főleg oly népszerűtlen azon politikai erők egy része számára (LMP, PM, Jobbik), melyekből a következő rendszerváltás fontos aktorai kikerülhetnek, hogy minden részletében való visszaállítása, egyfajta restitutio in integrum, még ha kívánatosnak gondolnánk is, politikailag rendkívül nehezen tűnik elfogadtathatónak. A következő rendszerváltásnak tehát a liberális demokráciának az 1990 és 2010 közötti kudarcokkal számoló, de új intézményi implementációját kell bevezetnie majd.
Négy. A rendszerváltó SZDSZ nyugatra tekintő és deduktív-doktriner, de az MDF-nek a részben a heterogén támogatói tömegével szemben is képviselt, pragmatikusan óvatos antalli alkotmányozási stratégiája is viszonylag kevés teret adott a politikai rendszerünkben az 1949-et megelőző időszak politikai örökségének megjelenítésére. Az a néhány emlékezetpolitikai elem (a koronás címer, maga a korona, a politikai katolicizmust is megjelenítő Szent Jobb, a háború előtti kitüntetések, utcanevek stb.), amely a rendszerváltáskor vagy azután előkerült, a liberális demokrácia és általa ósdinak titulált ellenfelei közötti terméketlen és hosszadalmas szimbolikus kötélhúzás tárgya lett. Ezért a 1990-2010-es jobboldali rendszerellenzék (MIÉP, Jobbik, majd a Fidesz) nem kis részt a múltban találta meg politikai szimbólumkészletét, különös tekintettel az 1920-45 közötti, sikeresnek nehezen nevezhető időszak mozgalmaira, jelképeire és emblematikus figuráira. Ezek viszont a mai baloldal és az előbb-utóbb kialakuló baloldali rendszerellenzék számára elfogadhatatlanok. Mindenesetre a magyar történelemhez politikai jelképekben is kifejezett folytonos viszony kérdését, melyet a Fidesz a NER alaptörvényének preambulumába is beemelt, ebben a politikai konstellációban az új rendszerváltáskor nem lehet majd lesöpörni az asztalról: az új alkotmányos rendszernek arra reflektálnia kell.
Öt. A következő rendszerváltáskor, különösen, ha az az Orbán-rendszer olyan bukása után kerül napirendre, amely a Fidesz teljes befolyásvesztésével jár, nagy lesz a kísértés azok preferenciáinak a figyelmen kívül hagyására, akik korábban az épp megbukó rezsimet támogatták. Ez óriási hiba lenne: ha nem egy újabb fiaskóba akarjuk az országot belemanőverezni, olyan alkotmányos kereteket kell majd kialakítani, melyeket a politikailag aktív polgárok és csoportjaik minél nagyobb hányada elfogad, sőt nem csupán elfogad, de legitimként fogad el, sőt lehetőleg aktívan támogat is. Akármilyen kombinációban viszi is akár a baloldal, akár a szélsőbal (ez persze sokunknak rémálom), akár a szélsőjobb (ez még inkább az) a zászlót az új rendszerváltáskor, az új rendszert támogató csoportok közül nem maradhat ki sem baloldali, sem jobboldali honfitársaink zöme: olyan liberális-demokratikus rendszer kell, amit a magyar bal- és jobboldal jelentős része egyaránt elfogad.
Összefoglalva: előbb-utóbb új alkotmány kell majd, az pedig lényegét illetően liberális-demokrata kell, hogy legyen, a rendszerváltás alkotmányához nincs visszaút, az új alkotmánynak reflektálnia kell a magyar múlttal való folytonosság igényére, és annak mind a baloldal, mind a jobboldal zöme által elfogadhatónak kell lennie.
Király!
Milyen megoldások kínálkoznak erre a feladványra? Az egyik, aminek előképe az elmúlt 25 évben fel-felbukkant, a liberális demokrácia kereteit nem érintő, azokon belüli történeti-szimbolikus politizálás: visszahozunk valamiféle liberális demokráciát, és köztársasági elnöknek vagy minisztereknek olyanokat jelölünk/választunk, akik magánemberként körmenetre, szentté avatásokra, pápai audienciákra és újratemetésekre járnak, a költségvetésből az Országgyűlés egyházakat és hagyományőrző huszáregyesületeket támogat. Ez a stratégia megbukott 1990 és 2010 között. A másik a liberális demokrácia intézményeinek feldíszítése a történelmi múltból vett szimbólumokkal és elnevezésekkel, ahogy ezt most a Fidesz a maga NER-ével teszi. Ez lesz a status quo, amihez képest a liberális demokrácia történelmi paszomány híján újraalkotott, mégoly bölcs új alkotmánya provokatívan múlttagadónak fog tűnni a jobboldaliak zömének. A harmadik egy olyan megoldás, amely a múltnak nemcsak a szimbólumait és megnevezéseit, hanem fontos, mindenütt jelenvaló intézményeit is átveszi és beépíti: például kormányzó, király, felsőház, valódi jogfolytonosság felvétele a magyar történelmi alkotmány-nyal. Állításom, hogy az első kettő elégtelen lesz NER-váltó helyzetben arra, hogy vele a jobboldal jelentős része is azonosuljon. Ezért a megoldást, akármennyire ellenszenves is ez az Olvasónak, a harmadik irányban kell keresni.
A múltból nem csak a "nemzeti" címkét, hanem valódi intézményeket átemelő alkotmányos berendezkedéssel kapcsolatban, miközben elégtételt jelentenek a történelmi elemekre, a magyar múlttal való folytonosságra vágyóknak, a nagy kérdés, hogy mi és mennyire fér össze a liberális demokrácia jogi kereteivel. Egy kétkamarás Országgyűlés például elvileg összeférhet, de föderális berendezkedés híján vagy korporatista, vagy a semmiből voluntarista módon összeállított felsőház aligha férne bele egy demokratikus berendezkedésbe. A történelmi alkotmány alapjaira visszatérni is nehéznek tűnik anélkül, hogy ne következzen belőle egy sor erősen illiberális norma.
A feladvány tehát így hangzik: mik azok az intézmények, amelyek ellátják a történelmi múlthoz fűződő folytonos, elfogadó viszony jobboldali polgártársaink számára hiteles beépítését a politikai rendszerbe úgy, hogy közben nem kompromittálják sem kifelé, sem befelé az új rendszer liberális demokrácia voltát?
Lehet, hogy van több megoldás, én egyet látok világosan: olyan liberális-demokratikus alkotmányt, mely az államfői pozícióra, Magyarországot formálisan alkotmányos monarchiává téve, visszahozza a Habsburg-dinasztia valamelyik tagját. Egy ilyen rendszer nem lenne unikum Európában, ahol egy sor sikeres észak- és nyugat-európai ország monarchia, és ahol a szintén perifériás, szintén társadalmi és történelmi konfliktusokkal teli Spanyolország relatíve sikeres stabilizációja és integrációja is királyságként zajlott le. Az alkotmány szubsztantív elemei és a visszahozandó dinasztia megkérdőjelezhetetlenül nyugat-európai, sőt a néhai Habsburg Ottó politikai szerepvállalásával megszemélyesíthető demokrata és EU-barát orientációja a liberális és baloldali politikai közösségnek tennék, ha nem is vonzóvá, de elfogadhatóvá az új alkotmányt. Míg a történelmi folytonosság felvétele, a dinasztia katolikus beágyazottsága, a vele járó, a liberális demokráciát nem sértő, gondosan összeválogatandó szimbolikus elemek (tisztségek, ünnepségek, ceremóniák) egyrészt megkönnyítik az azonosulást (ami, régi érv, emberrel mindig könnyebb, mint egy olyan absztrakcióval, mint a köztársaság), másrészt elégtételt adhatnak a nemzeti múlthoz, a koronához, legnagyobb egyházunkhoz, a Szent Jobbhoz húzóknak. Harmadrészt úgy próbálnák újból meghonosítani a nyugat-európai típusú politikai berendezkedésnek egy ránk szabott változatát, hogy közben erős bizonyítékát nyújtanák jobboldali honfitársainknak is annak, hogy mozgalmaiknak helye lesz az új alkotmány alatt. Ráadásul a Habsburg-monarchia a politikai folytonosságot nem a viszonylag demokratikus, de a jaltai paktummal és a szovjet megszállással demokráciájában eleve virtuálissá tett koalíciós időkkel, nem is az ezrek által ajnározott, más ezreknek anatéma Horthy- (pláne Szálasi-)érával, hanem a biztonságos történelmi távolságban tartózkodó és ezért személyes, családi traumákkal alig terhelt emlékű, szabadelvű eszmék által áthatott, gazdaságilag sikeres I. világháború előtti korszakkal veszi fel. Egy ilyen konstrukció a jobboldalnak (beleértve a bevallottan Habsburg-párti Vona Gábort is), de nem a kuruc szélsőjobbnak nyújt kezet. Egyben megoldja azt a hitelességi problémát is, amit Schmitt Pál után az államfő státuszának újraépítése jelent. József nádor és Erzsébet királyné bizonyítják, hogy egy Habsburg kellő szorgalommal és PR-ral a monarchiával és az ausztriai házzal ellenséges, szabadelvű vagy kurucos beállítottságú magyarok számára is elfogadható lehet.
Vannak a tervnek hátulütői, kockázatai, gyenge pontjai? Vannak, csőstül. A www.regnumportal.hu és a rendszerkritikus baloldal, a posztkommunista legitimizmus és az alkotmányos liberalizmus távolsága önmagában is áthidalhatatlannak tűnik. Ráadásul, még ha meg is győztem az Olvasót, a munka nagyja, a jogi és politikai részletek kidolgozása hátravan. De ha az elmúlt hónapok baloldali, illetve liberális, az értelmiség szerepével kapcsolatos generációs cikktusájának volt valami tanulsága, az az, hogy a dilettánsként, publicisztikáival a politikába belekontárkodó értelmiségi dolga nem a taktikai kibicelés, hanem az, hogy innovatív gondolatokkal bővítse a komolyan szóba jövő politikai megoldások halmazát.
Hogy a javaslat távlatos, délibábos vagy holdkóros, azt ítélje meg az Olvasó. De maga a kérdésfeltevés, a NER bukása utáni viszonyokkal kapcsolatos spekuláció éppen hogy nem öncélú, hanem felelős értelmiségi elfoglaltság. Felelőtlen az a hadvezetés, amelynek nincsenek naprakész tervei minden, mégoly kicsi valószínűségű szükséghelyzetre és támadásra; felelőtlen az a politikai elit, melynek politikusai, alkotmányjogászai olyankor, amikor a megválasztott ellenzéki képviselőknek már alaptörvényre esküdni sem automatikus, nem készülnek a következő rendszerváltásra. A vész, ha kitör, nem hagy majd sok időt rögtönzésre.
A szerző PhD-hallgató.
