Volt egyszer egy magyar liberalizmus. Büszke volt a történelmi hagyományaira, a nyugatos fejlődés és a nemzeti progresszió iránti elkötelezettségére, a civilizatorikus értékek képviseletében játszott szerepére. A magyar társadalom jobbik énjének tekintette magát, nem minden ok nélkül, bár nyilván nem elfogulatlanul, és objektíve nem is mindig megalapozottan. Mindazonáltal ami a rendszerváltást követő húsz év társadalmi és gazdasági fejlődésében modern és előremutató volt, ahhoz valamenynyire közük volt a liberálisoknak (is). Ehhez képest némiképp meglepő fejlemény, hogy ez a történelmileg és társadalmilag is meglehetősen beágyazottnak tűnt hagyomány mára úgy eltűnt a magyar politikai életből, mintha ott sem lett volna. Mi történt? Miért váltak politikai hajléktalanná a liberálisok? És mi történt a liberális szavazókkal? Játszanak-e még szerepet a politikai erőviszonyok formálásában, vagy eltűnnek a színről, mint egy kihalásra ítélt állatfaj irányt vesztve bolyongó, utód nélküli egyedei?
Miért?
A legnépszerűbb kudarcmagyarázat szerint a hiba nem az eszmében és még csak nem is az azt politikai aprópénzre váltani hivatott mindenkori SZDSZ-programban keresendő, hanem a feladatra méltatlannak bizonyult - jóindulatú olvasatban elfáradt, a megfelelő utódok kinevelésében pedig sikertelen - liberális politikusok elégtelen teljesítményében. Bár távol áll tőlem, hogy felmentsem a felelősség alól az SZDSZ vezetőit, akiknek egy részéhez az elmúlt évtizedekben szoros baráti és munkakapcsolatok fűztek, nem hiszem, hogy a párt megsemmisülését egyszerűen az ő személyes kudarcukként kellene értelmezni. Ehelyett úgy gondolom, hogy az SZDSZ hoszszú - mindent összevetve közel másfél évtizedes - vesszőfutása, amelynek során milliós szavazótáborral rendelkező, közepes méretű politikai erőből előbb kispárttá zsugorodott, majd tíz éven át a túlélésért küzdött, nem kis részben a párt eredeti politikai szerepválasztásának és világlátásának volt a következménye, amely minden értéke dacára alkalmatlannak bizonyult a többpárti versengésben való eredményes részvételre. Ennek a szerepválasztásnak és világlátásnak volt ugyanis a - valószínűleg elkerülhetetlen - következménye, hogy az SZDSZ bő két évtizedes pályája végére gyakorlatilag kiágyazódott a társadalomból.
Az SZDSZ-nek a kilencvenes évek első felében több tízezres tagsága és milliós szavazóbázisa volt, és a nyugatos-urbánus értékrend első számú politikai képviselőjének számított, ami a rendszerváltás kezdetén meglehetősen jó induló pozíciókat biztosított számára. Politikai értékrendje azonban nem volt teljesen tisztázva, és mind a tagok, mind a szavazók között jelentős volt a párttal radikális-antikommunista hangütése alapján azonosulók aránya. Nem mellékes kérdés, hogy miért.
Szerintem azért, mert a demokratikus ellenzékből jövő SZDSZ-vezetésnek alapélménye volt a társadalmi marginalizáltság, ami az antikommunista kártya kijátszásával tűnt a legegyszerűbben enyhíthetőnek. Ám mint minden hazárdjáték, ez is súlyos kockázatokkal járt: 1991-92-ben a demokratikus ellenzék majdnem elvesztette a pártját, az antijobboldali liberalizmus párton belüli győzelmét követően pedig a kommunistaellenes szavazók voltak kénytelenek eltávolodni a párttól.
Túlnyomó részük nyilván legkésőbb az 1994-es koalíciókötés után távozott, a helyükre pedig feltehetően főként közép- és felső középosztálybeli szavazók érkeztek. Az SZDSZ azonban 1998-ra a kétharmadát elvesztette ennek az 1994-95-ben még mindig milliós nagyságrendű szavazótábornak - és soha többé nem is tudta visszaszerezni. Ennek legfontosabb okaként a liberálisok hitelességét megrengető Tocsik-botrányt szokás megjelölni, aminek nyilván fontos szerepe volt a párt morális integritásának meggyengülésében, ám a kispárttá zsugorodás biztosan nem csak ennek a következménye volt. Elvégre anyagi természetű botrányok más pártok körül is voltak (és lesznek), mégsem feltétlenül szorultak (végérvényesen) a politikai versengés másodvonalába. A mából visszatekintve úgy tűnik, a kispárttá válásban ennél fontosabb szerepet játszott, hogy az SZDSZ-nek nem sikerült összehangolnia a saját világlátását és politikai stratégiáját a szavazótábora politikai értékrendjéből fakadó, a párttal szemben támasztott elvárásokkal.
Hogyan?
Az egyik legfontosabb probléma az lehetett, hogy azok a kelet-európai mércével mérve polgárosult közép- és felső középosztálybeli társadalmi csoportok, amelyek egy milliós liberális szavazótábor gerincét alkothatták volna, feltehetően jóval kevésbé voltak érzékenyek a marginális helyzetű társadalmi csoportok emberi jogi és szociális problémái iránt, mint amennyire az a párt számára fontos volt. Az egykulcsos adó és a közszolgáltatások radikális privatizációjának központi programelemmé tételével az SZDSZ ugyan megindult a középosztályi szavazókra szabott, európai jobbközép pozíció irányába, ám a párt kulturális értelemben baloldali éthosza és a társadalmi befogadás értékrendje iránti elkötelezettsége gátat szabtak ennek a mozgásnak. Kulturális értelemben nem sikerült kiegyensúlyozni a bal- és jobboldali liberális üzeneteket: a baloldali közönség számára az SZDSZ túlságosan technokrata, yuppie-párttá vált, a jobboldali választók számára viszont nem tűnt elég hitelesnek az eredeti baloldali identitással való szakítás. Az az elképzelés, hogy a szolidaritás és a gazdasági hatékonyság egymással rivalizáló szempontjai közti feszültséget a gazdasági és társadalompolitikai racionalitás univerzális törvényszerűségei mintegy automatikusan feloldják majd, csak ellenzéki pozícióból tűnt hihetőnek. A kormányzati gyakorlat során többnyire választani kell a kettő között, és az SZDSZ-nek nem voltak világos stratégiái ennek a feszültségnek a feloldására. Ezt a problémát egyre radikálisabb szakpolitikai javaslatokkal igyekeztek kezelni a liberálisok, amelyeket egyre radikálisabb szakpolitikusok voltak hivatva képviselni a közvélemény előtt. Az elképzelések jó része a középosztályi érdekreprezentáció felé mutatott, mint a radikális adócsökkentés és az állami kiadások visszafogásának követelése. A 2006 után kulcsszerepet játszó egészségügyi reformjavaslat esetében ugyan meghatározó súllyal estek latba a szolidaritási szempontok, ám az általános egészségügyi ellátás piaci finanszírozási alapokra helyezése szakmailag nem volt kellően meggyőző, politikailag pedig nem sikerült hozzá megfelelő támogatást szerezni.
Kormányzati pozíciójuk birtokában a liberálisok akkor is megpróbálták keresztülnyomni a szerkezeti reformtörekvéseiket, ha rajtuk kívül minden érdemi társadalmi és politikai szereplő azok ellen foglalt állást. Egyre inkább maguk a reformjavaslatok, nem pedig a mögöttük meghúzódó társadalmi értékek váltak az SZDSZ politikai identitásának legfőbb szervező elvévé. A liberálisok a felvilágosult európai gondolkodás kamikaze-harcosaiként tűntek fel a közvélemény előtt, akik készek magukat egy monumentális politikai öngyilkos merénylet során feláldozni a haladás oltárán. A küzdelem hevében nemigen bajlódtak az érintett szakpolitikai terület főszereplőinek meggyőzésével - ehelyett a társadalmi egyenlőség és befogadás univerzális értékeire, valamint a piaci mechanizmusok felsőbbrendűségére hivatkoztak. Amikor azonban valaki ugyanezekből az értékekből eltérő szakpolitikai megoldásokat vezetett le, éles hangon kérdőjelezték meg a kritika létjogosultságát. Ezzel a magatartással az SZDSZ nemcsak a társadalomról választotta le magát, hanem jórészt a releváns szakmai közélettől is függetlenítette a szakpolitikai törekvéseit. A liberálisok oda érkeztek meg, ahonnan több mint húsz évvel korábban, demokratikus ellenzéki korukban elindultak: a társadalmi változások kicsiny, marginalizált élcsapatának szerepébe. Amíg azonban a nyolcvanas évek második felében tevékenységüket a szakmai elitek jelentékeny részének rokonszenve övezte, ami néhány évvel később a rendszerváltás programadó politikai erejévé tette az SZDSZ-t, addig a kétezres évek végére a liberálisok szakpolitikai profilja dogmatikussá vált, és a szakmai elitek szemében megszűnt orientációs pontnak lenni.
Bármilyen fájdalmas is liberális szempontból, ki kell mondani, hogy Gyurcsány Ferencnek igaza volt, amikor a 2008-as népszavazás után az egészségügyi reform leállítása mellett döntött. A miniszterelnök későn, de helyesen ismerte fel, hogy demokratikus körülmények között a társadalmi támogatás minimuma nélkül nem lehet nagy léptékű reformokat végrehajtani. (Hogy a támogatás a kormány - és benne az SZDSZ - reformarroganciája miatt hiányzott-e, vagy a gazdaságpolitikai megszorításokból fakadó csalódottság és a miniszterelnök őszödi beszéde felett érzett felháborodás miatt, az ebből a szempontból mellékes.) Gyurcsány megértette, hogy a reformok (és a gazdaságpolitikai stabilizáció terhei) túlmentek a társadalom tűrőképességén, és nekilátott politikai pozíciói konszolidálásához. Nem is sikertelenül: a Szonda Ipsos által 2008 áprilisában az MSZP-vel szemben mért 45 százalékos Fidesz-előny 2008 decemberére 25 százalékra csökkent. Azután azonban eszkalálódott a világgazdasági válság, romlott a költségvetési helyzet, Gyurcsány pedig dicstelen körülmények között kényszerült távozni.
Az SZDSZ mindebből alig értett meg valamit: a népszavazási eredménytől és a világgazdasági helyzettől függetlenül fújta a magáét, miszerint átfogó reformokra, alacsony adókra és kicsi államra van szükség. Mámoros boldogságban úszva kilépett a koalícióból, hogy elveszítse a koalíciópárti szavazóit, de tovább támogatta a kormányt, hogy ne nyerjen helyettük szocialistaellenes újakat. Saját pártpolitikai mozgásterüket pont annyira voltak képesek reálisan felmérni a liberálisok, mint a reformtörekvéseik megvalósulási esélyeit.
Hová?
Az SZDSZ szétporladt, korábbi szavazói azonban ma is jelen vannak. Létrehozható-e egy új liberális politikai alternatíva a számukra? Baloldali éthoszú jobboldali liberális pártot aligha érdemes még egyet csinálni. De bal- vagy jobboldali liberális pártra nagyon is számottevő kereslet mutatkozhat. A magyar politikai élet általános antiliberális fordulata elsősorban a reformok és a gazdasági válság okozta megrázkódtatásokat követő társadalmi konszolidációs igényből fakad. Az antiliberalizmus hódítása korántsem kizárólag magyar jelenség: a társadalmi anómia tünetei a demokratikus Franciaországban és Olaszországban éppen úgy az antiliberális törekvéseket erősítették, mint az autoriter Oroszországban. A gazdasági válságra adott jobboldali liberális válasz - az állami beavatkozás visszaszorításának igénye - Hollandiától Németországon és Csehországon át Szlovákiáig sokak számára vonzónak bizonyult. Ha ennek a politikának - amint a német liberálisok drámai támogatásvesztése mutatja - egy európai jóléti államban komoly korlátai is vannak, próbálkozni lehet vele, és a jelenlegi magyarországi pártpolitikai paletta erre megfelelő teret is kínál.
Másfelől újrafogalmazható egy baloldali liberális alternatíva, a társadalmi szolidaritás és befogadás, valamint az államilag erőteljesen szabályozott piacgazdasági mechanizmusok talaján állva. (Úgy tűnik, valami ilyesmivel próbálkozik napjainkban a SZEMA.) Ennek sikeréhez azonban szükség van egy súlyos belátásra: az a politikai erő, amely a 2006-os választásokat követően a leginkább megfelelt az ilyen értelemben vett baloldali liberális normáknak, nem az SZDSZ volt, hanem az MSZP. Tetszik, nem tetszik, a baloldali liberalizmus legfontosabb jelenlegi politikai referenciáit a Gyurcsány- és Bajnai-kormányok tevékenysége jelenti. Ennek legrelevánsabb elemeit ebből a szempontból az adó- és járulékrendszer foglalkoztatásnövelő módosításai, a családi támogatások és a nyugdíjrendszer átalakításának szolidaritáselvű lépései, a külföldi befektetők és az Európai Unió megnyerését nélkülözhetetlennek tekintő, nyitott gazdaságpolitika, valamint a kormányzás alapkarakterét a 2006 őszi rendőri viszszaélések és a ciklus második felét beárnyékoló korrupciós botrányok dacára is meghatározó plebejus-világias éthosz képezi. Nagyjából ezek jelölik ki egy baloldali liberális politika lehetséges kereteit a mai Magyarországon, amit persze bizonyára lehet jobban csinálni, mint ahogyan 2006-2010 között láttuk, de a Gyurcsány körüli szocialistáknál hitelesebb politikai szereplők erre jelenleg nem állnak rendelkezésre. A kérdés csak az, hogy rászánják-e magukat egy önálló politikai alternatíva megfogalmazására, vagy utaznak tovább a jóléti populizmus irányába evező MSZP-hajóban.
A baloldali liberálisok túlnyomó része - gyanítom - jelenleg az LMP-re szavaz. Ez érzelmileg érthető, bár nem könnyű választás. A szolidaritás és a társadalmi befogadás értékei mellett elkötelezett, korrupciós ügyektől mentes környezetvédő párt gazdasági programja több elemében is szembemegy az elemi piaci racionalitással, és egyfajta puha globalizációellenességet tükröz. Ennél is nagyobb baj azonban, hogy az LMP politikai gyakorlatában - nyilatkozataiban és parlamenti magatartásában - szinte napi rendszerességgel tesz liberális szempontból tarthatatlan engedményeket az alkotmányos-demokratikus alapelveket gátlástalanul félresöprő jobboldalnak. Jobban utálja ugyanis az MSZP és az SZDSZ által reprezentált politikai hagyományt, mint a liberális jogállam lebontására irányuló kormányzati törekvést. Ez az alternatíva aligha jelenthet tartósan új otthont a liberális szavazók számára.
Hogy egy ilyen új otthon létrejön-e a következő években - hogy elfoglalja-e valaki a liberálisok hűlt helyét a politikai palettán -, számos, ma még ismeretlen körülmény alakulásától függ. Két, az SZDSZ által elkövetett alaphibát azonban biztosan nem kellene megismételni. Egyrészt nem érdemes baloldali éthoszú jobboldali liberális pártot alakítani: a politika programatikus tartalmának összhangban kell állnia a kulturális és társadalmi beágyazottságával. Másrészt a rendszerváltás után húsz évvel nem lehet a közvetlenül érdekelt szakmai és társadalmi csoportokkal való érdemi dialógus nélkül, felvilágosult-abszolutista módon politizálni. Egy konszolidált demokráciában a politika legitimációs bázisát nem képezheti egy hatalmi elit törekvéseinek tekintélyelvű tisztelete - tükrözzenek azok akár államelvű-nacionalista, akár államminimalista-liberális megfontolásokat.
Az élcsapatok ideje lejárt - ha a jelenlegi kormánytöbbségnek, úgy tűnik, erről egyelőre nincs is tudomása.
A liberálisoké nem feltétlenül.
