Néhány hete furcsa összecsapás tanúja voltam Stockholmban. A putyini Oroszországból érkező művészek és művészettörténészek csaptak össze egymással, lényegében nemzedéki vonalak mentén. Ha lefosztom a zsargont a vitáról, így foglalhatom össze: nemzedékem és a nálam idősebbek – a negyven felettiek – szerint Putyin autoriter, fasisztoid, nacionalista és szövetséget kötött az ókonzervatív ortodox egyházzal. Csak néhány művész – például Pjotr Pavlenszkij, aki arról híresült el, hogy a Vörös tér kövéhez szegezte a herezacskóját, vagy a Pussy Riot – hősies ellenállása lobbantja fel a szabadság fényét, őket pedig rendőri eszközökkel nyomják el. Ezt a történetet hevesen támadták a húszas-harmincas fiatalok, akik az újbaloldal nemzetközi bikkfanyelvén azt magyarázták, hogy az efféle hősiességet a rendszer remekül be tudja építeni a működésébe. Az individualista romantikában gyökerező fricskák csak elfedik a rendszer igazi természetét – a kizsákmányoló államkapitalizmust –, miközben a nyugati közvéleményben glóriát vonnak a bátor ellenálló feje köré. A fiatal művészettörténészek és művészek arról nem adtak igazán világos képet, hogy milyen művészet lenne adekvát a hősi tett vagy póz helyett, de úgy vélték, általában a helyi közösségek és a „prekariátus” (a létükben állandóan fenyegetett szegények és a piaci viszonyok között létbizonytalanságban élők) ellenállóképességét kellene fokozni.
Ugyanezt a vitát Magyarországon nem folytattuk le – nem mintha az orosz ellenállást képviselő két csoport nem beszélt volna el egymás mellett –, bár az újbaloldal orgánumai (például a Fordulat) lelkesen igyekeztek meghonosítani a prekariátus fogalmát, amelyet Tordai Bence szerint Tamás Pál, majd Tamás Gáspár Miklós használt először Magyarországon.
A kritikai kultúrmunkások, mint a régóta harciasan független tranzitblog.hu vagy az állam nélküli létezést először megvalósító tavalyi OFF Biennálé köré csoportosuló civilek egyelőre inkább a művészeti intézményrendszert maga alá gyúró új intézményekre, főként a Magyar Művészeti Akadémiára vagy a Műcsarnokra céloznak és a hetvenes évek neoavantgárdjának nyelvét beszélik.
Nem a magyar művészeti szcéna kritikájának szánom ezt, és nem is a művészetről szeretnék mondani valamit. A legtöbb korombeli értelmiségi a „még olyanabb lett, mint régen volt” gyászában él, a Kádár-korszak harcait kezdi újra, és ezért ragaszkodik ahhoz, hogy Magyarországon szabadsághiány van, hogy a szabadság gesztusaival kell élnünk újra és újra. Magyarországon azonban nincs új Kádár-korszak egy nagyon lényeges szempontból, a munkához jutás és a létbiztonság tekintetében – Tordai Bence szép összefoglalást ad erről idézett tanulmányában –, márpedig ma ez foglalkoztatja a legtöbb honfitársunkat. Mint a Milla (emlékszik még valaki?) egykori szervezője állítom, nem a szabadság kulturális gesztusai hiányoznak Magyarországon. Azokban bővelkedünk, és a hatalom ezt nagyvonalúan meg is engedi nekünk, mert tudja, hogy nem kockáztat vele. A szabadság gesztusai ugyanis nem üzennek semmit a „prekaritásba”, a létbizonytalanságba belefáradt, szorongó embereknek, akik nem több szabadságot akarnak, hanem több biztonságot, mindenekelőtt biztos megélhetést (tehát munkát). Nekik Orbán kínál „munkaalapú társadalmat”, 40 év után női nyugdíjat, és kínál ellenséget, aztán mindjárt védelmet is az ellenséggel szemben, legyen az bank, közműszolgáltató, IMF vagy szír menekült.
A klientúrának – például az MMA-nak – ugyanezt a biztonságot az állami intézményrendszer (vagy inkább patronázsrendszer) kínálja, amely meghagyja a szabadságot a besimulni nem kívánóknak. „Nem tetszik a rendszer?” – üzeni –, „jó, eredj, keress magadnak helyet a piacon”. Ez a piac nem az a piac, amit a gazdasági szabadság liberális hívei elképzelnek, de a piac többnyire nem az a piac, amit a gazdasági szabadság liberális hívei elképzelnek. Amikor ifjú liberálisként (talán még Fidesz-tag is voltam!) Oxfordba hívtak, hogy az új kulturális szabadságról beszélgessünk, az odagyűlt jeles angol értelmiségiek a „piaci cenzúrára” panaszkodtak, és ez, emlékszem, nagyon bántotta a fülem. Hová is menekülnének a „piaci cenzúra” elől az emberek, ha nem a patronázsba? Álmodozhatnak ugyan az újbaloldaliak a prekariátus felszabadításáról, de a prekariátus nem szabadságot szeretne, hanem biztos megélhetést, és ha ezt patronázzsal érheti el, akkor patronázst.
Angolul még „A marslakó” volt „A mentőexpedíció” címe, amelyben Matt Damon „I am gonna have to science the shit out of this” felkiáltással áll neki az életben maradásnak – ez a címváltoztatás, bármi volt is az oka, szimbólumnak is remek. A tanult tehetetlenség folytán (erről még később többet) a magyarok kreativitása és érdekérvényesítő képessége nem tud kibontakozni – ahelyett, hogy nekiállnánk kitudományozni a belünket is, várunk egy mentőexpedícióra.
Amíg a magyar prekariátok nem tudják megtapasztalni, hogy van problémamegoldó-képességük, és működik a gyakorlatban is, mert a környezetük is problémák megoldására törekszik, addig mindig vonzó lesz a patronázs. „Szabadság csak ott van, ahol nincs prekariátus” – mondják a Fordulat tematikus számának szerkesztői, és ezt a „neoliberalizmus” kritikájának szánják. Ezt a kritikát én komolyan venném, még ha nem gondolom is, hogy a prekariátust fel lehet „szabadítani” egy forradalmi mozgalommal (egyébként is kétlem, hogy bárkit és bármit fel lehetne szabadítani forradalom útján). Talán kisigényű vagyok, de azt hiszem, inkább csak segíteni lehet nekik, hogy elviseljék a bizonytalanságot, hogy az egyik bajt a másik után megoldják, hogy egyáltalán elinduljanak, kezdjék el átgondolni, hogyan érvényesíthetnék az érdekeiket. Ezt tartom a legfontosabb feladatnak: olyan problémamegoldó és érdekérvényesítő programok és tapasztalatok gyűjtését, alkalmazását, amelyek nem a patronázsra építenek.
Nem tudom, hogy a kortárs képzőművészet mennyiben alkalmas arra, hogy kicsiszolja reményvesztettek és szorongók problémamegoldó képességét, de azt gondolom, a mai liberalizmus mindaddig irreleváns marad, amíg nem kínál megoldást arra a létbizonytalanságra, amely elől az emberek a patronázsba menekülnek. Nagyon meg kell becsülnünk azokat, akik ezen munkálkodnak, jelenleg főként szociális területen, az Igazgyöngy Alapítványtól a jogsegélyeken át a cserdi modellig vagy az Uborka-projektig. A probléma azonban nem egyszerűen szociális. Ahogy az előző írásban pedzegettem, a munkaerőpiac átalakulása miatt mind a mi patronázsalapú rendszerünkben, mind a kevésbé korrupt piacú országokban valódi fenyegetés a középosztályi pálya- és életlehetőség (nem feltétlenül a fogyasztási színvonal) eltűnése. A „te is lehetsz középosztályi” ígérete nélkül pedig a liberalizmus halott.
