Elgondolkodtató, hogy a legbefolyásosabb amerikai újság, a New York Times szerkesztősége milyen keményen elutasító álláspontra helyezkedik a NATO ká-európai terjeszkedésével kapcsolatban. Teszi ezt nem tegnap vagy tegnapelőtt óta, s a tárgykörben megjelent írások hangneme, beleértve a szerkesztőségi cikkeket, egyre határozottabbá válik. A Washington Post hasonló állásponton van, de ami a szerkesztőségi cikkeket illeti, a hangvétel az utóbbi időben kissé árnyaltabb, a világképbe még belefér új tagállamoknak a távoli jövőbe halasztódó felvétele. Napvilágot látott már olyan vélemény is, amely szerint ha a Clinton-adminisztráció egy jövőbeli csatlakozási okmány ratifikációja során szembekerül a szenátussal, akkor a NATO (kibővítése) könnyen a Nemzetek Szövetségének sorsára juthat.1 Új tagok felvételéhez ugyanis a szenátus kétharmados többsége szükséges, de az esélyekről vitát nyitni ma még korai lenne. A bővítést ellenzők következetesen és könyörtelenül egyebek mellett politikai hibának, stratégiailag nem átgondoltnak, pénzügyileg bizonytalannak, belső ellentmondásokkal terheltnek és nem utolsósorban az amerikai érdekeknek nem megfelelő, érzelmi alapon álló ötletnek tartják Brüsszel Ká-Európára vonatkozó terveit. Természetesen a csatlakozás hívei is szóhoz jutnak, visszatérő motívumuk nem igazán az ellenzők érveinek érdemi kétségbevonása, hanem a "bővíteni, most, azonnal, amíg még helyzet van" követelése.2 Amennyire a különböző nyilatkozatokból meg lehet ítélni, jelenleg ez utóbbi állásponton van az amerikai katonai és külügyi kormányzati apparátus, valamint a NATO-bürokrácia túlnyomó része is. Az európai tagállamok álláspontja, főleg ha az utóbbi hónapokban óvatosabbá vált francia és német legfelsőbb szintű nyilatkozatokat nézzük, enyhén szólva képlékeny, de legalábbis helyzetfüggő. Mit tehet a kíváncsi dolgozó azon egyre szaporább és ellentmondásosabb nyilatkozatzuhatag közepette, amely az elmúlt fél évben érte euro-atlanti integráció-ügyben? Megnézheti például, hogy talál-e egy jelképes kályhát, amelytől elindulhat. Javaslatom egy tanulmány mint kiindulópont.
Valamikor a kilencvenes évek első harmadában a Pentagon Nemzetvédelmi Miniszteri Irodája (OSD) megrendelt a RAND intézettől egy tanulmányt a NATO kibővítéséről. Feladat végrehajtva, több mint fél éve kapható a piacon az Enlarging NATO. The Russia Factor (A NATO bővítése. Az Oroszország-tényező) című kötet. A harmadik oldalon feltüntetett szerzők neve mellett - Richard L. Kugler és Marianna V. Kozintseva - ez áll: Prepared for the Office of the Secretary of Defence. Approved for Public Release; Distribution Unlimited (Készült a Védelmi Minisztérium számára. Publikálása engedélyezve; korlátlanul terjeszthető). (RAND, Santa Monica, 1996, http://www.rand.org/ - Internet: order [at] rand [dot] org) Kicsire ne adjunk, s az olyan baromságokat ne is vegyük föl, mint például: Magyarországon az első demokratikus választásokat követően "Demokrata Fórum" (így) és "Szabad Demokrata" koalíció jött létre, s a mostanában kormányzó Horn Gyula 1993-ban nyerte a választásokat, vagy azt, hogy Romániában 1990 után "Szociáldemokrata Párt" volt hatalmon. Nézzük a dolgot magát. A szerzők gondolatmenete két előfeltevésre épül: l. a Nyugat terjeszkedni fog keleti irányban a NATO által és 2. a Visegrádi Négyek esélye a legnagyobb az inkorporáltatásra, s Ukrajna kulcsfontosságú szerepet játszik e folyamatban. Érdekes ötletek - voltak még cirka 1992 környékén is. A szerzők öt forgatókönyvvel szolgálják az ügyet, igaz, ők mindegyiket end game-ként emlegetik, amit végjátékként is lehetne fordítani, de ez nem telitalálat az emlékezetes tévésorozat után. Első könyv: Single-Community Solution, mindenkit a keblünkre ölelünk, az Atlanti-óceántól Vlagyivosztokig. Majdnem elfelejtettem említeni azokat a kritériumokat, amelyeket a szerzők az enlargementtel szemben felállítottak: elméleti megalapozás, intézményes lehetőségek, kívánatosság (desirability) és megvalósíthatóság (feasibility). A legkívánatosabbnak minősített Single gyenge pontja a szerzők szerint az, hogy nehéz megbecsülni a Független Államok Közössége (FÁK) és más, most még nem NATO-tagországok demokrácia iránti elkötelezettségét. Második könyv: Collective Security. Régi áru új csomagolásban, s a szerzők sem táplálnak illúziókat: a de facto európai concert valóban a múlté. Harmadik könyv: The Institutional Web. Itt az ember fantáziája beindul, mert milyen szép is lenne egy Európa Tanács (ET), Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ), Európai Unió (EU) és NATO összjáték, főleg ha a Nyugat adná a reklámköltségekre a pénzt. Negyedik könyv: mindenkit fölveszünk valamikor, majd. Open Door Enlargement. Azt mondják az alkotók, ez a szcenárió a visegrádi négyeken túl is gondolkodik lehetséges NATO-tagokról. Itt jelenik meg hangsúlyosan a kötetben a The North Atlantic Treaty (Washington D.C., 4/04/1949) ötödik paragrafusára való hivatkozás.3 Nos, a kérdés e kontextusban a következőképpen merül föl: egy elvileg nyitva hagyott ká-európai bővítés esetében hajlandó-e a NATO az 5. cikk előírásait az újonnan jöttekre kiterjeszteni - ami logikus lenne -, vagy megelégszik egy olyan aktussal, amely élénken emlékeztet a két világháború közötti brit-francia ígéretekre ("garanciák" stb.) Csehszlovákia és Lengyelország számára?4 Ötödik könyv, a két rendszermegoldás: The Two Community Solution. A NATO benyomul a visegrádi négyek közé, esetleg nemsokára tárgyal Bulgáriával és Romániával a felvételről, s ugyanakkor elismeri az újraintegrált FÁK-blokkot (Szlovénia ekkor még nem szerepel a geopolitikai spekulációkban). A RAND embereinek ez a megoldás tetszik a legjobban, de hozzáteszik: a FÁK-integráció, szóljon is az bármiről, a Nyugatnak sok pénzébe fog kerülni (222. oldal). Amúgy a dolog a két nagyban játszó, a Nyugat és Oroszország politikai akaratán múlik: "This end game´s feasibility depends on the willingness of the major players - the West and Russia - to carry it out" (225. oldal). Majd két oldallal később hozzáteszik: "A properly integrated CIS may be the best alternative. Indeed, it may be the only alternative" (kiem. az eredetiben). Az olvasó különben csak egyetérthet azzal a fő következtetéssel, miszerint a Nyugatnak a tárgykörben stratégiai döntéseket kell hoznia, s Oroszország szerepe, helye és lelkivilága nagyon fontos tényezők a folyamatban. Véleményem, amelyet az alábbiakban fejtek ki, s igyekszem példákkal illusztrálni, az, hogy a nyilvánosan hozzáférhető információk és elemzések alapján az e tanulmány értelmében vett stratégiai döntéseket a Nyugat még nem hozta meg. Ami eddig történt, az a legjobb esetben is csak taktikázgatásnak tekinthető; s a lehető legtávolabb áll attól, amit az amerikaiak szeretnek Grand Strategy névvel illetni.
Az utóbbi időben számomra a legvidámabb perceket okozó mondat az volt, hogy Oroszországnak nincs vétójoga a bővítés ügyében. Mivel Moszkva nem tagja a NATO-nak, ugyan mitől lenne bármilyen joga beleszólni a szervezet terveibe? Ez nem az ENSZ Biztonsági Tanácsa, ahol a Kremlnek valóban van szmsz-ileg garantált vétója. Sem nem az EBESZ, ahol a tagok teljes konszenzusa nélkül még egy újévi üdvözlet szövegét sem lehet elfogadni. Moszkva azonban szívósan követelt bizonyos dolgokat az elmúlt fél évben, s ezeket a követeléseket a Nyugat következetesen honorálta. Moszkva ettől függetlenül természetesen akarhatja, hogy legyen meg formálisan, azaz nemzetközi jogilag is leírt joga a felszólalásra NATO-belügyekben. S ez az akarat nem is olyan valóságtól elrugaszkodott, mint amilyennek első pillantásra tűnik. Ebben az esetben a fenti mondatnak akkor van értelme, ha úgy fogalmazunk: Moszkvának még nincs vétójoga a bővítést illetően. De menjünk sorjában.
Először. Borisz Jelcin 1996. szeptember 28-án fogadta Rogyionov védelmi minisztert. A Népszabadság moszkvai tudósítója szerint az elnök kijelentette: "A NATO előbb terjeszkedni akar és utána állapodna meg kapcsolatairól Oroszországgal. - Ez így nem megy, előbb Oroszországgal kell megegyezni, aztán lehet dönteni a bővítésről - fogalmazott a mosolygó Jelcin. Rogyionov a megjegyzés hallatán elnevette magát."5 (A 28-i, szombat esti híradókban lejátszott tévéfelvételen a két férfiú tréfás arckifejezése kiválóan átjött.) Az ötlet nem hatott a meglepetés erejével, hiszen korábban már többször felmerült, valamilyen megállapodásra szükség van a Nyugat és Oroszország között. Most azonban a megegyezés gondolata más források szerint formálisan tartalmazott két feltételt is: az új tagok területén nem lesznek nukleáris fegyverek, és NATO-csapatok sem fognak állomásozni. Ezt megelőzően Warren Christopher szeptember 6-án Stuttgartban egy nagyszabású és aprólékosan előkészített beszédben egyrészt bejelentette az 1997-es "megnevezési" NATO-csúcsot, ezzel érvénytelenítve a korábbi, 1996. decemberi határidőt, másrészt egy Moszkvával tető alá hozandó chartáról beszélt. Az amerikai külügyminiszter másnap élőben nyilatkozott Londonból a CNN Evans and Novak című műsorában, de semmi közelebbit nem árult el e charta tartalmáról. Megfigyelők szerint chartáról azért célszerűbb beszélni, mint szerződésről vagy egyezményről, mert egy chartát nem kellene a parlamenteknek ratifikálniuk. Szinte egy időben e fejleményekkel, közelebbről meg nem nevezett hivatalos moszkvai források a Kohl-látogatás alatt kiszivárogtatták a sajtónak, hogy a német kancellár állítólag megígérte Jelcinnek, a NATO 1996-ban nem hoz semmilyen döntést új tagok felvételéről. Kohl szeptember 11-én a Bundestag előtt kijelentette, már korábban megállapodás jött létre Bill Clinton, Jacques Chirac, John Major és közötte arról, hogy 1996-ban a NATO nem hoz a bővítéssel kapcsolatos döntést. Tény, hogy Solana főtitkár e hó közepén tárgyalásokat kezd Moszkvában a chartáról (a NATO-főtitkár - a tervek szerint - január 20-án utazik az orosz fővárosba - a szerk.). A határidő gyakorlatilag 1997 júliusa, noha elvileg mindenki óvakodik időpontok emlegetésétől ezzel kapcsolatban. Ha megvan a politikai akarat, egy ilyen típusú dokumentum hetek alatt létrehozható (friss tapasztalatok szerint ebből legalább egy hét a stilizálás), ha nincs meg, akkor úgyis mindegy. Nem a NATO-főtitkáron múlik a dolog, az biztos, hiszen ő már 1996 októberében azt találta nyilatkozni, hogy még azon év vége előtt létrejöhet a nevezetes charta. Másnap helyesbített, a sajtó félreértette, ő csak szeretné, ha mielőbb létrejönne az egyezség, amely különben három részből állna: egy nyilatkozat, egy konzultációs és egy együttműködési mechanizmus. Izgalomra különben sincs ok, hiszen - így Solana az Interfax szerint - a NATO sem nukleáris fegyvereket, sem katonai infrastruktúrát nem fog Keleten terjeszteni. Ez utóbbi kérdés különben is rendezhető az európai hagyományos fegyverzetekről szóló egyezmény (CFE) néhány kisebb korrekciója által, tette hozzá a főtitkár az orosz hírügynökség szerint. Utólag több forrás is megjegyezte, a csapatok és a hagyományos fegyverzet állomásoztatásának tilalma az új tagok területén német ötlet volt, de nem aratott osztatlan sikert, ezért decemberben Brüsszelben erről nem volt szó.6
Másodszor. Az oroszokat az elejétől fogva kiborította az, hogy a szemükben közel-külföldinek számító baltiak egy ellenségesnek tekintett katonai szövetségbe kívánkoznak. Ha egy pillantást vetünk a nyolcvanas évekbeli szovjet geostratégiai térképekre, amelyeken az Északi-sark 6 óra, Ausztrália északi része pedig 11 és 1 óra magasságában helyezkedik el, kiderül, az idegességnek nemcsak presztízsokai vannak. Valószínűleg számot vetve ezzel is, egy Koppenhágában szeptember 23-án és 24-én tartott amerikai, brit, skandináv és balti államokbeli hadügyminiszteri és más magas rangú kormánytisztviselői részvétellel megrendezett tanácskozáson bejelentették: a balti államok NATO-csatlakozása terminus nélküli halasztást szenved, mivel hadseregeik nincsenek olyan állapotban, hogy a közös védelem követelményeinek megfeleljenek. (Lehet ezt úgy is értelmezni, hogy az idézett 5. cikk esetükben értelmezhetetlen és így eleve végrehajthatatlan.) Fölteszem, azt azért nem gondolta komolyan senki, hogy 1996 őszén vagy bármikor a balti ütőerőn múlna valami. A két nappal később tartott bergeni NATO hadügyminiszteri szemináriumon, valószínűleg érzékelve a koppenhágai közlemény fonákságát, azt kiegészítették azzal, hogy a baltiak már csak azért sem kerülhetnek be egyelőre a szövetségbe, mert mindegyiküknek vannak vitáik (disputes) Oroszországgal, mindenekelőtt az orosz kisebbséggel való bánásmód miatt.7 Ez tényleg túl sok volt. Az észtországi EBESZ-misszió vezetője, Herbert Grubmayr például szinte azonnal elnyilatkozta, emberi jogi problémák Észtországban ilyen szempontból nincsenek, ám Moszkva az ilyen és hasonló kijelentések által feljogosítva érezheti magát az ügy napirenden tartására, amit az oroszok a Bergent követő hetekben minden lehetséges fórumon és eszközzel meg is tettek. Ezután a baltiak az egyetlent lépték, amit ebben a helyzetben léphettek. L. Meri észt, G. Ulmanisz lett és A. Brazauskas litván elnökök egy szeptember 20-án kelt, a balti térség biztonságáról szóló nyilakozatukban újra megerősítették csatlakozási szándékukat, felszólítva a NATO illetékeseit "a lehető legvilágosabb állásfoglalásra", s kijelentették, mindent megtesznek hadseregeik a követelményeknek megfelelő korszerűsítésére. Hogy a helyzet abszurditását s benne a baltiak drámáját teljes mértékben érzékelhessük, emlékeztetnék egyfelől a korábban napvilágot látott Bildt- (Nordic-Baltic Partnership for Peace), illetve Talbott-tervekre (Baltic Action Plan) a balti térség biztonságát illetően; ezekről azóta sem hallunk, de az üzenetük egyértelmű volt már elhalásuk pillanatában: a NATO a baltiaknak no go area, s az is marad. Másfelől arra a lipcsei találkozóra utalnék, amelyen 1996. augusztus 29-én Kinkel német külügyminiszter biztosította észt, lett és litván kollégáit, hogy Németország támogatja a balti államok EU- és NATO-csatlakozását. Kinkel a hírek szerint felszólalt az ellen, hogy a balti régióra bárki is mint egy csökkent biztonsági fokozatú, "szürke zónára" tekintsen, s megígérte, Bonn tárgyalásokat kezdeményez Moszkvával a balti-orosz viszonyok javítása céljából.
Harmadszor. Rogyionov hadügyminiszter a múlt év decemberében - mint vadiúj nyugállományú tábornok, azaz moszkvai értelmezés szerint civil személy - Brüsszelben általános megrökönyödésre csuklóból vágta vissza a szervezet NATO-orosz liaison-office javaslatát, azzal, hogy minden további kétoldalú katonai kontaktus az említett charta sorsától függ. (Jelenleg egy orosz tábornok van Monsban, aki a boszniai békefenntartásban részt vevő orosz egységet kommandírozza.) Ennek tudatában utólag könnyű okosnak lenni és azt mondani, csak elszólás, tudatos kiszivárogtatás vagy egyszerűen csak kósza november eleji hír volt az S-17. Tény és való azonban, hogy a Reuter szerint Klaus Kinkel november 2-án azt mondta, hogy a NATO-nak egy tizenhét tagú biztonsági konzultatív bizottságot kell létrehoznia a létező 16 plusz 1 formula helyett. A javaslat szerint Oroszország egyenlő jogokkal bírna e bizottságban a szervezet tagjaival, de a hírügynökségi jelentés aláhúzta, nem derült ki a német külügyminiszter szavaiból, milyen súllyal bírnának a szervezetben az itt elfogadott határozatok. A német külügyminiszter egyébként karácsonykor cikket jelentetett meg az International Herald Tribune-ban, amelyben megerősíti, valóban az ő javaslata volt az S-17-es. Ami e cikk egészét illeti, kevésbé paranoiás ká-európai olvasónak is joggal lehet az a benyomása, a német külügyminiszter prioritási listáján a NATO-bővítés valahol a végén szerepel a kilátásba helyezett és a prevención alapuló új európai biztonsági építmény (new European security architecture) megalkotása, az EU, a NATO és az EBESZ szintén új intézményes hálója, valamint az Oroszországgal és Ukrajnával (!) kialakítandó speciális biztonsági viszony kialakítása után.8
Negyedszer. Úgy tűnik, 1996 végére Moszkvának már semmi sem volt túl sok. A lisszaboni EBESZ-csúcson a közvetett érvelés technikáját alkalmazva, azaz megtámogatva Lukasenkót és Milosevicet, és még ki tudja, mit állítva és tagadva a színfalak mögött, az oroszok elérték, hogy a szervezet napirendre tűzte az európai hagyományos fegyverek csökkentéséről szóló szerződés (CFE) revízióját. (Szakértők szerint a munka úgy tizennyolc hónap alatt kivitelezhető.) Az oroszok régi sérelme nyerhet ezzel orvoslást, ugyanis a revízió minden bizonnyal lehetővé teszi a Szentpétervár környékére és az Észak-Kaukázus vidékére érvényes korlátozások feloldását és változtat a fegyverzetek bloc-to-bloc megközelítésén. Az már csak hab volt a tortán, hogy a lisszaboni zárónyilatkozat a 21. század európai biztonságáról kimondta: "Egyetlen EBESZ-tagállam sem erősítheti a biztonságát más államok terhére. Az EBESZ keretében egyetlen állam, szervezet vagy csoportosulás sem vállalhat semmilyen magasabb felelősséget (superior responsibility) a béke és biztonság megőrzésére az EBESZ térségében, vagy tekinthet erre a térségre mint saját befolyási övezetére."9 Hasonló kitétel került a fegyverzet-ellenőrzésről szóló záródokumentumba. Az oroszok fő érve mindkét esetben az európai geopolitikai helyzet időközbeni változása volt.
Ötödször. A Brüsszelben decemberben tartott külügyminiszteri tanácskozáson kimondatott végre formálisan is, bővítés esetén a NATO az új tagok államtestén nem helyez el nukleáris fegyvereket. Ezt a közleményt egy héttel később Rogyionov hadügyminiszter úgy kommentálta, mint absztrakt, jelentés nélküli szavak gyűjteményét.10
Mit tettek hát az oroszok mindeközben? Blöfföltek, csúnyaságokat mondtak vagy éppenséggel fenyegetőztek. Röpködtek a ribkinizmusok: Oroszországot vegyék fel a NATO-ba, természetesen tizenhetediknek; lebegtek a lebegyizmusok: nem hiszterizálunk a NATO-bővítés ötletétől. Taraszov külügyi szóvivő némely nyilatkozata megfigyelők szerint a befolyási övezetek elméletének és gyakorlatának legszebb napjait idézi. Szevasztopol visszaköveteléséről már parlamenti határozat is van. A magyar-román alapszerződés 7. cikkével kapcsolatban az aláírást követő napon az orosz külügyminisztérium máris irritált hangú nyilatkozatot adott ki, aláhúzva, hogy Magyarországgal és Romániával a viszony csak akkor "javulhat", ha ezek az országok "tiszteletben tartják" Moszkva "jól ismert" nézeteit a NATO kibővítéséről.11 A duma novemberben "különleges jelentőségű stratégiai övezetnek" nyilvánította a dnyeszterentúli területet (elvben a szuverén Moldova részét), és felhívta a kormányt, határidő nélkül hosszabbítsa meg a 14. hadsereg ott-tartózkodását. De nézzük megint csak a dolgot magát.
Az új orosz katonai doktrína nyilvánosságra hozatala még várat magára, de közben furcsa jelenség figyelhető meg e téren a legfelsőbb politikai és hadvezetés köreiben. Kiemelt - ha egyelőre csak politikai téren is - támogatást élveznek az úgynevezett 21. századi fegyverek tervezésére és gyártására irányuló törekvések. Rogyionov hadügyminiszter 1996 augusztusában több interjúban és nyilatkozatban leszögezte, Oroszország nem fog lemondani nukleáris arzenáljáról, amelyet továbbra is az első számú elrettentő erőnek tart. A miniszter úgy ítélte meg a világstratégiai helyzetet, hogy az szusszanásnyi időt enged a fegyveres erők reformjához és nem teszi szükségessé a hagyományos fegyverzetek azonnali feljavítását. Jobb tíz évvel elhalasztani a felújítást, jelentette ki Rogyionov, de akkor viszont a haderőt ultramodern, 21. századi fegyverekkel kell felszerelni. A pénzt ehhez Moszkva fegyvereladásokból kívánja előteremteni. Washingtoni kongresszusi források szerint 1995-ben Oroszország volt a "fejlődő világ" legnagyobb fegyverszállítója, körülbelül hatmilliárd dolláros forgalommal. Moszkva Perutól Mexikón és Indián keresztül Kínáig és Dél-Koreáig minden érdeklődőnek kész eladni fegyvert, beleértve a legújabb hardvereket. A Roszvoruzsenyije állami fegyverexportőr előrejelzése szerint ez az összeg 1996 végére elérheti a tíz milliárd dollárt, s ugyanezen cég emberei azt állítják, három-négy éven belül Oroszország megelőzi az USA-t a fegyvereladások volumenében, átvéve ezzel a világelső helyet.
A munka javában folyik. Részben ismeretesek azok az eszközök, amelyek prototípusként már léteznek és működnek, a hangárokban vagy a szárazdokkokban épülnek, vagy egyelőre csak a tervezőasztalon készülnek. Csak néhány példa az elmúlt hat hónapból. Július 31-én a Szuhoj Tervezési Iroda bejelenti, készen vannak az új SU-37 típuszámot viselő harci gép tervei. A forgatható hajtóművel felszerelt madár a légierő forrásai szerint hosszú évekig egyedülálló lesz világviszonylatban. Még nem tudni viszont, mikor kezdődik a sorozatgyártás.
Októberben jött a hír, hogy Luzskov moszkvai polgármester kérésére az új Boreasz-osztályú atommeghajtású tengeralattjárót Jurij Dolgorukij herceg névre keresztelik. A keresztapa lelkes híve amúgy a flottának s megígérte, ha az állam nem tudja tovább fedezni a hajó költségeit, a város beszáll a finanszírozásba. Szintén helyi támogatással, ezúttal a szentpétervári önkormányzat pénzén sikerült vízre bocsátani tíz évvel az építés elkezdése után a Nagy Péter atommeghajtású hadihajót, amely azóta már egy súlyos nemzetközi incidenst is okozott 1996. október 16-án a lett partok magasságában. Másnap egy svéd felderítőgép veszett oda pilótástul, amiért túl közelről akarta szemügyre venni a korábban Kirov-osztályban számon tartott, ezen kategória negyedik és egyben utolsó hajóját, amely a csendes-óceáni orosz flottát gyarapítja. A lett hadsereg főparancsnoka, Juris Dalbins másnap egy sajtóértekeztelen arra célzott, hogy az oroszok lőtték le a svéd gépet, amit az orosz flotta szóvivője azonnal "provokatív és szentségtelen" vádaskodásnak nevezett.12
A Kamov mérnökei novemberben jelentették be, hogy elkészültek az új Ka-52-es Aligátor fantázianévre keresztelt harci helikopter tervei, a Fekete Cápa (Ka-50) kétüléses változataként (amely hírek szerint nem okozott maradéktalan sikert az orosz hadseregben). Moszkva az elsők között írta alá tavaly az atomkísérleteket betiltó nemzetközi egyezményt (CTBT), de ez természetesen semmiben sem befolyásolja az új hadászati atomfegyverek fejlesztését. Washingtoni források szerint négy új eszköz kidolgozása van napirenden, ezek közül az SS-27-es interkontinentális ballisztikus rakéta munkálatai vannak a legelőrehaladottabb állapotban. Becslések szerint ha a duma ratifikálná a START II egyezményt (amire a dolgok jelenlegi állása szerint az esélyek minimálisak), 2003-ra az oroszok atomrobbanófejjel ellátott fegyvereinek száma háromezer és háromezer-ötszáz közöttire csökkenne, ha nem, ez a szám akkor is háromezerötszáz körül állna be, igaz, 2005 környékén. Az már kifejezetten a kulőr lokálhoz tartozik, hogy november 24-én a plesszetszki kozmodromról egy, a hadászati rakétaerőkhöz tartozó egység kilőtt egy vasúti szállítókocsiról indítható SS-24-es interkontinentális ballisztikus rakétát. Az elmúlt hat évben ez volt az első ilyen típusú indítás, ám 1996-ban ezt megelőzően még négy stratégiai rakétakísérlet volt. (A tíz robbanófejjel ellátott SS-24 különben a START II hatálya alá esik.) Szeptember utolsó napjaiban zajlott a Redut-96 fedőnevű nagyszabású hadgyakorlat, amelynek keretében a stratégiai rakétaerők szintén a plesszetszki kísérleti telepről indítottak egy Topol SS-25-ös interkontinentális ballisztikus rakétát. A hadgyakorlat alatt Csernomirgyin miniszterelnök az irányítótoronyban tartózkodott és személyesen felügyelte két cirkálórakéta kilövését egy kedélyesen Black Jacknek becézett Tu-160-as szuperszonikus bombázóról és egy Tu-95 MS Medvéről. (Az orosz tévé kommentátora megjegyezte, a pilóták három hónapja nem kaptak fizetést, de boldogok voltak, mert részt vehettek egy ilyen fontos eseményen.) Mindeközben a Barents-tengerről egy atom-tengeralattjáró fedélzetéről ballisztikus rakétát indítottak egy meg nem nevezett kelet-szibériai célpont felé.
Nos, mindezeket az információkat az ember otthon a karosszékben ülve, a telefonszámla terhére dróton mind egy szálig beszerezheti, a megfelelő kommentárokkal megtűzdelve. Amit senki nem tud, főleg nem a kívülállók, az az, hogy mi van azoknak a fejében, akik mindezt a fegyverkollekciót őrzik, kezelik és adott esetben működtetik. Dumaforrások szerint l996 augusztusában összesen huszonnégy minisztériumnak, egyéb szervnek és különleges ügyosztálynak alárendelve, nagyjából három és fél millió egyenruhás lopta az úr drága napját az Orosz Föderációban. Ebből durván másfél millió fő tartozott a hadsereg kötelékébe. A reformisták szerint az ideális összlétszám, ami az egyenruhásokat illeti, egymillió-hétszázezer fő lenne, s ezen belül működne egy profi hadsereg, egy szükség esetén általános mozgósításnak alávethető civil bázissal. A sereg állapotáról számos horrorsztori kering, a legtöbb megalapozott. Témánk szempontjából szerintem itt az a fontos, hogy ember nem tud elképzelni veszélyesebb egyveleget, mint ezt a többmilliós, fegyelmezetlen, demoralizált, a közönséges utcai rablástól már mostanában sem visszariadó tömeget, megfejelve egy óriási atomarzenállal s néhány valóban 21. századi fegyvercsodával.13 Ha van zsoli ebben a játszmában, akkor ez a felállás biztosan az. Érdemes futólag megemlíteni itt még két dolgot. Katonai szakértők szerint szélesedik a technológiai szakadék az amerikai és a nyugat-európai fegyveripar, s ennek következtében a fegyverzetek között. Ugyanakkor Nyugat-Európa gyakorlatilag leszerel: az atomfegyverek nyolcvan százalékát mára kivonták a forgalomból (a földi indításúakat teljes egészében), az amerikai csapatok hatvanöt százaléka távozott Németországból, hasonló mértékű részleges vagy éppenséggel teljes kivonásra készül Kanada, Franciaország és Belgium is.14 Mindez helyes és tiszteletreméltó dolog, de adott szövegkörnyezetben e folyamatok üzenete pontosan az ellenkező hatást válthatja ki, mint amit a nyugat-európai politikusok jelenleg el akarnak érni.
Összefoglaló gyanánt:
l. A Nyugat vagy még nem hozta meg azokat a stratégiai döntéseket, amelyek a létező euro-atlanti biztonsági rendszer kiterjesztéséhez és a kibővített rendszer konszolidálásához szükségesek, vagy ezt kivételesen jól leplezi a közönség előtt. Véleményem szerint sajnos az első feltevés áll közelebb a valósághoz. Egyelőre a nyilvánosság számára csak az tűnik egyértelműnek, hogy a kibővítésről szóló érdemi döntést sorozatosan elnapolták. A dodonai megfogalmazás, amelyet a decemberi brüsszeli külügyminiszteri értekezlet elfogadott, módot ad ugyanakkor a legvadabb kombinációkra. Az, hogy az utolsó pillanatig csak spekulálhatunk az esetleges bekerülők kilétére, alkalmas lehet az indulatok (pillanatnyi!?) féken tartására a régióban és a gazdasági és politikai fegyelmezésre, de ez a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető euro-atlanti stratégiának.
2. Oroszország kezében továbbra is megvan a legtöbb, a volt Szovjetunió által a Nyugattal szemben kifejlesztett és alkalmazott politikai, katonai és nem konvencionális eszköz ahhoz, hogy eredeti céljaitól eltérítse, tovább késleltesse vagy éppenséggel megakadályozza volt csatlósainak NATO-integrációját. Nem is beszélve arról a lélektani előnyről, amit eddigi követeléseinek a Nyugat általi teljesítése jelent számára.
3. Ha mindezek ellenére mégis úgy döntene a 97-es madridi "megnevezési" NATO-csúcs, hogy "egy vagy több" ká-európai országot felvesz a szervezet tagjai közé, e tagság - az eddigi nyilatkozatoknak megfelelően - nem jár atomfegyverek telepítésével. S ha a dolgok továbbra is úgy mennek, mint 1996-ban, elképzelhető, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére sem katonai hardver telepítésére, sem korábbi NATO-tagállamok csapatainak állomásoztatására nem kerül sor. S ha ráadásul a NATO-alapokmány 5. cikkét is módosítják, vagy egyszerűen nem terjesztik ki az új tagokra, akkor a NATO a szövetségbe belépni kívánó mindegyik volt szovjet csatlóst, illetve volt jugoszláv tagköztársaságot felveheti. Miután az Orosz Föderáció katonailag nincs abban a helyzetben, hogy ezeket az országokat erővel integrálja egy új kényszerszövetségbe, hosszú távon még a jelenleginél is lehetetlenebb helyzetet hozna létre a szelektív felvétel. Mert milyen alapon tennének különbséget ekkor például Románia és Magyarország vagy Szlovénia és Csehország között? Ha azonban minden említett aspiránst a fenti feltételek mellett vesznek fel a NATO-ba, akkor valóban teljesen új helyzet jön létre Európában. Ezzel kapcsolatban szintén nincs jele egy kidolgozott stratégiának, ami túlmegy az elvont "európai biztonsági építmény", és hasonló fogalmak emlegetésén.15
4. Végül, a Kremlből nézve nem nélkülözi a logikát az az elképzelés, amely szerint a déli és keleti irányból egyre nagyobb kihívásokkal szembenéző Oroszország olyan biztonsági garanciákat adna a Nyugatnak, melyek egyetlen csapással elvágnák az immár hatodik éve gabalyodó és növekvő csomót, s a NATO-bővítés ügyét egyszer és mindenkorra letörölnék a napirendről.
Az a furcsa helyzet állt elő 1996 végére, hogy ami a saját érdekeit illeti, minden érintett félnek megvan a maga igaza, pontosabban e játszmában senki nem foglalt még el olyan álláspontot, amely morálisan teljes mértékben és visszavonhatatlanul tarthatatlannak minősülne. Igaza van a NATO-terjeszkedést ellenző amerikai újságíróknak? Tegyük a szívünkre a kezünket, s valljuk be töredelmesen, hogy igen. Igaza van a biztonságukat és nem túl erős lábakon álló politikai és gazdasági rendszereiket féltő ká-európaiaknak? Bosznia után feltétlenül. Igazuk van azoknak, akik azt mondják, a Nyugatnak morális kötelessége tenni valamit ezekért az országokért, miután a kommunizmus összeomlásának fő haszonélvezőjévé vált napjainkra? Igen. Igazuk van az oroszoknak, akik száz sebből véreznek, és egyre inkább bekerítve érzik magukat, amikor enyhén szólva szkeptikus álláspontra helyezkednek a külvilággal szemben? Nem folytatom. Igazi patthelyzet állt elő, amit a nemzetközi viszonyok nem viselnek el sokáig. Az is gond, hogy az összkép nemigen akar összeállni: mégis mi a tétje a Bővítsük-e a NATO-t? elnevezésű nemzetközi társasjátéknak? Félreértés ne essék: nem Magyarország NATO-tagsága ellen érvelek. Egy leheletnyi kétségem sincs afelől, hol a helyünk, de azt aztán minél előbb. A GAZPROM különben 1996 közepén Nyugat-Európa földgázszükségleteinek harminc százalékát szállította, ha ez megnyugtatná azokat, akik a globalizálódó kereskedelem jótékony hatásaiban hisznek.16
-------------------------
1 Richard Cohen: A Bad Night in New York for NATO Enlargement. International Herald Tribune (IHT). 13/12/1996. 9. A következőkben a szóbajövő írásokat az International Herald Tribune utánközlése alapján idézem, miután ez utóbbi általában ugyanazon oldalakon közli a különböző véleményeket.
2 Néhány cím 1996 második feléból: Jim Hoagland: Expand NATO, Yes, But Please Tone Down the Rhetoric. IHT. 2/07/1996, 6. Expand the EU Instead of NATO. IHT. 5/08/1996, 8. Zbigniew Brzezinski: Terms for Accomodation with an Expanded NATO. IHT. 22/08/1996, 8. America in Europe? (The Washington Post Ed.) IHT. l7/09/1996, 8. No NATO "Gray Zone"? (The Waahington Post Ed.) IHT. 24/10/1996, 10. Don´t Enlarge NATO. (The New York Times Ed.) IHT. 26-27/10/1996, 6. Thomas L. Friedman: Eastward Expansion of NATO Doesn´t Look Like a Good Idea. IHT. 28/11/1996, 8. Francois Heisbourg: At This Point, Only Washington Can Slow the Reckless Pace. IHT. 28/11/1996, 6. Ronald D. Asmus: Stop Fussing About Nato Enlargement and Get on With It. IHT. 9/12/1996. NATO Expansion. (The New York Times Ed.). IHT. 13/12/96, 8. Club of Democraties. (The Washington Post Ed.) IHT. 14-15/12/1996, 10. William Safire: A Bigger NATO is Better - and the Baltics Should Be in It. IHT. 17/12/1996, 8. William Pfaff: A Bigger NATO Would Create the Problems It Seeks to Prevent. IHT. 19/12/1996, 8. Jim Hoagland: Danger Ahead: Emotion-Driven NATO Expansion. IHT. 23/12/1996, 8.
3 "The Parties agree that an armed attack against one or more of them in Europe or North America shall be considered an attack against them all; and consequently they agree that, if such an armed attack occurs, each of them, in exercise of the right of índividual or collective self defence recognised by Article 51 of the Charter of the United Nations, will assist the Party or Parties so attacked by taking forthwith, individually and in concert with the other Parties, such action as it deems necessary, including the use of armed force, to restore and maintain the security of the North Atlantic area. Any such armed attack and all measures taken as a result thereof shall be immediately be reported to the (UN) Security Council. Such measures shall be terminated when the Securtity Council has taken the measures necessary to restore and maintain international peace and security."
"A Felek megegyeznek abban, hogy egyikük vagy többjük ellen, Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek; és ennélfogva megegyeznek abban, hogy ha ilyen támadás bekövetkezik, mindegyikük az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. cikke által elismert jogos egyéni vagy kollektív védelem jogát gyakorolva, támogatni fogja az ekként megtámadott Felet vagy Feleket azzal, hogy egyénileg és a többi Féllel egyetértésben, azonnal megteszi azokat az intézkedéseket - ideértve a fegyveres erő alkalmazását is -, amelyeket a békének és biztonságnak az észak-atlanti térségben való helyreállítása és fenntartása érdekében szükségesnek tart. Minden ilyen fegyveres támadást és az ennek következtében foganatosított minden intézkedést azonnal a Biztonsági Tanács tudomására kell hozni. Ezek az intézkedések véget érnek, ha a Biztonsági Tanács meghozta a nemzetközi béke és biztonság helyreállítására és fenntartására szükséges rendszabályokat". NATO Kézikönyv. Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest - NATO Információs és Sajtóiroda, Brüsszel, 1995.
4 Az 5. cikk törlése, de legalább az újonnan jöttekre való érvénytelenftése mellett érvel David Fromkin: At least, Scratch Treaty´s Article 5. IHT. 19/12/1996, 8.
5 Jelcin békülékenyebb NATO-ügyben. Népszabadság. 1996. szeptember 30., 3.
6 A német Ostpolitik-ról, a "primacy of policy to Russia" elvének kiemelésével: Germany´s Lostpolitik. The Economist. 7-13/12/1996 (Vol. 341 Nr.7995), 30.
7 A bergeni tanácskozás előkészítetlenségéről, valamint az ekkor napvilágra került NATO-n belüli véleménykülönbségekről: Russia Snarls. The Economist. 5-I1/10/1996 (Vo1.341 Nr.7986), 32.
8 Klaus Kinkel: Working Together to Build Europe´s New Security Framework. IHT. 24- 25/12/1996, 8.
9 "Within the OSCE, no State, organization or grouping can have any superior responsibility for maintaining peace and stability in the OSCE region, or regard any part of the OSCE region as its sphere of influence."
10 William Drozdiak: Russian Defense Chief Jolts NATO With a Warning. IHT. 19/12/1996, 5.
11 "7. cikk. (1) A Szerződő Felek bővitik kapcsolataikat és együttműködésüket a nemzetközi szervezetekben, beleértve a regionális és szubregionális szervezeteket. Kölcsönösen támogatják egymás integrációs erőfeszftéseit az Európai Unióba, a NATO-ba és a Nyugat-Európai Unióba." Szerződés a Magyar Köztársaság és Románia között a megértésről, az együttműködésről és a jószomszédságról. 1996. szeptember 16. Az orosz nyilatkozatot a Nyezaviszimaja Gazeta 1996. szeptember 18-i száma alapján ismerteti a Monitor. A daily Briefing on the Post-Soviet States. Jamestown Foundation. Washington, D.C., 1996. szeptember 18.
12 Az Interfax október 17-i jelentése alapján idézi az eseményt a Monitor aznapi kiadása.
13 A fentiek alapjául szolgáló primér információk nagy része a Monitor 1996. július-decemberi napi tájékoztatóiból származik.
14 Javier Solana: The New NATO Makes a Serious Partner for the New Russia. IHT. 7/ 10/ 1996.
15 Nem tudom e sorok írása közben kiverni a fejemból azt, hogy az egyes kormányok által létrehozott paramilitáris egységek, továbbá a spontán módon létrejött magánhadseregek által saját zsebre folytatott háborúzás milyen elképesztő mértékben terjedt el világszerte a kilencvenes években. Ha megértük azt, hogy városi közigazgatási hatóságok atommeghajtású hadihajót, tengeralattjárót finanszíroznak...
16 Ld. Michael R.Gordon megdöbbentó adatait e témában 1996 első feléből: GAZPROM: Corporate Campaigner for Yeltsin. IHT. 2I07/1996,13.
-------------------------
A szerző nemzetközi jogász, a Teleki László Alapítvány munkatársa.
