Búr-Baky Miklós: Die Fahne hoch!

  • Búr-Baky Miklós
  • 2004. december 2.

Publicisztika

A december 5-re tervezett kettõs népszavazás több szempontból is a demokrácia megcsúfolása lesz: már önmagában, az eredménytõl függetlenül is, ha pedig az "igen" szavazatok gyõznek, úgy különösképpen. Nézzük elõször magát a népszavazási aktust.

Ééppen, hol nincsenek fogalmak,

megfelelõ szó hamarost akad.

Szavakkal jól lehet vitázni,

szavakból rendszert fabrikálni,

szavakban hinni szenvedéllyel,

a szóból egyetlen betû se vész el.

(Goethe)

Népszavazás: hol, mikor?

A modern demokrácia nem közvetlen, hanem képviseleti demokrácia. Közvetlen demokrácia az antik - mondjuk az athéni - demokrácia volt. Sokan és sokszor kifejtették már, hogy ilyen típusú demokrácia a modern világban alapvetõen két okból nem lehetséges: részint az államterületek nagysága, részint az ügyeket intézõ rabszolgákat nélkülözni kénytelen polgárok mindennapi tevékenységei miatt. Helyenként és idõnként mégis lehetségesek azonban a közvetlen demokrácia megnyilvánulásai, s éppen ilyen közvetlen-demokratikus aktus a népszavazás (referendum). Kérdés: hol és mikor van értelme? Svájcban és a svájci kantonokban például meglehetõs gyakorisággal rendeznek népszavazásokat, sokszor igen sokféle kérdést is (különösen kantonális vagy önkormányzati szinten) napirendre tûzve. És nem véletlen, hogy éppen ott. Egyrészt Svájc nem túl nagy állam, egyes kantonjai pedig kifejezetten kicsik, másrészt - épp e tényezõk következtében - sajátos történelmi hagyományokkal rendelkezik. Ugyan melyik más államban lenne lehetséges, hogy a kiképzett hadkötelesek a teljes fölszerelésüket (a fegyvert és a lõszert beleértve) otthon õrizzék, s megfelelõen karbantartva jelentkezzenek vele a néhány évenként esedékes hadgyakorlatokon?! A közvetlen demokráciához, még korlátozott érvényesítése esetén is, nagyon erõs és nagyon régi ilyetén hagyományok szükségeltetnek: helyi szinten ezért Amerikában is elég gyakoriak a különféle közvetlen-demokratikus véleménynyilvánítások.

Hogy pedig mikor érdemes referendumot tartani, arra is vannak világos példák, más államokból is: azokban az egyébként ritka esetekben, amikor a népképviseleti testület (parlament) nem tudja vagy nem akarja a felelõsséget egymaga vállalni, hanem nagyobb megerõsítést kíván, például az alkotmány vagy egy alkotmánymódosítás életbeléptetésekor. A magyar gyakorlat szerint ilyen kérdésekrõl nem lehet népszavazást tartani. Hogy a napi kormányzást oldják meg népszavazási aktusokkal - ilyen képtelenség senkinek nem jut eszébe. Minek választottak akkor parlamentet?

Természetesen: a demokrácia a népakarat kinyilvánítása, s a közvetlen véleménynyilvánítás alkalmával a népakarat közvetlenül érvényesülhet. Csak sajnos nem biztos, hogy ez mindig olyan jó és hasznos. Egyrészt a szavazásokon részt vevõ polgárok többségének inkompetenciája miatt, hiszen nem érnek rá folyton-folyvást politikai vagy éppen szakmai kérdésekkel foglalkozni, másrészt az eljárásmódok technikai bonyolultságai és nehézségei miatt. Ha az athéni népgyûlés a délelõtt lefolytatott vita után délben hozott egy döntést, amelyrõl délután kiderült, hogy rossz, este megváltoztathatta; és ilyesmi elvileg egy parlamentben is lehetséges. Népszavazáson azonban nem: a nagy nehezen megszervezett referendum döntése után akkor sem igen lehetne új referendumot szervezni, ha egy hét alatt kiderülne, hogy a meghozott döntés káros. A választók pártpreferenciái pedig a közvélemény-kutató intézetek folyamatos mérései szerint folytonos hullámzást mutatnak: ha félévenként lennének új választások, félévenként változhatna a parlamenti többség és a kormány, ami a folyamatos kormányzást és ügyintézést egyszerûen lehetetlenné tenné. Nem hangzik szépen, de igaz: minél gyakoribb a népakarat megnyilvánulása, annál nehézkesebb a kormányzás, és megfordítva, annál könnyebb a kormányzás, minél ritkábban kérik ki a nép véleményét. A két rossz véglet közötti jól járható útként találták ki épp ezért az általában 4-6 évenkénti választásokat, s mellõzik (kivételes esetektõl eltekintve) a köztes idõben a képviselõk és a tisztségviselõk visszahívását, bármilyen demokratikus eljárás lenne is ez egyébként. Népszavazásra pedig csak világos, jól átlátható, elvileg könnyen eldönthetõ kér-dést tûznek ki - biztosak lehetünk abban, hogy a mi mostani, értelmetlen, illetve értelmezhetetlen két kérdésünkhöz hasonlót sem Appenzellben, sem Connecticutben nem bocsátanának szavazásra.

Szélsõjobb, szélsõbal

A jelzett két kérdés közül az egyiknek népszavazásra tételét egy szélsõbaloldali, a másikét egy szélsõjobboldali szervezet kezdeményezte. Közvetlen céljuk természetesen a gyõzelem az adott kérdésben, de közvetve - többé vagy kevésbé tudatosan - a magyar nép választott képviselõinek és intézményeinek lejáratása, a magyar parlamentáris demokrácia rendszerének aláásása is. Kriptokommunisták és kriptofasiszták vállvetve munkálkodnak itt a respublika lerombolásán a demokrácia nevében: hát persze, "demokraták" õk, ahogyan annak idején Sztálin és Hitler is "demokratának" (úgymond a közvetlen népakarat megtestesítõjének) mondotta magát. Kezdeményezésüket azután hamarosan fölkarolta a Fiatal Desperádók Szindikátusa és annak Vezére, aki már két éve folyamatosan kérdõjelezi meg az akkor lezajlott parlamenti választás legitimitását, ennek eszközeiként utcai tömegdemonstrációkat és egyéb cirkuszokat, jobb híján idõközi választásokat vagy szimpla közvélemény-kutatási eredményeket is fölhasználva. Az évek során egyre populistább irányba fejlõdött desperádó-mozgalom számára csodálatos alkalom december 5.: mindkét politikai szélsõség szavazóinak megnyeréséhez végre összekapcsolhatja egymással a nemzeti és a szocialista demagógiát. Föl a zászlót! Szorosra a sorokat! Világ idiótái, egyesüljetek!

Az elsõ kérdés

Az elsõ népszavazási kérdés értelmetlen, illetve csak grammatikailag van értelme. Arra irányul ugyanis, hogy hatályon kívül kellene helyezni egy törvényt, ami nincs hatályban, s hogy ennek révén meg kellene akadályozni valamit, amit senki nem tervez: az egészségügyi intézmények úgymond általános privatizációját. Zavaros megfogalmazásai arra viszont alkalmassá teszik, hogy az "igen" érvényre jutása bármilyen privatizációt megakadályozzon az adott területen, netán még visszamenõ hatállyal is, ami a magyar egészségügynek nem a teljes csõdjéhez vezetne (ugyanis már abban van), hanem a teljes összeomlásához. "Az egészség nem üzlet" - hangzik a demagóg jelszó. Lehet, csak sajnos sok pénzbe kerül, és az államnak akkor sincs ennyi pénze, ha folyamatos sztrájkokkal, orvoselvándorlással vagy bármi egyébbel zsarolják. A szükséges pénz valóságos fedezete ugyanis az a "paraszolvenciának" nevezett hatalmas összeg, amit a betegek ma is kifizetnek az állítólag ingyenes orvosi ellátásért, s így a gazdagok jobb, a szegények meg rosszabb ellátást vásárolnak maguknak (ezt kellene egyébként az immár kriptokommunistává is átvedlett desperádó-szövetség szerint megakadályozni) - üzleti alapon, csak éppen egy piszkos üzlet keretében. Különösen ostoba jelleget ad a privatizáció elleni tiltakozásnak, hogy a betegeknek valójában teljesen mindegy, kinek a tulajdonában van egy egészségügyi intézmény; kizárólag a betegbiztosítás és ennek díja, valamint az érte kapott szolgáltatás az, ami fontos a számukra. A bárgyú privatizáció-ellenes érvelések mögött azonban ténylegesen a magyar - és általában a kelet-európai - társadalom általános nyomora húzódik meg: a félelem az individuális kockázatvállalásoktól (például a biztosításban) és a paternális gyámkodások elvesztésétõl, ami annak idején az antikapitalista és egalitárius "szocialista" forradalmak bázisát is jelentette - és ezt a nyomorúságot lovagolja meg most cinikusan a desperádó-mozgalom, a maga álhumanista szólamaival.

Mivel ez a népszavazási kérdés értelmetlen, értelmes választ nyilván nem lehet rá adni. Még csak érvelni sem lehet, sem az "igen", sem a "nem" válasz mellett - az utóbbi mellett legföljebb annyiban, hogy egy merõ értelmetlenséget nyilván el kell utasítani. És persze föl lehet tenni az ilyenkor szokásos és hatékony kérdést: Cui prodest? Ha az "igen" fog gyõzni, az a kormányt és az Országgyûlést a következõ dilemma elé állítja: vagy doktriner módon teljesítik a kérdésben megfogalmazott követeléseket, mely esetben Magyarországon egyszerûen megszûnnek az egészségügyi szolgáltatások, vagy különféle raffinált törvényhozási eszközökkel elszabotálják õket, mely esetben tovább folytatódhat a jelenlegi vegetálás. "hatatlanul fölvetõdik így a kérdés: vajon a leghangosabb és legnagyszájúbb "szakmai" és "érdekvédõ" demagógok, az orvosi kamara és a szakszervezet vezetõi, nem a mai pazarló vircsaftot féltik-e csupán, melynek keretében az egészségügy ugyan kicsiny hatékonysággal, viszont annál nagyobb korrupcióval mûködik?! És megnyilatkozásaik alapján világos, hogy mindezt az - "igen" mellett a parlamenti pártok közül egyedül agitáló - desperádó-szövetség "szakértõi" is tudják: de õk meg egyszerûen csak arra számítanak, hogy ha majd újra kormányra kerülnek (amitõl isten óvjon!), újból kedvükre garázdálkodhatnak majd a "köztulajdonnal". Fogalmuk nincsen ugyan arról, hogy valójában mit is akarnak, de üres szavakkal (melyekben viszont szenvedélyesen hisznek) bõségesen föl vannak fegyverkezve.

A második kérdés

A népszavazás másik kérdése, a határon túli magyarok kettõs állampolgárságáról, nem csak grammatikailag értelmes. Viszont értelmezhetetlen: senki nem tudja ugyanis, hogy az "igen" válasz milyen következményekkel járna. Épp ezért az "igen" hívei lényegében azzal érvelnek, hogy akkor is ezt a választ kell adni, ha fogalmunk sincs a következményeirõl - mert, miként a Vezér megmondta, ez minden "becsületes magyar ember" erkölcsi kötelessége. (Még szerencse, hogy az az ember, akit õ minõsít becsületesnek, körülbelül annyira becsületes, amennyire tiszteletre méltók a magát tiszteletre méltónak nevezõ társaság tagjai.) Miért is? Mert állítólag ezzel lehet fölszámolni Trianon következményeit és újraegyesíteni a nemzetet.

Trianon következményeit csak egy módon lehetne fölszámolni: az elcsatolt területek visszacsatolásával. A két világháború közti revíziós mozgalom ezt tûzte ki végsõ céljául, s a második világháborúban ezt kíséreltük meg elérni. Hogy lehetetlennek bizonyult, nem véletlen erõviszonyokon múlott. Szembe kellene már nézni végre a ténnyel: a régi Magyarország széthullását nem az elsõ világháború elvesztése idézte elõ, hanem ez csak az adott - nagyon kedvezõtlen - formáját szabta meg a széthullásnak. A régi Magyarország lakosainak (a horvát "társország" nélkül!) alig több mint a fele volt magyar, akikhez legföljebb csak az asszimilációra hajlamos németeket és zsidókat lehetett még hozzászámítani. A többi nemzetiséggel való kiegyezésnek 1848-49-ben, legkésõbb 1867-68-ban kellett volna létrejönnie, 1918-19-ben ez már lehetetlen volt. Ki merné azt állítani, hogy a felvidéki szlovákok, az erdélyi románok, a vajdasági szerbek stb. Magyarországhoz akartak tartozni, s erõszakkal szakították el õket és az általuk lakott területeket. Akkor már évtizedek óta nem akartak a magyar állam uralma alatt élni, mely éppen azért nem vezette be soha az általános választójogot, nehogy az Országgyûlésben nemzetiségi túlsúly jöjjön létre. És mivel e helyzet súlyosan labilissá tette az egész dualista berendezkedést, már a világháború elõtt, majd a világháború alatt is egy sor osztrák-német és birodalmi német elképzelés született a fölszámolására: a központi hatalmak gyõzelme esetén Ausztria-Magyarországot nagynémet szupremációval centralizálták volna, s ebben a "Nagy-Ausztriában" osztották volna föl a régi Magyarországot különféle tartományokra etnikai alapon - habár kétségtelenül kedvezõbb határokkal, mint Trianonban. A második világháborúban a náci német külpolitika módosított formában adta elõ a császári német külpolitika reprízét: ímmel-ámmal jutalmazgatta Magyarországot, mint a "Südostraum" csatlós országainak egyikét - de hogy helyreállítsa "Szent István országát", föl sem merült.

Trianon következményeképpen azonban a határon túlra került a magyar etnikum csaknem egyharmada. A gyõztesek a konkrét határokat mindenütt Magyarország hátrányára húzták meg. Az utódállamok nem törték magukat különösebben, hogy a magyar lakosság számára vonzóvá tegyék az odatartozást: mindegyikük az egységes nemzetállam koncepciójában gondolkodott, így aztán a magyarok éppoly kevéssé érezték magukat otthon ezekben az államokban, mint korábban a nemzetiségiek Magyarországon. Nem érezték hazájuknak ezeket az államokat, s nem érezték magukat az ottani nemzethez tartozónak. Kezdettõl fogva mindmáig úgy érezték, hogy õk továbbra is a magyar nemzethez tartoznak (habár nyilvánvalóan nem tartoztak), Magyarországon pedig a területi revízió kudarca után az az illuzorikus elképzelés kapott egyre nagyobb teret, hogy a magyar nemzet egy "kultúrnemzet", melyet nem állami-politikai kötelékek, hanem a közös kultúra konstituál. A nemzet azonban mindig politikai képzõdmény, akkor is, ha a közös kultúra a kiindulópontja: ezért szükségszerû volt, hogy egyszer valaki elõálljon elõbb a magyar útlevelet helyettesítõ ún. magyarigazolvány, majd a határon túliaknak adott tényleges magyar útlevél és állampolgárság ötletével. De vajon újraegyesül-e ezek megadásával a nemzet?

Állam és nemzet

Állampolgárnak lenni és egy nemzethez tartozni nem puszta formalitás és nem merõben szimbolikus. Nem merül ki egy útlevél fölmutatásában, és nem valósulhat meg lelki szinten. A tényleges állampolgárság és nemzethez tartozás azt jelenti, hogy valaki szer-vesen odatartozik egy (állami és nemzeti) közösséghez, együtt él más állampolgárokkal és nemzettagokkal, közös velük a kötelességeinek és a jogainak a halmaza, közösek a mindennapi és az ünnepnapi élményeik, melyeket együtt élnek át azon a földön, melyen élnek. Épp ezért van, hogy normális körülmények között egy állam polgárai és egy nemzet tagjai ugyanazon személyek. A ma Nyugaton terjedõben lévõ kettõs állampolgárság egyéni migrációs és családegyesítési problémák megoldására szolgáló egyedi eset, nem a náci Volksdeutsch-modell bõvített kiadása, mint a tervezett magyar szabályozás. Franciaország nem ad kollektívan állampolgárságot az itáliai, svájci, vallóniai vagy épp québeci franciáknak; sõt Oroszország sem a posztszovjet utódállamokban milliószámra élõ oroszoknak. Hogy Szerbiában és Romániában ez az úzus? Nagyszerû: tegyünk még egy lépést az amúgy mélyen megvetett Balkán felé! De normális az lett volna a történelmi Magyarországon is, ha ez az állam olyan körülményeket biztosít nem magyar nemzetiségû állampolgárainak, hogy azok tényleg - a hivatalos ideológiának megfelelõen - a magyar "politikai nemzet" tagjainak érezhessék magukat; normális az lenne ma is, ha Szlovákiában, Kárpátalján, Erdélyben, a Vajdaságban, Burgenlandban az ottani magyarok a többi szlovákiai, kárpátalji, erdélyi, vajdasági, burgenlandi polgártársukkal érezhetnének közösséget. Ha ehelyett magyar állampolgárságot kapnak, s immár papírforma szerint is a magyar nemzet tagjainak tekinthetik majd magukat, az azt fogja jelenteni, hogy elkülönülnek a velük együtt élõ polgártársaiktól, és nem vállalnak közösséget velük - ennek katasztrofális következményeit sajnos nem nehéz átlátni. Magyarországi polgártársaikkal viszont továbbra sem fognak együtt élni. HacsakÉ Hacsak nem költöznek át Magyarországra.

Vándorlás és maradás

Állítólag nem akarnak és nem fognak. De hát mi célt is szolgál reálisan a magyar állampolgárság? Természetesen a magyar útlevél lehetõségét. Mi célt szolgál a magyar útlevél? A szabad beutazás lehetõségét az Európai Unió összes országába. És jusson itt eszünkbe: az egész cirkusz azzal kezdõdött, hogy a vajdasági magyar szervezetek vezetõi fölvetették: magyar útlevél nélkül úgymond nem tudnak kapcsolatot tartani az "anyaországgal". Érdekes módon - amint arra mások is rámutattak - 20 évvel ezelõtti magyarságtudatukhoz nem volt szükség magyar állampolgárságra és útlevélre: akkor ugyanis sok szempontból jobb helyzetben voltak, mint a magyarországi magyarokÉ Hogy Szlovákiából nem özönlenek az ottani magyarok Magyarországra, annak is az az oka természetesen, hogy senki sem akar rosszabb körülmények között élni, mint amilyenek közt él. Az átköltözõk Kárpátaljáról, Erdélybõl és a Vajdaságból fognak érkezni. Nyilván nem fog átköltözni mindenki, ilyen ostobaságot senki sem állít. Ahogyan annak idején a nevezetes paktumról sem azt állították a bírálók, hogy annak hatására tényleg Magyarországra jön majd 23 millió román (azaz Románia teljes lakossága, a csecsemõktõl az aggastyánokig), hanem csak azt, hogy elvileg a paktum ezt lehetõvé teszi, most sincs arról szó, hogy 3 millió Kárpát-medencei magyar ténylegesen átköltözne, csak arról, hogy a kettõs állampolgárság ezt nagymértékben elõ fogja segíteni. (Csodálatos módon most kiderült, hogy még sincs 15 millió magyar a világon, legalábbis a Kárpát-medencében csak 13 millió körül lehetünk.) Pontosabban: vagy ezt, vagy a további migrációt Nyugat-Európa és Amerika felé.

A desperádó-propaganda harsogása közben, miszerint a magyar állampolgárság és útlevél birtokában fognak csak igazán a határon túli magyarok a szülõföldjükön maradni, mintegy mellesleg elejtett nyilatkozatokat hallunk arról, hogy a magyarországi munkaerõhiányt a Kárpát-medencei magyarok folyamatos beáramlása fogja megoldani; hogy a beköltözõ magyarok nem terhére lesznek a magyar államnak, hiszen rengeteg adót fognak fizetni; sõt hogy valójában nem is cél már a magyarság számára a Kárpát-medencei szállásterületek megtartása. Szociológiai fölmérések kimutatták, hogy a Kárpát-medencei magyarok közül különösen a szakképzett rétegek és még inkább a fiatal generáció szívesen vállalna hosszabb ideig is munkát külföldön - és hogy ez a gyakorlatban mit jelent, azt régóta jól tudjuk. Hogy hányan fognak pontosan kivándorolni, nemigen mondható vagy becsülhetõ meg: de az biztos, hogy annyian, ahányan csak bírnak és megtehetik. Akár Magyarországra jönnek, akár továbbmennek Nyugatra, a szülõföldjükön nem maradnak. Ezzel kapcsolatban azonban szögezzük le: a Kárpát-medencei magyarok nem a magyar kultúrnemzet röghöz kötöttjei, akiknek nincs joguk a migrációra. Joguk és szabadságuk van ott élni, ahol szeretnének és tudnak. Csak ne hazudjuk azt, hogy a magyar útlevéllel a zsebükben majd otthon fognak maradni. Talán már ötven év múlva úgy fogunk Cluj-Napocára és Tirgu-Secuiescre utazni, mint a németek manapság Wroclawba és Kalinyingrádba. A népszavazás esetleges "igen"-je így valóban "sorsdöntõ" jellegû lesz: a magyar nép nemcsak földrajzilag, hanem etnikailag is elveszíti egy-kori szállásterületeit, s így önként tesszük föl a koronát Clemenceau és társai trianoni mûvére.

De tegyük föl, hogy a Kárpát-medencei magyarok mégis otthon maradnak, zsebükben a magyar útlevéllel. Mit ad nekik akkor a magyar állampolgárság? Önmagában véve természetesen csak a magyar útlevelet, s éppen ezzel érvel a desperádó-propagandagépezet: az állampolgárság megadása úgymond nem kerül pénzbe. Amellett anyagias szemlélettel vádolja mindazokat (elsõsorban a kormánypártokat), akik mégis megpróbálják kiszámolni az esetleges költségeket: holott ezek nem azt mondják, hogy egy elvileg helyes intézkedés elfogadását is a költségeitõl tennék függõvé, hanem csak tudatosítják, mivel kell számolnunk adott esetben.

A határon túli magyarok támogatása jelenleg is pénzbe kerül, és ezt senki sem sajnálja tõlük. A magyar államnak azért felelõssége a határon túli magyarok támogatása, mert (1) általában kötelessége a magyar kultúra támogatása, s így a határokon túli magyar kultúra támogatása is; (2) a határon túli magyarok olyan személyek vagy azok leszármazottai, akik egykor magyar állampolgárok voltak, és ezt az állampolgárságot nem önhibájukból vesztették el. E támogatás mértékét egyrészt a jogos igények, másrészt az adott lehetõségek szabják meg. Ha az utódállamokban teljesen normális körülmények állnának fönn az ottani magyarok számára, voltaképpen nem is lenne szükség más támogatásra, mint amit a kapcsolatok biztosításának lehetõsége jelent. (Kinek jutna eszébe, hogy a magyar állam nyújtson anyagi támogatást a nyugati magyarságnak?) Mivel azonban ez jelenleg nincs így, a magyar támogatásnak meg kell kísérelnie a határon túli magyarok hátrányos helyzetének kiegyenlítését. A népszavazás elõttig ezt bízvást úgy mondhattuk: "amíg a dolgok végleg rendbe nem jönnek" - hogy azonban az esetleges kettõs állampolgárság hogyan fogja megmérgezni a magyar kisebbség és a többségi nemzet viszonyát a továbbiakban, abba jobb még bele sem gondolni.

Abban az esetben viszont, ha a határon túli magyarok az állampolgárság birtokában Magyarországra kívánnak költözni - amire tehát emberi joguk van -, elõször is olyan megoldásokat kell találnunk, amelyekkel az EU szabályainak figyelembevételével is valóban teljes állampolgárságot kaphatnak (és nem valami másodrendût), méghozzá minél egyszerûbben és gyorsabban, ami jelenleg nem jellemzõ az ügyintézésre. Másodszor, a kormánynak természetesen költségvetést kell készítenie, s ehhez szükség van a megfelelõ információkra. Az eddigiekben a bevándorlás (habár az elmúlt évtizedek során százezres nagyságrendû volt!) nem okozott különösebb problémát, hogy azonban egy esetleges új szabályozás, amely szerint a magyar állampolgársággal már eleve rendelkezõ személy azonnal szabadon létesíthet itteni lakóhelyet, majd vál-lalhat bármilyen munkát, ennek összes következményeivel együtt, milyen bevételekkel és kiadásokkal járna, nyilván ki kell számolni.

Van aztán még egy olyan lehetõség, amelynek következményeit viszont nem kiszámolni kell, hanem kiküszöbölni. Egy magyar állampolgár "lakhat" úgy is Magyarországon, hogy valójában csak egy bejelentett lakcíme van. (Ennek megszerzése senkinek nem jelent különösebb nehézséget.) A határon túl dolgozik és ott is fizet adót, ám magyar állampolgársága és bejelentett lakcíme birtokában igénybe veheti az összes oktatási, szociális, lakás- stb. támogatást. Ez nyilván abszolút inkorrekt az illetõ személy részérõl, ugyanakkor az vesse rá az elsõ követ, aki maga szívesebben menne egy lerobbant határon túli iskolába vagy kórházba (vagy küldené oda családtagjait), mint egy tûrhetõ színvonalú magyarországiba. Az Országgyûlésnek esetleg olyan, gondosan méricskélõ törvényt kell majd hoznia ezzel kapcsolatban, amely kizárja az emberileg érthetõ, de a magyar államnak mérhetetlen károkat okozó (lásd: számítások!) "kegyes csalások" lehetõségét, miközben a valóban itt élõ minden polgárnak (tehát pl. nem csak az adófizetõknek) biztosítja a megfelelõ kedvezményeket.

Irány jobbra!

És végül valami, ami tényleg nem kerül pénzbe - csak éppen a bõrünkre megy. Az elveszített világháborúk után menekülni kényszerültek az elcsatolt területekrõl az ottani magyar államhivatalnokok, jogászok, katona-, csendõr- és rendõrtisztek, sokszor tanárok és tanítók, értelmiségiek is. A menekülteknek joggal kijáró támogatások révén elõbb-utóbb sikerült megfelelõ itthoni pozíciókhoz jutniuk, éspedig - legalábbis az állami apparátusokban - az arányszámukat meghaladó mértékben. Ez jelentõsen befolyásolta a magyarországi politikai klíma alakulását, mivel így õk a trianoni trauma és a revíziós gondolat folyamatos fönntartói lehettek. A késõbbi, alapvetõen gazdasági jellegû migrációnak nem voltak ilyen következményei, de kétségtelen, hogy a határon túli magyarok átköltözve is inkább kötõdnek a premodern kultúrnemzeti, mint a modern republikánus-patrióta eszmevilághoz. Ennek következtében könnyebben eshetnek a jobboldali nacionalista propaganda csapdájába is - ehhez azonban nekik teljes joguk van, hiszen teljes jogú választópolgárok. Más lenne a helyzet viszont azokkal a ténylegesen határon túli (Kárpát-medencei vagy nyugati) állampolgárokkal, akik különféle machinációk révén formálisan fölvetetnék magukat az itthoni szavazólistákra, majd néhány napot Magyarországon töltve eldöntenék a választásokat a jobboldali nacionalista pártok javára, végül, mint aki jól végezte dolgát, szépen hazautaznának. (Így megvalósulhatna egy olyan vezéri parancs, hogy mindenki jelentsen be még egy embert!) Felelõsséget nem vállalnának, adót nem fizetnének, a következményeket nem viselnék - viszont akár évtizedekre is a nyakunkra ültetnék a desperádó-bandát. Hát még ha külföldön is szavazhatnának - elvégre ehhez minden magyar állampolgárnak joga van!

Rémeket látunk? Dehogy! A követelés a választójogra már igenis elhangzott, nem is egyszer, s a halinagatyás fõgóbé, ez a kalandor bajkeverõ már azt is megszabta nekünk, hogy az "igen" gyõzelme esetén a kormánynak azonnal le kell mondania, és ki kell írni az új választásokat! Nyilván maga mögött érzi a Vezér atyai támogatását, akinek csak kormánypozícióban volt a terhére, ellenzékben viszont nagyon is hasznos: hiszen minél rosszabb, annál jobb! A szokásos titkolózó modorban megfogalmazott elv, miszerint a határon túli magyarok csak olyasmit fognak kapni, ami nem kerül pénzbe, talán éppen ezt jelenti: az útlevelet és a választójogot.

Ám az "igen" népszavazási gyõzelme alighanem pirruszi gyõzelem lenne a magyar nacionalizmus számára. Ha kínkeservesen összekaparják a 25 százalék plusz még valamennyi szavazatot, az jogilag érvényes lesz ugyan, de egy "sorsdöntõ nemzetegyesítés" morális legitimációjaként a kalapjuk mellé tûzhetik. És aztán kiállhatnak majd vele az árván maradt székelykapuba.

Figyelmébe ajánljuk