A két nagy párt állásfoglalása egyértelmû, a legtöbb elemzés pedig készpénznek veszi, hogy a Fidesz a kezdeményezõ fél, hosszú hónapok után újra õ "irányítja a közbeszédet", s ügyes taktikai húzással aggatja a szocialistákra a nemzetvesztés és az országkiárusítás vádját. A megújuló MSZP-t Orbánék ily módon sikeresen láttatják a köz elõtt változásra képtelen politikai erõként. A Fidesz e megközelítés szerint olyan lendületet vehet, ami akár 2006-ig is kitart.
A másik eshetõségrõl viszont nem vagy alig esik szó, holott semmivel sem kisebb a realitása. Az MSZP (és az SZDSZ) ugyanis nemcsak gyorsan, de nagyon is határozottan mondott nemet a két kérdésre. Vajon tényleg ennyire ostobák volnának, hogy nem mérték föl az állampolgárság elutasítása miatt várható ellenszenvhullámot - mint ahogy oly sokan mondják ezt még a baloldalon is? Meglehet, épp az ellenkezõje igaz. Nem a Fidesz hajszolta az MSZP-t a "nemzetietlen" álláspont vállalásába, hanem az MSZP terelte be Orbánékat a nacionalizmus utcájába. Ahová amúgy nem volt nehéz bevinni a Fideszt, mivel a nemzeti érzelmek felbuzgatásán kívül már régóta nincs épkézláb ötletük. Amúgy meg miért zavarná a szocialistákat vagy szimpatizánsaikat, ha a jobboldal lehazaárulózza õket? Odateszik a többi mellé; és inkább az összetartozás érzését erõsíti bennük. Nehogy már egy Orbán vagy egy Patrubány mondja meg, mi az igazi hazafiság.
Akármi lesz is a vasárnapi végeredmény, a magyarkérdés - ami így, ebben a formában álkérdés, és normális esetben semmiképpen sem a magyar társadalom központi problémája - hónapokig téma marad. Ha az igen gyõz, még tovább is. Beindul a jobboldalon a licitálás, ki tud többet tenni a határon túli magyarokért; és nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy elõre megmondjuk: mindig lesz valaki, aki nagyobbat akar, és ezért vadabbat mond az elõtte szólónál. A "nemzeti" ügyek természete már csak ilyen. A Fidesznek pedig tartania kell a tempót, ha e konzervatív-keresztény-nemzeti stb. versengésben nem akar lemaradni. Márpedig büntetlenül nem lehet hülyeségeket összehordani: nem lehetett 1998-2002 között sem, amikor Orbánéknak Csurka jelentette a mércét a MIÉP-szavazók megnyeréséért vívott küzdelemben. A szélsõjobbal való intenzív összeborulás (is) 2002-ben a miniszterelnökségébe került Orbánnak, a Fideszt pedig olyan kényszerpályára állította, ami szükségképpen vezetett a jobb- és baloldali populizmus egyidejû vállalásáig (inkluzíve a magyarkérdés jelen idejû nacionalista tálalásáig), s amelyrõl nagyon nehéz lesz letérni a pártnak, már ha egyáltalán képes (és akar!) lejönni róla.
Nem lepõdnénk meg, ha egy ehhez hasonló folyamat kezdõdne december 5. után: és ha így lesz, akkor a magyarkérdés határon belüli föltámasztásával nem az MSZP, hanem a Fidesz került végzetes csapdahelyzetbe. Hosszú távon ebbe csak belebukni lehet; s valószínûleg nem csak mi emlékezünk az 1990-es évek fordulójára. 1988-89-ben az addig lefojtott érzelmek felszabadulásával elképesztõ (és utólag is megható) rokonszenvvel és szolidaritással fordultak a magyarországiak a határon túli - elsõsorban az akkor leginkább veszélyeztetett romániai - magyarok felé. Ám amikor az Antall-kormány néhány hónap után szembesült visszavonhatatlan és elõre borítékolható bukásával, a hatalom értelmezésében az "igazi magyarság" egyre inkább a társadalmi együttélés fõ minõségeként kezdett megjelenni. Ehhez jött a gazdasági visszaesés, valamint a nyitott határok következtében az országot elárasztó bevándorlók hulláma. Az utóbbi miatt törvényszerûen jelentkezõ negatív tapasztalatokat pedig az egyre ingerültebb társadalom általánosította: ez volt a felhõtlen "románozás" idõszaka. Mindezek következtében a nyitottságot bezárkózás váltotta föl, és évek kellettek ahhoz, hogy valamiféle egyensúly beálljon, amikor a mûködõ (az állampolgársági és egyéb) törvények révén a helyükre kerültek a dolgok. A mostani felhajtás ezt az állapotot rúgta föl: s hogy a társadalom haragja a magyarkérdés forszírozóira vagy ellenzõire hull-e vissza, hónapokon belül eldõl. Az viszont figyelemre méltó, hogy egyes közvélemény-kutatási adatok szerint nõ azok tábora, akik már azt is soknak tartják, amivel a magyar állam eddig segítette a külhoni magyarokat. Ami szomorú tény - de tény. Ráadásul nem is meglepõ: ha túl sokáig hallják azt az emberek, hogy õk nem becsületes magyarok (Orbán Viktor), vagy hogy a nem gyõzelme esetén "Magyarországot addig népszavaztatjuk, amíg be nem adja a derekát" (Patrubány Miklós), akkor éppen az ezt szajkózókkal szembeni dac fog föltámadni bennük. Így történt 1990-1994 között is.
Az országgyûlési választásokat sosem a biztos szavazók döntik el, hanem azok a "bizonytalanok" (azaz egyértelmû pártpreferenciával nem rendelkezõk), akiknek a mindennapi életében a politika hatodrangú kérdés, de amikor a véleménynyilvánításuknak tétje van, élnek jogaikkal. Eddig még egyszer sem azért nyert valamelyik politikai erõ, mert a másikat "túlígérte" (persze, persze: volt 400 százalékos egészségügyi béremelés meg "nem lesz gázáremelés", de sohasem ezek a döntõ mozzanatok; akik ennek az ellenkezõjét állítják, azok lenézik a társadalmat), hanem mert a késõbbi vesztes olyan ügyeket kezdett erõltetni, amik az ország mûködésében nem lényegi kérdések. (Ebbõl a szempontból különösen fontos a múlt vasárnapi romániai választás: hiába volt Orbánék és erdélyi csatlósaik minden erõfeszítése és magyarkodása, az RMDSZ a parlamentbe került, az ottani orbánisták viszont megalázó vereséget szenvedtek.) A magyarkérdés mostani prezentálása - amelynek lényege, hogy végzetesen összezavarja a nemzethez és az államhoz tartozás kritériumait, nota bene: térségünkben a háborúk mindig ezzel kezdõdnek - bizonyosan ilyen álügy. Kiderül ez majd péntek este is, amikor Gyurcsány Ferenc egyedül vitázik három, a saját közösségükben is radikálisnak tartott határon túli politikussal. Ezt maga az MSZP agitprop sem rendezhette volna jobban: a magányos miniszterelnök a társadalom "valós" kérdéseirõl fog beszélni, Tõkés Lászlóék érzelmekrõl, erkölcsi elégtételrõl stb. (Ha a szociknak szerencséje van, Duray Miklós száján még kiszalad valami hajmeresztõ. Biztos, hogy Tõkésék Orbán emberei?)
Ha az MSZP nem követ el döntõ hibát, politikailag csak nyerhet, függetlenül a vasárnapi eredményektõl. A Fidesznek viszont olyan fordulatra volna szüksége ahhoz, hogy a magyarkérdéstõl megszabaduljon, amire aligha van már ereje és késztetése. Orbánék jelen idejû szárnyalása persze óvatossá tesz mindenkit, de a lehetõségek között nagyon is számon kell tartani, hogy a magyarkérdéssel és a privatizációellenes posztkommunista demagógiával elkezdõdött a szövetségbe forrt Fidesz hanyatlása. Csak arra kell vigyázni, hogy agóniája ne döntsön romba mindent.
