Záródnak az ajtók, mondja a politológus szaktekintély: véget ért a társadalmi pozíciók elosztásának és elfoglalásának időszaka. A rendszerváltás Nagy Utazásában mára többé-kevésbé mindenki elfoglalta a helyét, elkeltek az első osztály párnázott ülései, a másodosztály utasai is befészkelték magukat kupéikba, a fapados részlegben pedig ott szorong a maradék, azok, akiknek nem jutott hely a drágább üléseken.
S hogy tovább görgessem a társadalomfejlődés eme LGT-s metaforáját: némi közlekedés persze még lesz a különböző árfekvésű szakaszok között, a harmadosztály néhány tehetsége a férfislózi ablakán bejuthat az előkelőbb szakaszokba, a luxuspullman néhány randalírozóját pedig potyautasnak minősíthetik: de lényegében most már sokáig így csordogál majd az idő és megy a gőzős - innét kezdve már az úti célra lesz érdemes figyelni nagyon.
Hadd opponáljam magát az idecibált metaforát rögtön, hogy aztán majd megint előnyeit ecseteljem. Biztos, hogy a majdnem hermetikusan elzárt (menettérti) osztálystruktúra képe téves. Azt persze én se gondolom, hogy egy hajléktalannak éppannyi esélye van arra, hogy nagytőkés legyen, mint egy ex-KISZ KB-titkárnak, de ha van valami bája a posztkommunizmusnak, az épp abból fakad, hogy kicsodák, hányféle módon, mennyi esetlegesség, véletlen és vakszerencse révén tudtak kisebb-nagyobb karriert csinálni. Azért félrevezető tehát az előbbi kép, mert elfedi azt az alapvető igazságot, miszerint a társadalmi mobilitás szempontjából a kapitalizmus emberségesebb, mint az államszocializmus. A politikai elkötelezettség még a puha kádárizmusban is a karrier előfeltétele volt; a posztkommunizmusban a boldogulásra vágyó ifjonc ugyan elmehet a politikai karrier és a klientúra irányába, de ott van további és anyagilag csábítóbb lehetőségként a piac is. Az államszocializmus egyvágányúsága helyett a posztkommunizmus legalábbis két egyenértékű sínpályát kínál, ha szabad a vasúthoz picinyt, utoljára visszatérnem.
És ha már itt tartunk: itt az ideje a rendszerváltás egy másik divatos metaforáját, az úgynevezett "kártyaleosztást" kihajítani a retorikai repertoárból. Bizony, a második parlamenti ciklus vége felé ki vannak osztva a kártyák (s hogy, hogy nem, többnyire rózsaszínű kezecskékbe került a pakli nagyobb része), a játékosok javában verik a blattot, némelyek már elnyerték mások gatyáját is, a kibicek mintha fáradnának. Ez van, lezárult az új tulajdonosi struktúra kialakulásának folyamata - írja a szociológus, ellopták már, amit el lehetett - hangzik a tétel a nép ajkán (máshogy írjuk, máshogy mondjuk). Na jó, hát kiosztották, elfoglalták, bezárult, miért olyan érdekes ez?
Egyrészt a furcsa és bizonytalan dolog miatt, amit némelyek történelmi tudatnak neveznek. A kapitalizmus kialakulása, ez az elképesztő mértékű, még unokáink jövőjét is meghatározó nagy átrendeződés mintha fű alatt ment volna végbe: a sajtó, a pártok, a szólás- és gyülekezési szabadság ellenére inkább csak jól megtörtént mindannyiunkkal. Engem speciel eléggé érdekel, hogy mit gondoltak ötven éve, mondjuk 1939 és 1947 között az emberek ebben az országban, amikor kevésbé vagy jóval ocsmányabb képet öltve majd mindenkihez beköszönt a történelem. És bizony a jelen a múlt kulcsa is: ahogy ma sem igen hederítettünk a nagy eseményekre, valahogy így szűrődhetett át annak a sokkal borzalmasabb időszaknak a történelme is a társadalom hétköznapi tudatának kavicságyán. Mindezt csak azért hoztam elő, mert innentől kezdve - most, hogy az ajtók bezáródtak - valóban az a kérdés, hogy merre is megy az a gőzös. Nyilván a Nyugat felé, a szabadság felé, hogy egy kicsit pongyolán idézzük Hey Joe nevű, hátrányos helyzetű kollégánkat. Azonban ez így csak krampuszra tüsszentés, ugyanaz az elkerülendő, mismásoló, frázispukkantgató semmitmondás, amelyben a magyar közszereplők oly jelentős erényeket csillogtatnak.
Ne kerülgessük a forró kását.
A prioritások kérdéséhez érkeztünk. Az olvasó nyilván felszisszen a prioritások szó olvastán: a többes szám grammatikailag aggályos, próbálna csak meg valaki egy vasúti átjáróban elsőbbségeket adni. Ám nem véletlen, hogy a technokrata szótár eme ostoba fordulata rezzenéstelenül élte túl a rendszerváltást. Segítségével meg lehet úszni ugyanis a fő irányok kijelölését, az értékek egymás alá és fölé rendelését, a gőzös céljának kijelölését. Lehet tovább nyomni a konfliktusokat elkenő, nem megoldó, hanem elhazudó diskurzust.
De dobjuk most a sutba a nyelvtant, és fogadjuk el, mondjuk, hogy az ország számára vannak prioritásaink. Na jó. De hány? - kérdezheti az örök okvetetlenkedő. Egy nem túl gazdag országban ez értelmes felvetés. Nem kell ahhoz Schmuck Andornak lenni, hogy belássuk: egyszerre mindent nem lehet, három prioritás még lehet prioritás, de tíz vagy ennél több már csak értelmetlen osztogatás.
Mostanában például gyakran mélázom el a mezőgazdasági támogatás mint új kormányprioritás színpadra lépésén. Rendben, nem vagyok egy kiköpött agrárszakértő. De tételezzük fel, van valami fogalmam a magyar paraszt - bármilyen paraszt - ezeréves földéhségéről. De épp mert mélyen emberi érzületről van szó, talán nem kéne hazudni a földműveseknek, és néhány száz milliárdnyi üveggyönggyel kiszúrni a szemüket (plusz elbokázni a másutt felhasználandó pénzecskét). Valaki elmondhatná nekik, hogy az lehetetlen, hogy miközben a mezőgazdasági népesség a fejlett világban manapság mindenütt csökken és úgy 2-4 százalék között oszcillál, nálunk a hirtelen 10 százalékra ugrott földtulajdonosi nagycsoportot majd jól eltartja az állami támogatás. Hogy Magyarország ma nem mezőgazdasági ország, és remélhetőleg soha többé nem is lesz az. Pontosan tudom, hogy ez első hallásra olyan arrogáns modernizátor szövegnek tűnik, amit mifelénk (tévesen) liberálisnak szoktak címkézni. De ha mégannyira annak látszik is, nem az.
Az én prioritásaim a jövőbeli versenyképesség, a posztindusztriális, információs társadalom körül gomolyognak. Legyen Budapest a térség bankcentruma. Az ország Közép-Európa software-üvegháza, szolgáltató központja, technológiai inkubátora. Nem azért, mert az én szívemhez közelebb áll a bankár, a számítógépész vagy az informatikus, hanem azért, mert ez működik, ez hozza a pénzt és hozza helyzetbe majd néhány évtized múlva az országot. Ugyanakkor azt is tudom, hogy az ártatlan prioritás kifejezés lehetőséget és pénzt, sok pénz jelent azoknak, akik a kedvezményezett/kiválasztott körbe bekerülnek. Éppenséggel azt is látom, hogy ekképpen az történne, hogy (ezt csak angolul merem idézni, mert különben még valami Maczó-citátumnak gondolná az olvasó) the poor stays poor, the rich gets richer (a szegény szegény marad, a gazdag gazdagabb lesz - GNMA megj.). És mégis muszáj arra menni, amerre az egyenlőtlenségek egy darabig még növekednek, mert a mangalicatenyésztés favorizálásával a nyomorultak olyan egyenlősége jönne el, ahol a valóban rászorultak segítésére sem jutna pénz.
Habár a köznapi tudat nagymestere annak, hogy kiiktassa a történelmet, most mégis azt kell mondanom, ha van neve ennek a fránya vonatnak, a rohadék bezáródott ajtajaival, akkor ez bizony a Történelem. Márpedig ez a szerelvény - akármennyit is kacarászunk mi, a posztmodern gyermekei a fejlődés/haladás metafora képtelenségén - bizony robog, s azok, akik rossz prioritás, világkép, országvízió stb. mellett kötelezik el magukat, menthetetlenül le- és kimaradnak. Tehát azt mondom: vissza a történelemhez, értsük meg, cselezzük ki és vágjunk elébe!
Van mit törlesztenünk a gyalázatosnak.
A szerző szociológus.
