Dobrovits Mihály: Orbánkeringő (Avagy rövid elmélkedés arról, hogyan jutottunk idáig, s mi lesz ezut

publikálva
1998/45. (11. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Avagy rövid elmélkedés arról, hogyan jutottunk idáig, s mi lesz ezután, különös tekintettel arra, hogy 1998. október végét írjuk

- Csalog Zsolt emlékének -

Ha most megpróbálom cikké transzformálni indulataimat, amelyek 1998 októberének végén, azaz 1918 októberének nyolcvanadik évfordulóján uralkodnak rajtam, elősorban a Narancsról kell írnom. Az emberi lélek törvényei szerint nincs igazibb gyűlölet annál, ami a heves szeretetből dermedt ilyenné. Így érthető, miért igyekszik a jelenleg hatalomra került politikai garnitúra legázolni azt a lapot, amelyet még ma is oly sokan azonosítanak a Fidesz - MPP-vel. Ugyanakkor mindaz, ami most a MaNcs körül zajlik, több egynéhány politikusnak egy lap iránti személyes ellenszenve meglehetősen alpári kifejezésénél. Nemcsak azért szánalmas, mivel bárki, aki ilyet tesz, eleve számolhat azzal, hogy csak azért sem fog sikert elérni. Annak is a jele, hogy mi készül Orbán Viktor háta mögött.

Orbán és a Fidesz választási sikerét ugyanis éppen az alapozta meg (a szocialisták orcátlan önhittségén túl), hogy elhitette, van a szocialista kormányzásnak egy olyan hiteles alternatívája, amely túl tud lépni az 1992-1994 folyamán, főként pedig a Boross Péter neve fémjelezte adminisztráció alatt dühöngő kultúrharcon és médiaháborún. Számos ellenvéleménnyel szemben Orbánt én nem tartom köpönyegforgatónak. Tudomásul veszem, hogy 1989 nyarától kezdve a szocialistákat tekintette fő ellenfelének, s amikor a korábbi háromosztatú politikai tér megszűnt, máshová már nem állhatott, mint ahová állt. Sőt ijesztő még elgondolni is, mi lett volna, ha az 1994-ben hatalomra került koalíció tényleg alternatívák nélkül marad. Tehát ha feltétlen híve nem voltam is, nem tekintettem tragédiának a jelenlegi Orbán-Torgyán-koalíció megszületését. Inkább a körülmények logikájának tulajdonítottam, hogy létrejött. És most sajnálom ezt a fiatalembert. Félő, hogy elköltik, mint egy vacsorát. Még pontosabban, hogy az Antall-kormány értelmiségi holdudvara vele hajtatja végre azt a politikát, amelynek keresztülverésébe 1994-ben belebukott. A jobboldalról átideologizált társadalom, vagy legalábbis a jobb- és baloldali ideológiák mentén végérvényesen kettéosztott társadalom megteremtését. (Amelynek nevében némely ifjú titánok már ma sem átallnak akadémiai bizottságok szintjén diktatúrákat követelni, megnevezve egyúttal, hogy kik is lennének a megfelelő irányító személyek.) A Magyar Narancs lenyomása gyakorlatilag ennek az újjáéledt kultúrharcnak egyik első állomása. De kérdés, hogy mi lesz a végső. Azaz mikor válik majd maga Orbán is tehertételévé e küzdelemnek? És miről szól ez a kultúrharc?

A magyar politika jobboldala hihetetlenül heterogén. A magyar ballib értelmiségi közbeszéd állandóan ismételt közhelye, hogy a magyar jobboldal antiszemita. Ez a tétel így nem igaz. A magyar jobboldal antiliberális, egy markáns, de periferikus antiszemita szélsőséggel, melynek a jobboldali közbeszédben nincs igazi helye. S ez a döntő különbség 1992 októbere és 1998 októbere között. Zétényi Zsolt, Macskássy Izolda, Stolmár G. Ilona, Király B. Izabella, G. Nagyné Maczó Ágnes már a múlté. A zsidó = liberális azonosítás pedig az MSZP-nek is kedvelt közhelye. Seres László Dekóderének zseniális kifejezésével élve, Glatz Ferenc akadémiai elnök úr is szerette volt a liberálisokat felzsidózni, nem beszélve Horn Gyuláról, aki a MIÉP parlamentbe jutásakor egyenesen a bibsik-szocik összefogásáról beszélt, gyaníthatóan részegen. Ám a politikai baloldalon tapasztalható antiliberális = antiszemita azonosítás egyike azoknak a gondolati csapdáknak, melyeket a liberális értelmiség önmagának állított. Az antiszemitizmus, különösen a hitleri típusú, faji antiszemitizmus vádját ugyanis a jelenlegi kormánypártok élből háríthatják. Nyíltan még a MIÉP sem zsidózik. Burkoltan annál inkább. Ugyanakkor a magyar jobboldal pártjait összeköti a liberális eszmerendszer, a globális kapitalizmus és a szekularizáció elvetése. A látszólag fából vaskarika liberális-szabdelvű ellentét pedig nemcsak azt hivatott megmagyarázni, mit keres ebben a levesben a Liberális Internacionálé alelnöke, hanem egy nagyon fontos tartalmi különbséget is jelöl, nevezetesen 1918 októberének (melynek napjainkban múlik el névtelenül a nyolcvanadik évfordulója) elfogadását vagy el nem fogadását. 1848-1849 és 1867 örökségét megtagadva, Apponyi György és Zichy Nándor szellemében politizálni ma nyilvánvaló képtelenség Magyarországon. Arról vitázni azonban, hogy 1848-ban mi zajlott le nálunk - forradalom ama nagy francia mintájára vagy alkotmányos jogkiterjesztés az angol Bill of Rights kései, kelet-európai megfelelőjeként -, megint csak szabad, sőt meglehetős hagyományokkal is bír ez országban. Annak hirdetése, hogy a magyarországi rendiség kváziparlamentális hagyományaira szervesen ráépülő, mérsékelt szabadelvű rezsim a közös monarchia fejlődésének motorja és stabilitásának záloga volt, szemben a Lajtántúl anarchikus, az abszolutizmustól (mint egyik véglettől) az általános választójogig (mint másik végletig) kilengő kaotikus állapotaival, és hogy a gyalázatos oktobrista Dolchsto§ felelős mindezek bukásáért, már régi közhelye a századforduló eseményeit feldolgozó magyar értelmiségi hagyománynak, ifj. Andrássy Gyulától kezdve Gratz Gusztávon át Tőkéczki Lászlóig. Lehet e tétel hülyeség, de ha a jelenlegi koalíció a liberalizmus ellen beszél, erről az alapról teszi. S a Fidesz - MPP által oly szívesen hangsúlyozott polgári Magyarország jelszava kísértetiesen emlékeztet az Antall-kormány - ifj. Andrássyéktól örökölt - alkotmányos rendjére. A jobboldal antiliberalizmusa nem egyöntetű. Az Antall által is képviselt katolikus konzervativizmus és Lakitelek alapvetően református ihletettségű, harmadikutas nemzeti romantikája már többször összeütköztek egymással. Nem áll szándékomban a magyar politika jobbszárnyának az elmúlt négy évben befutott útját elemezni. Nehéz is lenne, meg nem is lenne igazán felemelő. Mindössze annyit jegyeznék meg csendesen, hogy Orbán Viktor a látszólagos egységesség ellenére sokkalta ingatagabb koalíció élén áll, mint néhai elődje, ellenfele és immáron példaképe, Antall József. Ráadásul e koalíciót nem annyira pártok alkotják, mint holdudvarok és kamarillák. Orbán szerepe éppen abban áll, hogy homo novusként közvetítsen azok között az irányzatok között, amelyekről 1995-ben már bebizonyosodott, hogy nem találnak közös hangot. Mindezenközben nemcsak saját, eredeti követőit kell kielégítenie, de a hozzájuk kapcsolódó számtalan karrierlovagot is. Nem beszélve a MIÉP azon igyekezetéről, hogy a jelenlegi kormánykoalícióval beszélő viszonyban levőnek mutassa magát. (Nincsenek beszélő viszonyban. Sőt az Orbán-adminisztráció a MÚK köré szerveződő sajtótisztességi bajnokság résztvevőinek is ajtót mutatott, mint arról - a Demokrata szomorkodó hírein túl - egy hagymás rostélyos elfogyasztása közben magam is meggyőződhettem.)

De talán beszéljünk egy keveset a deklaráltan liberális értelmiség attitűdjéről is! El kell keserítenem a kiábrándultakat. A magyar liberális értelmiség ott rúgott és ma is ott rúg igazán luftot magának, hogy beéri Csurkával. Még pontosabban 1992-vel. Úgy harcol egy politikailag periferikus szélsőjobb ellen, hogy semmit sem tud sem ellenfeleiről, sem előképeiről. Ismét leírom: 1998-ban ki beszélt itt Adyról, Károlyiról, Jásziról, Mocsáry Lajosról, Vámbéry Rusztemről (hogy az idén nyolcvanöt éve elhalt édesapját ne is említsük) vagy éppen Rassay Károlyról?! Vagy hogy némiképpen történelminek számító fellépésének százötvenedik évfordulóján elhangzott-e néhány szó Alekszandr Petrovity hígmagyar költő (oh, én tudom, hogy Jámbor Lajos - a Hölgyfutár - volt a jobb, a magyarabb!) tevékenységéről liberális ajkakról, vagy éppen Kossuth Lajoséról? (Vagy 1956-ról?) Nem hangzott el. És nem hangzik el semmiféle válasz a jobboldal felől érkező valós kihívásokra. Pedig, főleg a kultúra terén, meglehetős kemény támadásokra számíthatunk kétezerig jobb felől.

A kérdés tehát az, kiknek a programja fog megvalósulni. A deklarált elvei szerint még szabadelvű Fideszé vagy pedig a mögötte felsorakozó konzervatív táboroké? Ez a konstelláció ugyanakkor nyilvánvalóan felveti a Fidesz - MPP önmeghatározásának a kérdését is. Azazhogy bekövetkezik-e ennek a pártnak az SZDSZ által már anticipált kiiratkozása a szabadelvű táborból, vagy sem. Orbán ugyanis nemcsak a két és fél százalékos MDF-et emelte be a hatalomba, de közismert az a háttérmunka is, amelyet a Pázmány Péter Katolikus Egyetem agytrösztje nyújtott számára. Az ilyen jellegű támogatásokért azonban, a politika könyörtelen logikája szerint, fizetni kell. És még inkább fizetni kell majd akkor, ha - előreláthatólag a 2000. év után - a Magyar Köztársaság elnökét dr. Torgyán Józsefnek hívják már.

publikálva
1998/45. (11. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk