Endreffy Zoltán: A pápa bocsánatot kér és megbocsát

publikálva
2000/15. (04. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A szerző filozófus, az MTA Filozófiai Intézetének munkatársa.

A szerző filozófus, az MTA Filozófiai Intézetének munkatársa.

Március 13-án, nagyböjt első vasárnapján a pápai szentmisén II. János Pál Isten bocsánatát kérte azokért a bűnökért, amelyeket a keresztények a múltban elkövettek. A confiteort, a mise bűnbánati részét hét csoportra osztották. Itt vallotta és bánta meg a bűnöket a pápa. II. János Pál a katolikus egyház főpásztoraként, de az egyetemes egyház, minden keresztény képviselőjeként, Krisztus helytartójaként és Péter utódaként is imádkozott és könyörgött bűnbocsánatért, vatikáni hivatalok magas rangú képviselőivel együtt. A pápa a keresztények hét fő bűnéért kérte Isten bocsánatát: a vallásháborúkért és keresztes hadjáratokért; az inkvizícióért; az egyházszakadásokért, a kiközösítésekért, a vallási türelmetlenségért; a zsidók elleni bűnökért, a múltbeli zsidóellenességért és a hallgatásért a holokauszt idején; az erőszakos hitterjesztésért, más vallásúak és más kultúrájúak emberi jogainak semmibevételéért; a keresztények bűneiért az emberi méltóság ellen, főként a nők, a rabszolgák, az etnikai kisebbségek, például a cigányság esetében; és a mulasztásokért a társadalmi igazságtalanságokkal, a szegényekkel, az elnyomottakkal és a peremre szorultakkal kapcsolatban.

Szentbeszédében a pápa elmondta, hogy kérésére a Nemzetközi Teológiai Bizottság kidolgozott egy dokumentumot, amelynek címe: Emlékezés és kiengesztelődés. Az egyház és a múlt bűnei.

Már régóta ismeretes volt, hogy a pápa az idei szent évben komoly bűnbánatot készül tartani. A Vatikánban és világszerte az egész katolikus egyházban sokan fel is tették a kérdést, van-e értelme éppen most egy ilyen dokumentum elkészítésének és a pápai bocsánatkérésnek.

A legtöbben attól tartottak, hogy a tervezett bűnvallomás tovább gyengíti majd a jelenleg erősnek amúgy sem mondható katolikus egyházat. Vallásszociológusok vizsgálatai szerint a Föld északi és nyugati régióinak fejlett és a Föld többi részéhez képest gazdag országaiban gyengül a hagyományos, egyházias vallásosság. Egy-egy egyház tanításának és magatartási előírásainak hűséges követését napjainkban, főleg a fiataloknál, szinkretista szupermarket-vallásosság váltja fel. Ki-ki úgy válogatja össze a saját, külön bejáratú vallását és hitéletét több vallás kínálatából, mint a neki tetsző árucikkeket egy Meinl-üzlet polcairól. Ennek a következménye például az olyan katolikus, aki az úristenben is hisz meg a reinkarnációban is, buddhista módon meditál, és muszlimok módján többnejűségben él, nem hisz Jézus istenségében, és nem szokott sem gyónni, sem áldozni.

Azt is felvetették kritikusok: az igazi bűnbánatot és megtérést nemhogy elősegítenék, inkább gátolják az egyház fejének túlméretezett és szerintük komolytalan bűnvallomásai. Továbbá: könnyebb megbánni az egyháznak a messze múltban, egyházon kívüli csoportokkal szemben elkövetett bűneit - mondták más kritikusok -, mint szembenézni az egyházi élet jelenlegi kényes kérdéseivel és válsággócaival, a mai egyházon belüli konkrét bűnökkel és bajokkal. Például azzal, hogy a katolikus egyháznak a szexualitással kapcsolatos tanítását a legtöbb gyakorló katolikus sem veszi komolyan. Mondjuk azt, hogy házasság előtt tilos a nemi élet, vagy hogy tilos a fogamzásgátló tabletták használata.

Megint mások megállapították: szép dolog majd négyszáz év távlatából rehabilitálni Galileo Galileit, de még szebb lenne, ha a katolikus egyház végre elismerné Sigmund Freud érdemeit, vagy nem fosztana meg napjainkban katolikus katedrától olyan kiváló teológusokat, mint Hans Küng vagy Eugen Drewermann.

II. János Pált azonban nem tudták eltéríteni szándékától e kritikák, és a bűnvallomás megtörtént.

Ritkán fordul elő, hogy társadalmi intézmények, pártok, államok vagy akár vállalatok beismernék elkövetett bűneiket. Én például éreznék talán némi tiszteletet az MSZP iránt, ha a rendszerváltáskor Horn Gyula vagy Németh Miklós legalább annyit mond: sorry. Ez azonban, sajnos, elmaradt. Mint ahogy az 1945 óta eltelt 55 évben egyetlen magyar közjogi főméltóság sem talált alkalmat arra, hogy a magyar állam nevében bocsánatot kérjen a magyar zsidóságtól azért, amiért a magyar csendőrség és magyar állami intézmények buzgó közreműködésével 600 000 magyar zsidó pusztult el német haláltáborokban. Pedig politikusaink tanulhattak volna más európai államoktól. Például Németországtól, amely nagy összegben fizetett jóvátételt zsidóknak, fővárosában, Berlinben pedig - miként nemrég elhatározták - nagyszabású emlékhely fogja őrizni a zsidó történelem legfájdalmasabb és a német történelem legszégyenletesebb eseményének, a holokausztnak az emlékét. Vagy Franciaországtól, ahol a nemzetgyűlés elhatározta, hogy minden évben megemlékeznek a zsidók szenvedéséről, amelyet a Vichy-kormány alatt a franciák okoztak nekik (Franciaországban július 16. a zsidóüldözés emléknapja).

A teológiai dokumentumot többen bírálták. Sokan kifogásolták, joggal, hogy a bocsánatkérésben nincs szó az egyház bűneiről. A Nemzetközi Teológiai Bizottság dokumentuma, amely teológiai magyarázatot fűz a pápai bocsánatkéréshez, csak az egyház fiainak és leányainak vétkeiről beszél. A dokumentum gondosan kerül minden olyan megfogalmazást, amely azt a gyanút kelthetné, hogy maga az egyház bűnös lehetne. A dokumentum szembeállítja a személyes bűnöket, az egyszerű hívők, valamint az egyházban vezető szerepet betöltő és hatalmat gyakorló klerikusok személyes bűneit magának az egyházi tanítóhivatalnak a megkérdőjelezhetetlen igazságával és az egyház szentségével. A dokumentum hangsúlyozza a pápa tévedhetetlenségét is, és a hagyományos katolikus teológia szellemében a lehető legemelkedettebb hangon beszél az egyházról. E szerint az egyház Krisztus teste, amely a Szentlélek közreműködésével készíti elő az embereket az örök üdvösségre, Isten országára. Az egyház nem tekinthető e világi szervezetnek vagy szociológiai képződménynek, hanem titokzatos és szent valóság.

Ezen a ponton rossz érzés fogja el a magamfajta gyakorló katolikust (aki ráadásul néha még gondolkodni is próbál). Vajon nem siklik el nagyvonalúan a dokumentum az egyház e világi, szociológiai oldala felett? Féligazság azt mondani, hogy csak az egyes keresztények bűnösök, maga az egyház viszont nem. Hiszen a katolikus egyházban a végső felelősség a tettekért és mulasztásokért mindig is a pápáé volt. Ezért, aki személyes bűnökről beszél, az nem mehet el szótlanul a legfelső instancia bűnei mellett sem. Hiszen például a keresztes hadjáratok, az egyházszakadások és kiközösítések nem a mindenkori pápák tudta nélkül, hanem éppenséggel pápai kezdeményezésre, jóváhagyással vagy áldással történtek. A pápa - aki őszintén szereti a zsidókat, a keresztények idősebb testvéreit - határozottabban beismerhette volna, milyen szerepe volt az egyháznak a zsidók üldözésében és pusztításában, a soában. Meg főképp annak szellemi előkészítésében. Mert a gázkamráktól és krematóriumoktól eltekintve a keresztény középkor ismerte és alkalmazta a gettóktól kezdve a különböző foglalkozásoktól való eltiltáson át a sárga csillagig az összes zsidóellenes intézkedést, amelyet a nácik alkalmaztak. És a pápa talán beszélhetett volna XII. Pius felelősségéről is, ahogy azt zsidó vallási vezetők hiányolták. A vallási türelmetlenséggel kapcsolatban a pápa - akiről nem mondható, hogy lengyel katolikus létére barátja volna a totalitarizmus náci, kommunista vagy bármely más változatának - talán szólhatott volna a XIX. és XX. századi egyház antiliberalizmusáról is, a liberalizmust elítélő enciklikákról (Mirari vos, Lamentabili), amelyek nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy sok, főleg kelet-európai katolikus számára a szabadság szó mind a mai napig nem szalonképes. Az ő szemükben csak az (egyházi) elöljáróknak járó engedelmesség erény.

A magam részéről nem helyeslem II. János Pál sok eddigi intézkedését. De a pápa hitének nagyságát mutatja, hogy nem hagyta magát lebeszélni a bűnvallomás megtételéről.

Talán csakugyan lehetett volna a pápa még szigorúbban önkritikus, az egyes keresztények személyes bűnein kívül beszélhetett volna az egyház bűneiről is. Mindezek ellenére egészen példátlan és egyedülálló tett volt a pápai bűnvallomás és bocsánatkérés. Kíváncsi vagyok, mikor fognak zsidók vagy muszlimok, akik közül jó néhányan nagyon elégedetlenek voltak a pápa bocsánatkérésével, maguk is hasonlóan bűnbánatot tartani. Hiszen az Örökkévaló vagy Allah előtt - és a kettő minden bizonnyal ugyanaz a személy - nekik is felelniük kell majd az utolsó ítéletkor. És az egész vallástörténelemből nem tudunk olyasmiről, hogy a hinduizmus, az iszlám, a judaizmus, a buddhizmus vagy bármely más vallás vezetői a világ színe előtt bűnbánatot tartottak volna a híveik által elkövetett bűnökért. Pedig lett volna miért.

Beismerni a hibáinkat, a bűneinket sohasem könnyű. Hiúságunk mindig arra csábít bennünket, hogy úgy gondolkodjunk, mint az egyszeri farizeus a Lukács evangéliumban. A kereszt(y)én(y) magyar polgár is hajlamos farizeus módon azt gondolni magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a cigányok, románok, arabok, ukránok és más alja népek. Csak épp azt felejti el, amit Jézus a példabeszéd végén mond: Aki megalázza magát, felmagasztaltatik, aki pedig felmagasztalja magát, azt megalázzák.

Külön érdekessége a nagyböjt első vasárnapján a Vatikánban történteknek az, hogy a pápa nemcsak bocsánatot kért, hanem meg is bocsátott. Volt is kiknek. Mert a történelemben sokan és sokféleképpen vétkeztek a katolikusok ellen is. Például a kommunisták és a fanatikus muszlimok. Meg a protestánsok a harminc- éves háború idején, amikor hogy várja örök üdv a lelket: / rángtak milliószám kínban a testek / csatamezőn, bitófán, vérpadon, / karón, keréken meg a fájdalom- / szerzés új mestergépein; növesztett / egymással szemben erdőnyi keresztet / Jézus példája, végig Európán; / ... eladdig mig tűz a tűzzel, / nem állt egymással szemben bűn a bűnnel (Illyés).

A pápának ez a beismerő, bocsánatot kérő és megbocsátó magatartása teljesen idegen a Magyarországon jelenleg hatalmon levő pártoktól, amelyek közül nem kevesen ma is nagyon szeretnek kommunistázni. Ami felettébb furcsa, ha arra gondolunk, hogy e pártok szeretik magukat nemzetinek és kereszténynek nevezni.

Magyar katolikusként szomorúan értesültem arról, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar néhány napja tartott ülésén felemás módon reagált a nagyböjti vatikáni eseményre. Püspökatyáink a szent engedelmesség jegyében természetesen nem határolták el magukat II. János Pál bűnvallomásától, de kijelentették, hogy a megyés püspökök közül aki akar, tehet ugyan, de a magyar püspöki kar nem tesz hasonló bűnvallomást. Az én szememben ez finom elhatárolódás. Mindenesetre más lelkületre vall, mint amilyen a német püspököké, akik a kristályéjszaka ötvenedik évfordulóján, már 1988-ban beismerték a német katolikusoknak a holokauszttal kapcsolatos bűneit. Vajon a magyar katolikusoknak a németekkel ellentétben nincs semmi megbánnivalójuk a zsidókkal kapcsolatban? Talán a magyar katolikusok között senki nem volt antiszemita, legfeljebb a XX. századi magyar katolicizmus büszkesége, Prohászka Ottokár?

A keresztény önelégültségre és antiszemitizmusra hajlamos magyar katolikusok főpásztorainak illenék megszívlelniük azokat a szavakat, amelyekkel nyilvános működését és igehirdetését Jézus kezdte: Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumnak.

publikálva
2000/15. (04. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk