Az első – amit többet között Szigetvári Viktor és Molnár Gyula is hangoztat – jogi-alkotmányossági természetű (lásd: A bojkott a jó döntés, Magyar Narancs, 2016. július 14.; illetve Bojkott Európáért, Magyar Narancs, 2016. július 21.). Eszerint ezt a népszavazást nem lett volna szabad kiírni a hatályos jogszabályok alapján, mert túlterjeszkedik a magyar Országgyűlés joghatóságán, és érvényessége esetén nem következik belőle egyértelmű jogalkotási kötelezettség a parlament számára. Ezt magam sem vitatom – de nem tartom igazán súlyos érvnek. Az ellenzéki pártok minden lehetséges jogi fórumon megtámadták a népszavazást, aminek jogszerűségét végül az Alkotmánybíróság mondta ki. Az október 2-i szavazás ettől kezdve politikai tény, a jogállamiságot romboló hatásáért azok viselik a felelősséget, akik kiírták és jóváhagyták a megtartását. (Mellesleg ugyanez volt a helyzet a 2008-as „szociális népszavazás” esetében: annak a kiírása is vitatható volt jogilag, a reformpárti oldal, élén az SZDSZ-szel, az alkotmánybírósági jóváhagyás után mégis beleállt a kampányba, és később büszkén a magáénak mondta a mintegy 20 százaléknyi reformpárti szavazatot.) A hibás jogi döntésért nem az annak következményét – a népszavazás megrendezését – tudomásul vevő, szavazati jogukkal élő választók a felelősek, és ezért nem is várható el tőlük, hogy lemondjanak erről a jogukról.
A második érv morális természetű, és összefügg a népszavazás esetleges érvényességéhez kapcsolódó politikai veszélyekkel. Eszerint a népszavazáson való részvétel – az igen szavazat leadását is beleértve – úgymond legitimálja a Fidesz visszaélését a népszavazás intézményével. Így érvel Molnár Gyula, Bauer Tamás és Ara-Kovács Attila is (utóbbi kettőt lásd: Orbán népszavazása, Magyar Narancs, 2016. július 21.; illetve Akarjuk?, Magyar Narancs, 2016. július 14.). Az utóbbi egyenesen úgy fogalmaz, hogy „aki ebben részt vesz, az akár kávét is vihet a Városligetben békés tiltakozókat verő kopaszoknak, vagy növelheti az utasszámot a felcsúti kisvasúton”. Ha pedig a népszavazás érvényes lesz – mondja Ara-Kovács –, azt az országnak az EU-ból való kiléptetésére használja majd fel Orbán.
Ezzel a gondolatmenettel két baj van. Az egyik, hogy nem igaz. Azzal, hogy a kormány által felkínált választási lehetőséggel élve valaki a kormány ellen szavaz, nem legitimálja az autoriter kormányzást, hanem elítéli azt. De az sem igaz, hogy az érvényes népszavazás a kormány győzelme esetén az unióból való kilépéshez vezetne: a népszavazás egyértelmű és nagyarányú megnyerésével a Fidesz valóban nagy lépéssel távolodna az uniótól, de ez egyrészt nem egyenlő a kilépéssel, másrészt semmi köze a népszavazás érvényességéhez. Egy európai tanácsi határozattal megalkotott közös politika végrehajtásának elszabotálása kétségtelenül sérti az uniós jogot, de ez – kis túlzással – napi gyakorlat az EU-ban. Orbán célja ma még nem is a kilépés, hanem annak lelki-politikai előkészítése, annak demonstrálása, hogy a magyar választók túlnyomó többsége a nemzeti és az európai identitás közül, ha a kettő konfliktusba kerül egymással, az előbbit választja. Ehhez pedig nem érvényes népszavazásra van szüksége a kormánynak, hanem döntő fölényre. (Ha a jogi-érvényességi kritériumok izgatnák a kormányt, azokat a Jobbikkal kiegészült kormánytöbbség bármikor a saját pillanatnyi érdekei szerint alakíthatná, vagy – mint ahogy a Jobbik javasolja – az egész népszavazás megspórolható volna az Alaptörvény módosításával. És nem, az ellenzéki részvétel sem az érvényesség miatt kellene a kormánypártoknak, hanem azért, mert nagyobb eséllyel és kisebb költségek mellett mozgósíthatják a jobboldali szavazótábort, ha a kampányban a rituális gyűlölet tárgyává emelt szokásos baloldali szalmabábukat üthetik.)
A másik gond Ara-Kovács gondolatmenetével az, hogy ha valaki, hát pont ő nem adhatja ezt elő. Egy parlamenti párt alelnöke nincs abban a helyzetben, hogy a választókat a demokrácia védelmében népszavazási bojkottra szólítsa fel, miközben pártja megtartja parlamenti mandátumait, részesül a választási eredménye alapján neki – amúgy joggal – járó állami támogatásból, és egyelőre fel sem merül, hogy a következő választást bojkottálni akarná. Ha a népszavazási részvétel kollaboráció, akkor a parlamenti részvétel kollaboráció a köbön. A választó a szavazati jogáról lemondva legfontosabb politikai érdekérvényesítési eszközét adja fel. Olyan politikusok, akik semmilyen személyes áldozatot nem hoztak a rendszer delegitimálásáért, milyen alapon kérik őt erre?
A harmadik és egyben legfontosabb érv úgy szól, hogy a demokratikus oldalnak nem érdeke belefutni egy súlyos vereségbe, a népszavazás pedig a demagóg kérdésfeltevés és az egyenlőtlen tömegkommunikációs lehetőségek miatt a ténylegesnél is siralmasabb képet festene a baloldal erejéről. A szavazásra bocsátott kérdés hazug, mert az EU semmiféle kényszerbetelepítést nem ír elő, és a tudatos kormányzati manipuláció fölött érzett felháborodás leginkább a bojkottal fejezhető ki. A kormányoldal győzelme ugyan nem megakadályozható, a kormánynak a népszavazás révén bezsebelt politikai előnye azonban csökkenthető a kisebb abszolút szavazatszám és a jobboldali szavazók visszafogottabb mobilizálhatósága miatt.
Elismerem, hogy ebben van igazság, a kérdés azonban az, hogy mindez elegendő-e a népszavazás bojkottjához. Szerintem ez kétséges. A probléma megvizsgálásához, javaslom, vegyünk egy hipotetikus esetet. Tegyük föl, hogy a kormány nem a menekültek unión belüli elhelyezésére vonatkozó szabályokkal, hanem a roma gyerekek iskolai integrációjával kapcsolatban ír ki népszavazást. Mint tudjuk, az Európai Bizottság két hónappal ezelőtt kötelességszegési eljárást indított Magyarország ellen a roma gyerekek általános iskolai elkülönítését lehetővé tevő szabályozás és kormányzati gyakorlat miatt. Tételezzük fel, hogy az Orbán-kormány éles elutasítással reagál a bizottsági döntésre, és úgy dönt, hogy a roma gyerekek iskolai szegregációjával szembeni megengedő politikájához népszavazási támogatást szerez. A népszavazásra feltett kérdés így szól: „Akarja-e Ön, hogy az Európai Unió az Országgyűlés jóváhagyása nélkül előírhassa, hogy az Ön gyereke kivel járjon egy iskolába?”
A népszavazást közpénzből finanszírozott, hatalmas kommunikációs kampány készíti elő, a kormány mindent megtesz a jobboldali választók mozgósításáért, és a kormánypártok által javasolt nemleges választ a Jobbik is támogatja, sőt javasolja, hogy a roma gyerekek iskolai szegregációjának gyakorlata kapjon alkotmányos védelmet. Nem kétséges, hogy a népszavazásra feltett kérdés az iskolai szegregáció rosszindulatú és demagóg értelmezéséről árulkodik, az integrációpárti álláspont népszavazási győzelme pedig azért is esélytelen, mert a baloldali szavazók jelentős része is szegregációpárti. Mi a kormánnyal szemben álló demokraták teendője egy ilyen helyzetben? Bojkottálják a szavazást, mondván, hogy hazug, demagóg kérdésre nem lehet jó választ adni?
Bizonyára sokan ezt javasolnák, szerintem azonban nem lenne igazuk. Hazug, demagóg kérdésre is lehet jó választ adni, leleplezve a hazugságot és a demagógiát, és megmutatva, hogy mi a kérdés valódi tartalma és a válasz tétje. A demokraták nem engedhetik meg maguknak, hogy ne utasítsák el egyértelmű és jól felismerhető módon a roma gyerekek elkülönítésének gyakorlatát. Akkor sem, ha az erre vonatkozó kérdés demagóg módon van megfogalmazva, és ha ebben az ügyben pillanatnyilag aligha van esélyük a közvélemény többségének megnyerésére. A jogegyenlőség, a társadalmi integráció és a hátrányos helyzetű romákkal szembeni szolidaritás túl fontos ügyek ahhoz, hogy taktikai szempontok határozzák meg a magatartásunkat. Hogyan néznénk ezután tükörbe, és mit mondanánk roma polgártársainknak, ha megkérdeznék tőlünk, miért nem álltunk ki egyértelműen a jogaikért? És ha taktikai okból – a népszavazás megnyerhetetlensége miatt – rövid távon feladnánk a jogegyenlőség nyílt és egyértelmű védelmét, mitől remélhetnénk, hogy hosszú távon egyszer majd helyreállíthatjuk a magyar demokráciát?
Úgy gondolom, hogy a helyzet lényegében ugyanez a kvótanépszavazás ügyében is. A kormány menekültpolitikája olyannyira ellentmond minden józan humanitárius, nemzetközi jogi és európai uniós normának, hogy a népszavazásra feltett kérdést akkor sem lehet válasz nélkül hagyni, ha demagóg és félrevezető módon fogalmazták meg. Lehet, hogy a népszavazás megnyerésére nincs remény, de a fenyegetett értékek melletti kiállás elmulasztása – a vereség elkerülése – hosszú távon jóval többe kerülhet, mint a vereség maga. Ez nem taktikai kérdés, hanem az identitásunkról szól: arról, hogy kik vagyunk mi, és milyen alternatívát ajánlunk ennek az országnak, ha egyszer sikerül megszabadulnia a Fidesz uralmától.
Ha taktikai okból, a népszavazás megnyerhetetlensége és a súlyos baloldali vereség elkerülése miatt lemondunk a nemzeti és az európai identitás szembeállítására alapozott orbáni menekültpolitika nyílt és egyértelmű elutasításáról, azzal európai, demokrata identitásunk egyik legfontosabb eleme sérül. Ezzel szemben ennek az identitásnak a bátor és határozott védelmezése a bal- és jobboldali demokraták közötti új konszenzus létrehozásához és Orbán majdani legyőzéséhez járulhatna hozzá, ahogy arra Mellár Tamás utal (lásd: El kell menni!, Magyar Narancs, 2016. július 21.).
Aki úgy gondolja, hogy a magyar baloldal pártjai a népszavazás bojkottálásával párhuzamosan képesek megszilárdítani az Orbánnal szemben álló európai-demokratikus alternatívát, és a szavazástól való távolmaradás hosszú távon erősíti ezt az értékrendet, az hallgasson rájuk. Aki nem, az szavazzon igennel – vagy ha nem győztem meg a népszavazás érvényességének másodlagosságáról, adjon le érvénytelen szavazatot október 2-án!
