Élénk vita alakult ki az elmúlt hetekben a Magyar Narancs hasábjain az október 2-án esedékes népszavazással kapcsolatos ellenzéki hozzáállásról. A színvonalas diskurzusban a Szigetvári Viktor által említett morális pálcatörés helyett a józan ész alapján, higgadtan és méltányosan kezelik egymást a vitapartnerek, a másikról nem a legrosszabbat feltételezve. Ideje is van annak, hogy a pozitív vitakultúra az ellenzék közti párbeszédben teret nyerjen, mert meggyőződésem, hogy az elmúlt tíz év elveszített választásainak egyik oka a mai ellenzéki pártok belharcainak silány minőségében is keresendő.
Abban nincs ellentmondás baloldali vitapartnereink és köztünk, liberálisok között, hogy a menekültek elleni uszító kampány köré szervezett referendum a hatalom cinikus akciója, és a 2018-as választások egyik bemelegítő gyakorlata. A vita abban áll, hogy miként viszonyuljunk ehhez az akcióhoz, ha a célunk a kormányváltás és Magyarország európai uniós tagságának megtartása. Úgy is feltehetjük a kérdést, hogy mi fáj a hatalomnak jobban: a részvételi arány vagy inkább az, ha nem olyan elsöprő a támogatás?
Bojkott egyenlő passzivitás
Hiába írják politikustársaim, hogy az általuk javasolt távolmaradás az aktív kampány része, ez bizony paradoxon. Nemcsak azért, mert a nemzetközi tapasztalat szerint a bojkottfelhívások mindössze 4 százaléka járt sikerrel. Hanem azért is, mert tévedés azt gondolni, hogy az otthon maradó milliók gesztusát bárki is hosszabb távon az Orbán-rendszer elleni tiltakozás kifejezésének fogadja el. Először is azért nem, mert van több millió olyan honfitársunk, aki soha nem vesz részt semmilyen voksoláson; másrészt pedig a távolmaradásnak ezerféle indítéka lehet – és a kormányoldal nem fogja megtenni azt a szívességet, hogy elfogadja az ellenzék értelmezését ezekről.
Orbán Viktor ilyen értelemben nem árul zsákbamacskát, hiszen már előre közölte, hogy a távolmaradókat automatikusan úgy tekinti, mint akik a népszavazáson részt vevőkre bízták a döntést, s átadták a válaszadás jogát az arra hivatottaknak. Mivel a referendum nem jár semmilyen jogkövetkezménnyel, számára jóval fontosabb a nemek aránya, mint a részvételé. A dübörgő kormánypropaganda az otthon maradó passzív tömegeket a népszavazás eredményét szentesítő közakarat képviselőinek fogja tekinteni. Mi magunk, az ellenzék sem tudjuk majd szétszálazni, hogy végül is ki és miért maradt otthon.
Nem véletlen, hogy – a diszkriminatív választási részvételi szabályokkal – a Fidesz távol akarja tartani a nyugati magyarok százezreit a referendumtól. Nem véletlen, hogy a Nemzeti Választási Iroda vezetője Ungváron turnézik, hogy az újonnan honosított szavazókat viszont rávegye a részvételre – valamiért bennük jobban bízik a rendszer, mint azokban a magyarokban, akiket Nyugat-Európában tartanak migránsnak, és akiket nagyon nem akar a szavazáshoz engedni a kormány. Nem akar, mert mindenhol fél a protestszavazók százezreitől, akik dühe, csalódottsága, de még a józan mérlegelés utáni higgadt véleménye is az igenek számát növelheti. De csak akkor, ha nem fogjuk mesterségesen vissza az akaratnyilvánítás lehetőségét. Az elmúlt hat év ellenzéki története is arra taníthat bennünket, hogy a passzivitás rossz válasz.
Nem értek egyet Szigetvári Viktorral abban, hogy a bojkott megóvná a kormányváltást akarókat a kudarcélménytől. Gondoljunk csak bele: tétlenül asszisztálni ahhoz, hogy a kormány elsöprő győzelmet mutathasson a népszavazási kérdésben, nem kínál semmilyen sikerélményt. Helyes, ha egy demokrata a jog eszközeivel harcol, amíg lehet – aztán amikor dönt az Alkotmánybíróság és kiírják a népszavazást, részt vesz rajta, és küzd a véleménye elfogadtatásáért. Értem én, hogy Szigetvári és Molnár Gyula nem lustaságból marad otthon október 2-án, csakhogy nincs az a jól sikerült politikai piknik vagy egyéb rendezvény, ami hatásában felérne a jelentős mennyiségű – kormányellenes – szavazattal. Bauer Tamásról is tudom, hogy nem a politikai munkát akarja megspórolni – de hiába mondja, hogy a bojkottal „meg kell győzniük mindazokat, akik nem a Fidesz és a Jobbik aktív támogatói, hogy forduljanak szembe az idegenellenes hisztériával, és maradjanak távol a népszavazástól. Össze kell szedniük az érveket egyfelől az ország európai uniós tagsága, másfelől a menekültek fogadása mellett”. Ebben egyetértünk. De hogyan? A pálya széléről bekiabálva? Vagy otthonról? Látott ő már elég választási kampányt ahhoz, hogy pontosan tudja: aki kimarad, az lemarad. A magyar népszavazások történetében egyszer már – 1989-ben, a „négy igenes” referendumon – kísérletezett az MDF a bojkottal, és rajta is vesztett. Dőreség lenne előre lemondani arról, hogy a népszavazást átnevezzük az európai uniós tagságunkról szóló, és a kormánynak üzenő népszavazássá. A feltételek ehhez adottak: a Brexit után reális lehetőségként jelent meg a Fidesz vezetőiben az unióból való távozás gondolata. A hazai állapotokkal való elégedetlenség legjobb kifejezése egy valódi szavazat lehet pár hét múlva.
Fair játékra várni illúzió
Sportpéldával élve: aki bojkottál, nem kap érmet. Kiírja magát a sporttörténelemből. A bojkott ezért is mindig taktikai és nem érdemi válasz. A részvétel egy értékvilág képviseletét jelenti, az igen szavazat pedig a jó válasz egy rossz kérdésre. Az Orbán-rendszer sosem lesz méltányos az ellenzékkel, illúzió erre várni. Molnár Gyulának igaza van abban, hogy a népszavazás az idegengyűlöletről is szól – így van, és már csak ezért sem maradhatunk csendben. Itt a lehetőség minden baloldalinak és liberálisnak, sőt bármilyen demokratának szembeszállni a rasszizmussal, az idegengyűlölettel: ezt jelenti most az „igen” szavazat. Szűk a pálya? Igen. Csalfa a kérdés? Igen. Gyűlöletkeltő a kampány? Igen. Éppen ezek miatt nem bölcs dolog levonulni a pályáról, és feladni vagy áttolni a küzdelmet egy bizonytalan, ki tudja, mikor létrejövő küzdőtérre. Az otthonmaradás mögé bármit bele lehet (és fognak is) magyarázni, de az „igennek” nincs kormánybarát interpretációja.
Egyetértek a jobboldal gondolkodását is jól ismerő Mellár Tamással abban, hogy a kormány a népszavazást arra kívánja felhasználni, hogy támogatást és előzetes felhatalmazást szerezzen az unióból való kilépéshez. Valóban, ezt a kilépési biankó csekket a „migráns-ostyába” csomagolják nekünk.
Gyengítik a bojkott mellett kardoskodók érveit azok a közvélemény-kutatások is, amelyek egyre inkább valószínűsítik a referendum érvényességét. Akkor nem mégis az igen szavazat lenne a világos és egyértelmű, cselekvésre késztető üzenet? Üzenet lenne ez a világnak, hogy Európához akarunk tartozni, és üzenet a kormánynak, hogy elég volt a szabadságot, a szolidaritást és a humánumot megtagadó politikájából. A Fidesz egyetlen alkalmat sem fog elmulasztani annak felemlegetésére, hogy milyen arányú „felhatalmazást” kap majd október 2-án. A kérdés az, hogy ezt megengedjük-e neki. Aki ma a magyar kormány ellen akar tenni, és a szavakon túl cselekedni is szeretne az európai uniós tagságunk érdekében, a legtöbbet azzal teheti, hogy október 2-án elmegy, és igennel szavaz a népszavazáson.
A szerző országgyűlési képviselő, a Magyar Liberális Párt elnöke.
Az eddigi írások: Ádám Zoltán: Akarjuk! (Magyar Narancs, 2016. július 7.); Szigetvári Viktor: A bojkott a jó döntés (július 14.); Ara-Kovács Attila: Akarjuk? (július 14.), Molnár Gyula: Bojkott Európáért (július 21.); Mellár Tamás: El kell menni! (júlis 21.); Bauer Tamás: Orbán népszavazása (július 21.); Ádám Zoltán: Három érv – és a korlátaik (augusztus 4.)
