Janisch Attila: Ittapiros-holapiros – Közpénzjáték nagy tételben

  • Janisch Attila
  • 2017. augusztus 11.

Publicisztika

Kedves Orbán-fanok, titeket vernek át csak igazán, mert ti naivul még el is hiszitek, hogy nem vagytok átbaszva.

230 millió (majd’ negyedmilliárd) forint közpénzt kapott egy kormányközeli vállalkozó a vizes-vb eseményeit bemutató film elkészítésére. De mi a büdös francra költik UTÓLAG ezt a 230 000 000 forintot?! Utólag, mert a közbeszerzési pályázatot csak négy nappal a világbajnokság vége előtt írták ki. Vagyis a sportesemények filmfelvétele addigra már vagy megtörtént, vagy ha nem, akkor soha nem is fog – de az bizonyos, hogy a felvételek elkészítésére biztosan nem tudnak költeni. Akkor meg mire? A meglévő felvételek vágása mindössze két ember munkáját igényli: a rendezőét és a vágóét egy néhány négyzetméternyi helyiségben, és a filmes utómunka (hangkeverés, fényelés) sem igényel százfős stábot. Vagyis nincs, nem lesz, mert nem is lehet negyedmilliárdnyi bérköltség. És ha ez a film (ha valaha elkészül) tele is lesz digitális trükkökkel, akkor is brutálisan túl van árazva. Persze nem véletlenül, hiszen amikor Orbánék valamit (bármit) beáraznak, akkor soha nem a készülő projekt tényleges munkálatainak tényleges költségei az irányadók, hanem a saját zseb minél feszesebb degeszre tömése.

Filmes szakzsargonban használt kifejezés a kamuflexre forgatás. Ez olyan forgatási szituációt jelöl, amelyben úgy csinál a stáb, mintha felvennék a kamerával a jelenetet, de valójában nem rögzítenek semmit, mert nincs felvételi negatív fűzve a felvevőgépbe. Kegyes csalás ez, amelyet például akkor alkalmaznak, amikor a színész által nagyon erőltetett, de a film egész koncepciójába tutira nem illő elképzelés felvételét imitálja a stáb (nem utolsósorban azért, hogy ne bántsák meg a színészt a szimpla elutasítással). A celluloid nyersanyag idejében volt ez a trükk igazán bevett, mert akkoriban komolyan takarékoskodni kellett a roppant költséges és mindig kevés felvételi negatívval, és ez a kényszer lényegesen kevesebb improvizációt, helyszíni ötletelést tett lehetővé, mint a digitális korszakban, amelyben a nyersanyagnak (a felvételek tárolásának) minimális a költsége és lényegében korlátlan a kapacitása.

Nos, szerintem ez az egész vizes-vb-film egy ilyen kamuflexre forgó akármi lesz. Csak a legkevésbé sem kegyes csalásként, nem úgy, hogy az senkinek ne kerüljön semmibe, hanem vélhetően rablás lesz ez a javából. Még akkor is az lesz, ha a köztévétől veszik meg utólag a köztévé által közpénzből rögzített felvételeket (hisz honnan máshonnan lenne sajátjuk, ha négy nappal az események vége előtt még csak a költségekre kiírt pályázatot körmölgették?!) – sőt pont akkor lesz csak igazán jól körvonalazottan combos pénzmosás ez az egész azzal a különbséggel, hogy nem a maffiapénzeket mossák tisztára, hanem fordítva: a közpénzt mossák át maffiapénzzé. Ez is közpénz, az is közpénz. Ideteszik, odarakják. Fürgén jár a kezük. Kezük közt a pénz. Ki tudja, hogy van-e, volt-e? És aztán hopp! Volt nincs, hová tűnt?! Hűlt a helye. Hűl a helye. Eltűnt a közkézen, közön.

Csalnak, mint azok a rohadékok az utcán, akik minden bepalizható embert átvernek az ittapiros-holapirossal. Habár nagy különbség, hogy ott az enyém a döntés, akarok-e hülye lenni és a játékba beszállva elveszteni a saját pénzemet. A kormányzati csalásoknál nincs választási lehetőségem, hülyére vesznek és átcsesznek mindannyiunkat.

Igen, mindannyiunkat, titeket is, kedves Orbán-fanok, sőt titeket csak igazán, mert ti naivul még el is hiszitek, hogy nem vagytok átbaszva. Pedig már hogy a fenébe ne lennétek?!  A nap minden percében pofára ejtenek titeket is, és higgyétek el, rajtatok röhögnek a legjobban, mert valójában maguk sem hiszik el, hogy nem látjátok, amit rajtatok kívül már mindenki lát.

2002-ben az akkori Orbán-kormány belebukott abba, hogy a miniszterelnök a barátai cégének, a Káel Csaba és Wermer András által alapított és elnökölt Ezüsthajó Kft.-nek juttatott több száz millió közpénzt arra, hogy dokumentálják a miniszterelnök napi tevékenységét. Természetesen soha nem látott a köz egyetlen snittet sem ezekből a felvételekből, amit pedig a köz pénzén forgattak kamuflexre. Csak a pénz tűnt el, nyomtalanul.

De most, amikor ismételten szemrebbenés nélkül lopják ki még ezt a kétszázharmincmilliót is, megtetézve az egyébként is abnormálisan elszállt költségvetésű (értsd hatalmas lenyúlású) vizes-vb összköltségét, joggal bízhatnak abban, hogy nem szakad rájuk az ég, mert (még mindig) vannak sokan, akik ahelyett, hogy számon kérnék mindezt, a támogatásukkal fedezik őket. Hogy magukat és a hatalmukat biztonságban érezve lophassanak, csalhassanak, üzérkedjenek és elkövethessenek bármilyen gazemberséget, ami csak eszükbe jut.

Magyarország, e büszke és erős európai ország, jól teljesít!

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Fűző nélkül

Berlin, Du bist so wunderbar – fogad a híres dal, amelynek a karrierje egy német sörreklámból indult. Nehéz is lenne másképpen összefoglalni a város hangulatát, amelyet az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkássága is visszatükröz.

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Londoni randevúk

„Ne ijedjetek meg, de azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagyis valamelyik generációé” – fogalmazott Hannah Horvath a Csajok első részében. A 2012–2017 között futó, hat évadot megélő sorozatban Lena Dunham pont így tett: hangot adott azoknak a fiataloknak, akiknek mindennél nagyobb szabadságot és jólétet ígértek, ám a világválság ennek az anyagi, az egzisztenciális szorongás pedig a lelki fedezetét egyszerűen felélte.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.