(Sajtószemlénk a taknyos utókornak készül.)
Kezdetben vala a Válasz.hu cikke:
A The New York Times cenzúrázta Kertész Imrét
Így, kijelentő módban kürtöli világgá Ablonczy Bálint írásának címe a botrányt. Aminek veleje ez a néhány, azóta százszor idézett mondat, amelyet a szerző a Szombatban magyarul most megjelent terjedelmes interjúban talált:
„Múlt nyáron felkeresett a The New York Times egyik riportere, hogy interjút készítsen velem. (…) Azt gondolta, hogy majd hangot adok az ellenérzéseimnek Magyarországgal szemben vagy valami ilyesmi. És nem tettem. Azzal a céllal érkezhetett, hogy rávegyen, mondjam azt, hogy Magyarországon ma diktatúra van, ami nem igaz. (…) Az interjú végül sohasem jelent meg. Erre az egyik barátom nagyon helyesen azt mondta, hogy ez egyfajta cenzúra, mert ha olyan választ kapnak, amelyre nem számítanak, akkor azt egyszerűen nem teszik közé.”
A Heti Válasz újságírója ezt a meg nem erősített állítást, és hát – erről bővebben később – alig hihető, abszurd történetet nem csak minden kétely nélkül, tényként tálalja, de rögtön az egész nyugati sajtó válságát is levezeti belőle:
„Azért mellbevágó ez a történet, mert úgy látszik: a megérteni vágyás képessége ún. mértékadó lapoknál hiánycikk lett. Van valami mélyen elgondolkodtató abban, hogy a véleményszabadságot állítólag mindenek fölé helyező nyugati médiavilág egyik vezető újságja egyszerűen nem jelentet meg egy Nobel-díjas íróval készült interjút, mert nem azt hallják tőle, amit hallani akarnak."
A Magyar Hírlap sem sokat tipródott a címadással és a fact checkkel:
Akit a Válasz.hu leleplezése nem vágott mellbe kellő erővel, annak Sinkovics Ferenc főmunkatárs publicisztikája elmagyarázza a maga sajátos módján, mi áll a történések hátterében:
„A mostani Kertész-ügy összerombolta a New York Timesszal, tágabb értelemben a nyugati sajtóval kapcsolatos maradék illúzióinkat. Egyben végképpen leleplezte a sajtó- és médiabirodalmak mögött álló pénzügyi csoportok szándékait is. Fekete-fehér lenyomatát adva annak, hogy mi van akkor, ha valaki nem úgy beszél, ahogy azt elvárják tőle.”
A Magyar Nemzetet azonban a címadási versenyben megszorítani is nehéz, most is hiba nélkül érnek célba:
Elhallgattatja Kertész Imrét az amerikai lap
Igaz, ők az interjú inkriminált állításainak ismertetésére szorítkoztak, és nem kezdtek el a nyugati sajtó alkonyáról és a nemzetközi liberalizmus bukásáról értekezni. Ezért természetesen nem szeretném egybemosni a három pártlapot, hiszen szokás szerint egészen más színvonalon teljesíti ugyanazt a feladatot a Heti Válasz, a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap.
De nem is róluk beszélnék most elsősorban – nem sok értelme lenne nekiállni bizonygatni, hogy fideszes oligarchák házi lapjai nem tartanak be szakmai és sajtóetikai szabályokat.
Nézzük inkább a többieket.
Csak kevesen voltak elég bátrak követni ebben a kormánypárti média vezérhajóit, de azért akadtak, akik szintén tényként közölték a cenzúra megtörténtét.
Új Magyar Szó online: A New York Times cenzúrázta Kertész Imrét
Pestisrácok.hu: Kertész Imrét cenzúrázta a The New York Times
Mandiner: Elhallgatta a New York Times Kertész Imre véleményét
Az óvatosabbak kérdésbe csomagolták a tételt.
Nol.hu: Cenzúrázta Kertészt a NYT?
Atv.hu: Cenzúrázta Kertész Imrét a New York Times?
Többen nem akartak lemondani a bombasztikus szalagcímről, de legalább jelezték, hogy ez Kertész állítása, nem a megfellebbezhetetlen igazság.
Index: Kertész: A New York Times cenzúrázta az interjúmat
VS.hu: Kertész Imre: a New York Times kicenzúrázta az interjúmat
Hír24: Kertész Imre: a New York Times cenzúrázott
Hozzájuk képest már az is kitűnik, aki nem a képtelen cenzúravádat emeli címbe.
Híradó.hu: Elégedetlen volt a NYT Kertész szavaival?
Origo: Nem közölte a Kertész Imrével készült interjút a The New York Times
Az MTI a másik végénél ragadta meg a témát:
Kertész: ideológia és felelőtlen beszéd, hogy Magyarországon diktatúra lenne
És akiknek a címadásába tényleg nem lehet belekötni:
Blikk: Kiakadt a New York Times-ra Kertész Imre
Cink: Kertész Imre nincs nagy véleménnyel a New York Timesról
Mert bizony, pont ez a hír, ezt tudtuk meg, ez történt: Kertész kiakadt a New York Timesra. Ezt nagy biztonsággal állíthatjuk, a többi finoman szólva is kétséges.
| Azért beléjük lehet kötni A Blikk az Indexnek adja a kreditet a találatért, pedig a sztorit, mint azt jól tudjuk, a Válasz.hu dolgozta fel példás kreativitással. A Cink pedig egy későbbi cikkben alakít nagyot: Szily László kis jegyzetében a Nobel-díjas író lelkébe lát, és megmagyarázza, miért kiáltott ok nélkül cenzúrát: „Kertész Imre meg nyilván találkozhatott már olyan újságírókkal életében, akik szinte a szájába akartak adni dolgokat. És az Orbán-kormánytól elfogadott kitüntetése, meg az a körüli alantas hazai balos támadások miatt érthető, ha ki volt hegyezve erre a témára.” Nos, Kertészt idén augusztusban tüntették ki, a New York Times újságírója tavaly novemberben járt nála, a Hungarian Quarterly most lefordított beszélgetése idén tavasszal készült. |
Ez az első általános probléma, mármint hogy a fent kimerítő részletességgel felsorolt cikkek egyike sem fejezi ki távolságtartását Kertész sztorijával kapcsolatban. Más szóval és kis túlzással: az egész magyar sajtó benyalta a sztorit.
Pedig elég egy szikrányi józanság, hogy lássuk: ez így aligha történhetett meg. Most hagyjuk is, hogy milyen újság a New York Times – nincs az a megveszekedett kurzuslap és nincs az a félbolond újságíró, aki elmegy egy Nobel-díjas íróhoz, készít vele egy használható, izgalmas interjút, és nem közli, mert nem szerepel benne az a mondat, hogy Magyarország diktatúra. Vannak ismert és egyszerű módszerek az irányított, pártos, manipulatív tájékoztatásra, például ha csak az egyik fél képviselőit, vagy csak megbízható nyilatkozókat kérdezünk egy témában, vagy ha mindig ugyanarra hegyezzük ki a cikkeinket. Arra is láttunk már példát, hogy egy interjúból kihagyták vagy ki akarták hagyni az újság számára rázós részeket. Ahogy az is sokszor tetten érhető, hogy a nyugati lapokat az érdekli, amikor valami durvát írhatnak az Orbán-rendszerről. De hogy ki nem mondott szavakat cenzúrázzanak – ennek az állításnak eleve semmi értelme.
„Nem közölte a Kertész Imrével készült interjút a The New York Times” – ez ebben a formában már megfelel a valóságnak, ellenben nem hír. Ez az újság és Kertész belügye. Igen, Kertész beszélt erről egy interjúban, de az már hírszerkesztői felelősség, hogy mit vesznek át és mit emelnek ki egy hosszú, a nagy nyilvánosság elől eldugott interjúból, ha egyáltalán.
Nem muszáj cikket írni, ha nem lehet.
Ha pedig mégis írunk cikket, legalább a legalapvetőbb szabályokra figyelhetnénk. Legalább minden második újságíró. Ezzel szemben a fentiek közül, úgy tűnik, egyedül az Index és a Népszabadság érezte szükségét, hogy meghallgassa a másik felet. Persze először ők is lehozták a cenzúravádat reakció nélkül, de az Index hozzátette, hogy ezzel egyidejűleg megkereste a New York Times szerkesztőségét (akik ezek szerint nem válaszoltak nekik?). A Népszabadság pedig az interjú fordítójával és az emlegetett amerikai újságíróval beszélt (lásd keretes írásunkat a cikk végén), tehát legalaposabban ők jártak utána az „ügynek”. Amúgy David Streitfeld azt nyilatkozta: „[Kertész Imre] azt mondta nekem, kimerítette a rossz egészségi állapota, illetve azt, hogy nem vesz részt a magyar közéletben vagy politikában.” Streitfeld azt is közölte a Népszabadsággal: a beszélgetés során azt a szót, hogy „diktatúra, semmilyen formában vagy alakban” nem mondta ki.
De még egyszer: a fenti szerkesztőségek mind lehozták hírként, hogy az egyetlen Nobel-díjas magyar író cenzúrával vádolja a világ (egyik) legtekintélyesebb lapját, és senkinek eszébe nem jutott, hogy megkérdezze erről a New York Timest. Mi megkérdeztük, válaszoltak is egy napon belül. Ezt a pár kimért mondatot péntek reggel közöltük.
| Pedig nem olyan bonyolult ez A Narancsnak Joe Kahn Pulitzer-díjas újságíró, a New York Times egyik főszerkesztő-helyettese, a lap nemzetközi anyagainak felelőse nyilatkozott: „A riporterek a tudósításaik során több személyt interjúvolnak meg, és több forrással konzultálnak, mint amennyit idézet vagy hivatkozás formájában a megszülető cikkben szerepeltetnek. A cikk a lényeg összefoglalása, és nem szó szerinti leirat. Annak eldöntése, hogy mi szerepeljen a végső cikkben, semmilyen esetben sem hasonlítható a cenzúrához. Ez az újságírás folyamata.” |
Kétségkívül szaftos sztori, hogy a New York Times cenzúrázik, át is vették a hírt spanyol és német nyelvű lapok, lásd például a Neue Zürcher Zeitung, a Tagesspiegel vagy az eldiario.es cikkeit. Ha a tetterős magyar sajtó bevárja a hír utánközlésével az érintettek reakcióját – és egyáltalán: megkérdezi őket –, akkor most nem mocskolnák alaptalanul a New York Timest egyre több világnyelven. De ezt nyilván mindenki leszarja.
Tény, hogy itt és most sokkal fontosabb ebből a történetből, hogy a magyar sajtó jelentős része késznek tűnik félretenni saját normáit, és bárkit lejáratni néhány kattintásért. Vagy csak úgy, hanyagságból.
| Buzog tovább A történet érdekes szereplője Thomas Cooper, a Hungarian Quarterly főszerkesztője, aki a lapjában angolul megjelent Kertész-interjút jegyzi. Ő tolmácsolt a New York Times újságírójának az ominózus beszélgetésen. A Népszabadságnak azt mondta: „a Kertész Imrével készített interjú után David Streitfeld (a New York Times újságírója) egyértelműen azt mondta nekem, hogy az interjúban semmi olyasmi nem hangzott el, amit megírhatna, mivel Kertész a magyarországi helyzetet elfogadhatónak nevezte. Maga Kertész volt felháborodva amiatt, hogy sosem került nyomtatásba az interjú, Streitfeld pedig nem válaszolt az e-mailjeire.” Ez a verzió se hangzik jól, bár a cenzúrától nagyon messze van. De zavaros a kép, hiszen azt is hozzátette Cooper: „amikor tavaly tavasszal találkoztam Kertész Imrével, viccelődve azt mondta nekem, hogy egy barátja szerint voltaképpen cenzúrázták őt. Kertész maga nem sugalmazta, hogy ez cenzúra lett volna, csak viccelődött, hogy kifejezze a frusztrációját – tette hozzá Cooper. Egyúttal azt üzente bírálóinak, hogy véleményük megfogalmazása előtt olvassák el az interjút.” Coopert ezután a Magyar Nemzet is megkérdezte a „botrány” kirobbanása után három nappal, oda meg már azt nyilatkozta, hogy „Kertész Imre sok érdekes dolgot mondott, ám Streitfeldet a jelenlegi állapotok érdekelték, s többször is rákérdezett arra, hogy érzi az író magát Budapesten. Erre Kertész azt felelte, jól, a politikai jellegű kérdéseket pedig elhárította.” (A Magyar Nemzet cikkének címe: Magyarázkodik az NYT újságírója. De az NYT újságíróját nem kérdezték meg benne.) Stumpf András a Válasz.hu-n így összegezte a világállapotot: „Nagy ám most a csodálkozás. Hogy a New York Times és Kertész Imre. Hogy elhallgatták. Hogy nem közölték a vele készült interjút. Csupán azért, mert nem azt mondta, amit elvártak volna tőle. Hogy ugyanis Magyarországon diktatúra van. Meg fasizmus. Meg effélék.” Idekívánkozik még végül a Munkáspárt állásfoglalása, méltó lezárásként, kiemelés tőlünk: „Kertész Imre állítása szerint a The New York Times azért nem publikált egy vele készült interjút, mert nem kritizálta eléggé a magyarországi közállapotokat. Gyanítjuk, hogy így is van. Kertészt folyamatosan felhasználják valamire. Most az amerikaiak akarnak kimondatni vele olyat, amit nem gondol és nem is akar kimondani. Hagyják békén Kertész Imrét! Meg bennünket is!” |
