Kovács éva-Vajda Júlia: Zsidókérdés? Tetszettek volna akkor kérdezni!

publikálva
1999/37. (09. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A "zsidókérdés" kifejezés a Horthy-korszakban totálisan diszkvalifikálódott: aki ma ilyet mond, annak tisztában kell lennie azzal, hogy antiszemitául beszél. E szókapcsolat ugyanis mifelénk magában foglalja az Endlösungot, a soá borzalmainak igenlését is. Amikor tehát a titokminiszter vagy a miniszterelnöki főtanácsnok "zsidókérdésre" utal, akkor vagy azonosul az előbbiekkel, vagy meg kell(ett volna) magyaráznia, mit ért ezen - ahogy e szempontokat Szabó Miklós a Magyar Hírlap szeptember 1-ji számában szépen ki is fejtette.

A "zsidókérdés" kifejezés a Horthy-korszakban totálisan diszkvalifikálódott: aki ma ilyet mond, annak tisztában kell lennie azzal, hogy antiszemitául beszél. E szókapcsolat ugyanis mifelénk magában foglalja az Endlösungot, a soá borzalmainak igenlését is. Amikor tehát a titokminiszter vagy a miniszterelnöki főtanácsnok "zsidókérdésre" utal, akkor vagy azonosul az előbbiekkel, vagy meg kell(ett volna) magyaráznia, mit ért ezen - ahogy e szempontokat Szabó Miklós a Magyar Hírlap szeptember 1-ji számában szépen ki is fejtette.

Magyarázatot, mint 1993-ban, a népi-urbánus vita fellángolásakor, most sem hallottunk, nem volt tehát nehéz dolga a liberálisan gondolkodóknak akkor, amikor visszavágtak: demokratikus országban ilyen nyelven állami tisztviselő és politikai potentát nem beszélhet. Ám a jól ismert koreográfia - valaki "zsidókérdést" mond, a másik ezért őt antiszemita hírébe keveri, talán nem teljesen alaptalanul - mégiscsak lehetetlenné teszi, hogy tovább beszélhessünk a dologról, és az egészből nem jön ki semmi, amit eddig is ne tudtunk volna.

A diskurzus eme bezárulása konzerválja magát a megosztottságot, azt az elképzelést, hogy a világ "kérdéses" zsidókra és antiszemitákra osztható fel: és ezzel, sajnos, nem is kerül nagyon messze a résztvevők valóságos céljától. Az egész vita zárt nyelvjátékká vált mára, melyben már nem is a dologról van szó - valójában kit érdekel a "zsidók és nem zsidók közötti együttélés" mai és mindennapos valósága, illetve hogy mit is jelentene ez a szókapcsolat, ha tartalommal töltenénk meg? -, hanem vitabeli pozíciókról, politikai címkézésről.

A magunk részéről osztjuk azt a véleményt, hogy politikus a kérdést címbéli formájában fel sem vetheti, hiszen polgári demokráciák nem tűrik az efféle formális megkülönböztetéseket, különösen nem a zsidó-magyar osztályozást. Attól azonban, hogy politikailag inkorrekt így beszélni, nyilvánvaló, hogy a különböző társadalmi csoportok között léteznek megragadható kulturális és társadalmi távolságok, kommunikációs különbségek. Titokszolgaként politikailag nem korrekt például bárkit is lecigányozni, mert ez esetben joggal tarthatnánk attól, hogy ezután épp ezért fogják a "kérdéses" romákat megfigyelni, mondván, ez állambiztonsági érdek - mi másért is beszélne róla az állambiztonság miniszteri őre?

Nem állíthatjuk azonban egyúttal azt is, hogy ne lennének romák vagy konfliktusok közöttük és a nem roma népesség között, hogy ne jellemezné a két csoportot egy sor kulturális másság. Közhelye a társadalomlélektannak az, hogy a másságok érzékelése, a társadalmi távolságok felismerése alapfeltétele bármiféle identitás, így a magyar vagy/és a zsidó identitás megélésének is.

És a kérdéseket jobb feltenni, mint fenyegetőzni velük. Már csak ezért is jó volna már hagyni beszélni nem zsidókat és zsidókat egymással, meg azért is, mert látható: bár a vita egy helyben toporog, az indulatok nem apadnak, nem jutunk tovább a problémák megfogalmazásában, a rossz érzések kibeszélésében. Ezért azt mondjuk: tessék kérdezni! Játsszunk el a gondolattal, mi vihette rá Kövért és Eleket e gyanús kijelentésre, és mik lehetnek a számukra kérdéses pontjai zsidók és nem zsidók együttélésének? És mi visz arra egyeseket, hogy a Cion bölcseinek jegyzőkönyvének betiltását követeljék?

Jó volna végre tudni, kiket tekintenek a politikai osztály "zsidókérdésről" papoló tagjai zsidóknak. És milyen tapasztalataik vannak az emígy nevezettekkel? Jó volna arra is rákérdezni: azok, akik magukat zsidóként (is) élik meg Magyarországon, milyen tapasztalatokat őriznek a nem zsidókról? És ezek közül melyek azok, amelyek bármelyik "fél" számára "kérdésessé" teszik az együttélést? Arról a frusztrációról van-e szó, amit a szakkollégista akkor érzett, mikor kötetről kötetre kellett összeszednie az antikváriumból a klasszikus filozófia alapműveit, míg a másik csak odanyúlt apja polcához a kötetekért? Vagy arról, hogy amikor valakit elsős kisiskolásként az osztályban lezsidóztak, valahogy elbizonytalanodott: kik is "ezek", és miért lettek annyira mások, mint ő? Vagy az összes hozott anyagról, szüleink nyelvéről és előítéleteiről, melyek ösztönösen épültek be mindennapi érintkezésünkbe? És hol tart ma ez az együttélés? Tényleg kérdéses-e, ahogy Kövérék állítják, vagy tényleg nincs is (mármint semmi másság, fontos kulturális különbség), ahogy a liberális oldalon hangoztatják egyesek? És egyáltalán, valóban az önmagukat zsidóként megélőkkel van problémájuk Elekéknek? A zsidóknak kell magukra venniük azt a fenyegetést, amit e szókapcsolat történetéből fakadón hordoz, vagy valamely más csoportot vettek célba vele?

Másságok szerintünk igenis vannak, de azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy kik között. És tovább: azok a csoportok, akiket e torz diskurzus zsidókként és magyarokként jelöl meg, valójában mi mentén különülnek el egymástól; a választóvonal ténylegesen a származás vagy valami más, netán egy ezzel csak laza kapcsolatban lévő érték- és normarendszer mentén húzódik-e? Mindezek kibeszélését azonban lassan végképp ellehetetleníti a körülötte zajló politikai cirkusz.

Szakadjunk el tehát egy kissé a politikai osztály vitájának zsidó, nem zsidó megkülönböztetéseitől, és beszéljünk azokról, akik magukat zsidóként vagy nem zsidóként élik meg.

Lassan egy évtizede készítünk élettörténeti interjúkat olyan, magukat zsidó vagy nem zsidó származásúként bemutató emberekkel, akik valamilyen kapcsolatba kerültek a zsidó kultúrával, illetve valamikor (családban, történelemkönyvben, filmben, barátokon keresztül) szembe találták magukat a magyarországi zsidóság 1944-es vészkorszakának történetével. Túlélők - áldozatként és tettesként életben maradtak - leszármazottaival. Azokkal a generációkkal, melyek már nem rendelkeznek közvetlen tapasztalatokkal a soáról. Túlélőnek lenni nehéz, de túlélő leszármazottjaként sem könnyű. Ki-ki küzd a múlttal, másként, de nagyon figyelve egymásra.

Egy közösség, egy falu, egy kisváros, egy lakóház életéből nem tűnhetnek el nyomtalanul emberek. Márpedig 1944-ben minden zsidónak számító ember eltűnt korábbi közösségéből, többségük túlélőként sem tért vissza a koncentrációs táborból, munkaszolgálatból, gettóból, csillagos házból. Annak, aki a soá tanújaként (és ide sajnos besorolható az egész akkori magyar társadalom, tehát nagyszüleink vagy szüleink) nem érzett kellő bátorságot ahhoz, hogy a környezetében élő zsidókat bújtassa, pusztán a tanúság okán sem lehetett nyugodt a lelkiismerete. Különösen akkor, ha később sem igyekezett szembenézni akkori tehetetlenségével, és nem próbált semmit sem tenni a megbékélés érdekében. Az esetek többségében ezért tabuvá vált a vészkorszak minden oldalon, sőt jobbára még azon kevesek számára is, akik akkor megkíséreltek a maguk körein belül tenni ellene.

A bűntudat viszont "öröklődik", ahogy az egykori megkülönböztetés - zsidók és nem zsidók - kommunikációs stratégiái is. Minden nem zsidó, akit valamelyest megérint családja múltja, előbb-utóbb szembesül a tabuval: hol jártak a felmenői "akkor"? Ha a kérdésre nincs megnyugtató válasz, dolgozni kezd a fantázia: talán az én szeretett apám, nagyapám is bűnös volt. A képzelet néha még a valóságnál is rémisztőbb. Az "otthoni" nyelv pedig újrateremti a megosztottságot, még akkor is, ha az antiszemita előítéletek nem honosak a családban. Ha igen, akkor újabb előítéletek terhelik a viszonyt 1945 után is, gondoljunk csak a zsidó téeszesítőkről, ÁVO-s verőlegényekről, médiabefolyásosokról szóló és tudományos eszközökkel mindmáig nem bizonyított történetekre. A zsidó túlélőket övező kötelező tapintat a másság értelmezését is megtiltja (ezzel nem állítjuk azt, hogy ne lett volna abban semmi jó, hogy nyilvánosan nem volt szabad antiszemitának lenni 1945-től egészen 1989-ig), illetve visszaszorítja a legintimebb családi beszélgetések körébe. Hol a kiút ezekből a konfliktusokból, ha nem lehet a helyzet keltette ambivalens érzéseket kibeszélni? Ameddig élnek a tabuk, addig erre aligha van mód.

A leszármazottak azonban már nem bűnösök, nem kell magukra venniük ezt a terhet. Elsősorban azért nem kell így tenniük, hogy a zsidósággal kapcsolatos érzéseiket vagy előítéleteiket már a saját személyes történetükből kiindulva élhessék meg, és ne lássanak minden zsidóban "bűnjelet", amely a bűntudat miatt agressziót kelt bennük. Másodsorban pedig azért, hogy a múltat is tisztábban lássák.

És az üldözöttek? Az áldozatok traumáiról most nem kívánunk beszélni, ez az, ami a leginkább ismert azok számára, akik kíváncsiak rá. Egy dolgot említenénk csak: a bűntudatot, amit maga a túlélés keltett. Ezek az emberek gyakran érezték úgy, hogy ők csak társaik halála árán maradhattak életben. Demi van az ő leszármazottaikkal? Bőséges szakirodalom foglalkozik azzal, miképp örökölte meg a második, sőt a harmadik nemzedék is a szülők, nagyszülők traumáit. A soá és az antiszemitizmus tabusítása olyan abszurd helyzeteket is eredményezett, melyben a zsidó kisgyerek csak akkor ismerte meg származását, mikor a terített asztalnál zsidózni kezdett. Kutatásunkban fény derült arra is, hogy a túlélő nemzedék félelmei olyan "kettős kommunikációs" stratégiát teremtettek, melyben tettesekkel és áldozatokkal másképp "kellett" beszélni. A neveltetésben tudattalanul átvett kommunikációs játékszabályok felismerése és elhagyása érthető módon nagyon nehéz: erre csak akkor nyílna mód, ha a félelmeket szabadon ki lehetne mondani. Azonban az a tény, hogy a tabuk a félelmek kimondását megakadályozzák, nem jogosíthatja fel a túlélők leszármazottait arra, hogy magukat áldozatoknak, a tettesek gyerekeit és unokáit pedig bűnösöknek tekintsék, s magukat ezen az alapon erkölcsi fölényben érezzék.

A mostani vita szereplői nem a tettesek és nem az áldozatok. Ki kellene lépnünk őseink nyelvi bástyái mögül. Új, a tabukat megérintő diskurzust kellene nyitnunk saját érzéseinkről, hogy valós másságaink, eltérő kulturális normáink, különböző politikai felfogásaink is megnyilvánulhassanak. Egy demokratikus országban ebből nem származhat semmiféle baj. Azért, hogy e másságokat, ha vannak, ne lehessen a "zsidókérdés" címkéje mögött elrejteni, és hogy a politikai osztály nélkül, sőt akár ellenére is lehessen ezekről beszélni. Annál is inkább, mert a probléma igazából messze túlmutat zsidókon és nem zsidókon. Hiszen mindannyiunk számára örökre kínzó kérdés marad: mi - a "zsidókérdésező" politikusokat is beleértve - mit tettünk volna akkor az ő helyükben?

A szerzők szociológusok.

publikálva
1999/37. (09. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk